Meleg, bensőséges, családias légkör fogad a Pécsi Református Kollégium Óvodájában. Épp nagy lendülettel lép ki az egyik irodából, és mosolyogva üdvözöl Babocsánné Katona Ágnes, az intézmény vezetője. Tizennégy éve irányítja az óvodát, ma is töretlen kedvességgel invitál az egyik közösségi helyiségbe, ahol kávéval kínál, és beszélgetni kezdünk.

Amiről nem szabad beszélni
Ágnes édesanyja hitét gyakorló, református családban nevelkedett. Édesapja katolikus volt, rendőrként dolgozott. Abban az időben a fegyveres testületnél nem nézték jó szemmel, ha valaki templomba járt. Titokban szöktek el a tanúkkal a polgári esküvőjük után egyházit tartani. Ágnest otthon keresztyén erkölcsi értékek szerint nevelték, ám a kor sajátossága miatt a kisgyermeknek nem nevesítették Istent. Mint mondja, azért így is voltak izgalmas pillanatok a gyermeki természetnek köszönhetően. A nagyszülők időnként elvitték templomba, ahol mindig nagyon jól érezte magát. Amikor beteg volt, édesapjával vagy édesanyjával tartott a munkahelyére. „Akkor még nem nagyon volt táppénz. Nem tudtam, hogy vannak dolgok, amelyekről nem szabad beszélni bizonyos körökben. Lelkesen meséltem, hogy az egyik papa elvitt a ferences templomba betlehemet nézni, a másik mamával a református templomban voltunk istentiszteleten, ami nagyon szép volt. Ezután apukám kapta a piros telefonokat, hogy ezt abba kell hagyni” – emlékszik vissza Ágnes. Ennek az lett az eredménye, hogy a szülei megtanították neki: erről nem szabad beszélni, de a keresztyén értékrend nem változott a családban.

Piros telefon: felsőbb utasítás azon tevékenységek azonnali felfüggesztésére, amelyek nemkívánatosak voltak a rendszer számára.

Később, érettségire készülve a tananyagban a Bibliával foglalkoztak. Ágnest kamaszként felháborította, hogy ő addig nem ismerhette meg a Szentírást önálló szövegként. „Ugyanakkor boldog voltam, hogy az olvasottakban ráismertem a hétköznapi nyelven közvetített családi értékekre” – meséli. Isteni gondviselésként tekint arra, hogy az első munkahelyén, a nevelési központban, egy idősebb munkatársa a pécs-belvárosi gyülekezetben végzett hittanoktatói szolgálatot. „Egyszer rákérdezett, hogy hitben járok-e. Mondtam, hogy sajnos nem. Elmeséltem neki a történetemet, mire ő azt mondta: nem kell ahhoz templomba menni, hogy te hitben járj. Azt mondta, az a lényeg, hogyan viselkedem az életben, milyen értékeket képviselek, hogyan bánok az emberekkel. És szerinte ezek alapján én hitben járok” – emlékszik vissza Ágnes, aki kolléganője hatására csatlakozott a Pécs-Belvárosi Református Egyházközséghez.

A hittanfoglalkozásokon és a játszóházas alkalmakon keresztül megélte mindazt, ami a gyermekkorából kimaradt. „Úgy éreztem, nekem itt van a helyem. Először mégis azt gondoltam, hogy én erre méltatlan vagyok” – érzékenyül el Ágnes. Mint mondja, komoly lelki munka volt feldolgoznia, hogy évekig titkolnia kellett mindent, ami hittel, és keresztyénséggel kapcsolatos. „Akármennyire azt éreztem, hogy méltatlan vagyok, elköteleződés kérdésének tartottam: felvállalom-e a hitemet.” Végül felnőttként konfirmált új lelki otthonában, a belvárosi gyülekezetben. Azt mondja, sok kis lépés volt az életében, ami mögött felfedezte az isteni irányítást. Ilyen például az is, hogy vezető lett. Sosem vágyott erre, ám mivel mindig lendületes volt és elkötelezett, kiválasztották a feladatra. 

A hagyományban rejlő érték
Ágnes nagyon szerette munkáját a nevelési központban, ahol igazi pedagógiai műhelymunka folyt: Vekerdy Tamás pszichológus, író és Nagy József filozófus is ott dolgozott. Áldásként élte meg, hogy személyesen tanulhatott tőlük. Amikor a város másik végébe költöztek, és megszületett két gyermekük, másik munkahelyet kellett keresnie. A pályamódosítás is megfordult a fejében. „Fölmerült bennem, hogyan fogok tudni idegen gyerekeket úgy szeretni, miután nekem már van két sajátom? Etikus-e visszamennem a pedagógusi pályára? De rájöttem, mindent meg kell próbálni, olyan nincs, hogy csak úgy feladja az ember. Így vágtam bele újra a munkába.”Ő lett az első tanító, majd igazgatóhelyettes egy újonnan induló katolikus intézményben, amely óvoda és iskola is volt egyben. Ahogy az intézmény fejlődött, egyre több katolikus kollégája lett Ágnesnek.

„Akkor éreztem, hogy nem tartozom ide őszinte szívvel, így nem szabad itt maradni.” Egy hagyományőrző óvoda vezetője lett. Ez a fajta szakmai munka közel állt hozzá, mivel mindig is elkötelezett volt a néphagyományok mellett. Közben a gyülekezeti életbe is egyre jobban beilleszkedett. A református óvoda indulásakor megszólították: elvállalná-e a vezetését. Ám ekkor még úgy érezte, nem tudná tisztességesen otthagyni a régi ovit, melyet tíz évig igazgatott. Ezért az indulást követő második évtől vezeti a református óvodát, ahová magával hozta a hagyományőrzést. A jeles napokhoz kapcsolódva sok legendát mesélnek a gyerekeknek. „Máshogy hallgatják, mint a népmesét vagy a modern mesét. Érzik, hogy ennek van valami valóságalapja. A legenda jobban kapcsolódik hétköznapi történetekhez és tulajdonságokhoz, ezért közelebb is áll hozzájuk. Mélyen azonosulnak velük. A Márton-legendát például nagyon szeretik, sok óvodás várja már ősszel. Tudják, hogy szüret után Márton-nap lesz, és szeretnének olyanok lenni, mint Márton: hős, de szerény” – magyarázza az igazgató. Így kapcsolódott össze az évkörös hagyományőrzés a református neveléssel az óvodában.

A néphagyományokkal többek között a munka iránti szeretetet, a hasznosság jó érzését igyekeznek elültetni a gyermekekben. Azt az életérzést szeretnék megismertetni, amit régen a szerves műveltségben megéltek a falusi emberek, együtt élve a természet változásával: ahogy megünnepelték a termésért végzett kemény munkát és annak gyümölcsét, és ahogy hálát adtak mindezért. „Ezeket az értékeket kell továbbadni, ezért tartom fontosnak a hagyományőrzést.”

Keresztyén minta
„Ha visszatekintek a pályámra, valahogy elkezdtem belecsöppenni a vezetésbe, utána a szakmai irányításba, mellette pedig integrálódtam a gyülekezeti életbe. Egyre biztosabb lettem, hogy ezen értékek mentén szeretném élni az életemet, és mindezt elkezdtem merni felvállalni” – mondja Ágnes, aki úgy érzi, felülről jövő vezetésnek köszönhető, ahogy a szakmai pályája és a hite összefonódott. Áldásként éli meg kapcsolatát az Istennel. „Ha hit nélkül végezzük a feladatunkat a gyerekekkel, nem lesz rajta olyan áldás, mintha hittel tesszük.”

Ágnes azt tapasztalta, hogy a keresztyén értékrend az állami intézményben is fontos volt azon kollégáinak is, akik nem vallották magukat keresztyénnek. „Mindenkinek szüksége van erre a kötődésre, csak lehet, hogy még nem jutott el az életében oda, ahova én is nehezen érkeztem meg. Komoly dolog kimondani, hogy hitben járok, mert ez nagy felelősség.”
Ágnes szerint az egyik legfontosabb a keresztyén nevelésben a minta. „Ahogy mi, kollégák egymással bánunk, egymásra nézünk, beszélgetünk, türelmesek vagyunk egymással, megbocsátók, gyakoroljuk az agapét. Ha ezt a választott, tudatos szeretetet mi megéljük egymással, mintát adunk a gyerekeknek. Olyan szenzoruk van az érzéseinkről, hogyha ők azt látják, mi szeretjük egymást és a Jóistent, akkor ezt a mintát képesek lesznek követni.”

A másik fontos alappillér a hitéleti nevelés szempontjából szerinte az óvodai élet és a hittanoktatás tudatos és tervezett összekapcsolása. A hittanfoglalkozásokon előkerülő Igét sokszor felidézik a csoportokban a mindennapi történésekhez kötve. „Ahogy ez az élmény egyre többször előkerül a gyerekek életében a kiscsoporttól a nagycsoportig, adhat nekik egy olyan biztos hitbeli alapot, amelyben érzik, hogy a világ Istentől irányított és Vele együtt kerek.”

A keresztyén pedagógus egyik legnagyobb felelőssége a hitelességÁgnes szerint. „Olyan gyors az életritmusunk, sokszor feszültek vagyunk, és sokszor nehéz türelmesnek lennünk a körülöttünk élőkkel. Nehéz az őszinte, tiszta szívű megbocsátást megélni egy-egy konfliktushelyzetben. Ha a gyerekek azt látják, hogy őszinték vagyunk az érzelmeinkkel kapcsolatban, és felvállaljuk, ha hibázunk, vagyis emberek tudunk maradni előttük a gyarlóságainkkal együtt, akkor hitelesek maradunk, és látják a lelki munkánkat” – magyarázza Ágnes, aki szerint hibázni szabad. A kérdés az, hogy mi történik utána. Minden helyrehozható Isten segítségével – mondja. Ha a gyerekek ezt látják, az adja számukra a megtartottság biztonságát.

Ágnes derűs, mosolygós, jókedvű személyiség. Olyan, akinek jó a közelében lenni. Ezt a gyerekek is érzik: gyakran látni délutánonként az udvaron, hogy kiscsoportosai köré sereglenek. Ez az egész személyiségét átható derű egészen az anyaméhben gyökerezik nála. Ágnesre hat évig vártak a szülei. Azt meséli, hogy amikor megszületett, mindig mindenki mosolygott ár. „Úgy éltem az életemet, hogy az egész világ mosolyog körülöttem, ezért én is elég mosolygós lettem.”

Egyik gyermekkori óvodás emléke a mai napig meghatározó hivatásában. Egyszer az édesanyjának boldogan mesélte az óvodából hazajövet, hogy mennyire szeretik őt az óvónénik. Amikor megkérdezte az édesanyja, hogy ezt miből gondolja, azt válaszolta: abból, hogy egész nap mosolyogtak rá. „Amikor kiderült, hogy óvónő leszek, édesanyám azt mondta: legyen előttem mindig, hogy én mit kaptam az óvodában. Ez beíródott a szívembe. Tényleg sok dolgot kiegyenesíthet egy görbe vonal.”

Képek: Ruprech Judit