Jelentős a nyelv- és vallásvesztés, és ez a kettő számokban érdekes módon párhuzamosan halad.  

A népszámlálás arról is beszél, hogy azok az alap-, nagy református identitás-régiók, mint Hajdú-Bihar megye, kezdenek leépülni. A reformátusság bázisa áttevődik inkább a városokba és az embereknek új közösséget kell keresni, aminek az alapja már nem az adminisztratív hovatartozás, hanem az összetartozás érzésének a gondolata. Létrejönnek olyan közösségi hálózatok, amelyek függetlenek az egyházközségektől és ugyancsak az emberek összetartozási érzésén alapulnak. Erre az egyik legjobb példa a Csillagpont. Ezt a rendezvényt kétévente tartják meg a fiataloknak. Nagyon sokan újra és újra rész vesznek ezen. Ők később is tartják egymással a kapcsolatot. Ezek érdeklődési, korcsoporti elvre szerveződő közösségek máshogy, az addigi parochiális rendszertől eltérő módon szervezik át az egyházunkat. 

Nekem nagyon nagy fenntartásaim vannak az individuális igényekből eredő egyházi közösségekkel szemben, amire Amerika adja a nagy példát. Ha jól érzem magam valahol, akkor ott vagyok baptista, ha valahol máshol érzem jól magam, akkor ott vagyok katolikus. Amerikában, amikor elköltöznek az emberek, akkor közösséget is váltanak. Ez a gyökerét vesztett világnak a jelképe is, hogy így alakul az egyház.

Május 22-én, az egységes Magyar Református Egyház létrejöttekor kialakult egy metafora: a fa. Ennek vannak gyökerei, ágai, virágai, gyümölcsei. Kérdés, hogy ez a metafora leírja-e azt, amik vagyunk? Az a május 22. egy nagyon szépen megkomponált rítus volt, sok embernek alapvető, egy transzcendens típusú új élménye volt. Erre lehet alapozni: „Testvérek, ott volt egy közösségünk. Ezt a közösséget próbáljuk megtartani!” Május 22-ben óriási lehetőség van, ha szépen ki fejtjük és ki gondoljuk. A kérdés az, hogy ezt meg akarjuk-e lépni. Ha megnézzük azt, hogy hogyan alakult a Csillagpont logója az elmúlt években, nagyon szépen kiírja ezt a hálózatosan felépülő egyházi struktúrát. Hogy ez mennyire valóság ez a hálózatos megközelítés? Ez nagy kérdés. Nálunk ezek a folyamatok most indulnak el. Volt a rendszerváltás előtt egy fagyott, befagyasztott, hibernált rendszer. Utána volt majdnem húsz év, amikor az egyházunk azzal volt elfoglalva, hogy rehabilitálja saját magát, hogy visszanyerje elsősorban az infrastruktúráját. Eközben kifutott alólunk a talaj. Nagy felelősségünk, hogy megértve a fiatalokat és a helyzetet, úgy kísérjük ezt a változást, hogy közben megpróbálunk nem tökéletesen gyökértelenné válni és elszakadni attól a történeti identitástól, amit a magunkénak vallunk. Egy pár évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy püspök egy egyháztaggal, vagy egy másik egyházkerület főjegyzőjével ad hoc elkezdjen a nyilvánosság előtt valamilyen témáról disputálni. Ez most a reposzt.hu hozzászólás mezejében rendszeresen megtörténik. Van egy hosszabb történeti folyamat, ami Trianon környékén indult be. Akkor volt egy erős sokkhatás, amiből megpróbált az egyház magához térni. Ennek egy zseniális mozgatója volt Ravasz László, aki észrevette, hogy vannak autonóm alakulások az egyházban, és azt mondta, nem szabad éppen ebben a bizonyos történelmi helyzetben hagyni, hogy ezek az autonóm alakulások szétfeszítsék az egyházat. Fogjuk össze! „Az egyház missziósítása, a misszió egyházasítása.” –volt a jelmondata.  Ebből az elvből azonban Ravasz után egy erősen központi irányítású, kézi-vezérelt egyházi struktúra lett. Ehhez hozzászoktunk. Nagyon kényelmes, hogy a püspök megmondja, hogy mit kell, mit lehet, és mit nem szabad csinálni. Aztán, amikor jött a „felszabadulás”, akkor szétesett a dolog. Mert vagy az van, hogy minden lelkész úr a saját palotájában, vagy pedig a püspökök látják, hogy ez nem működik és egy kicsit erősebb központi irányítást vezetnek be. Most vagyunk egy olyan szituációban, amikor a pillangó kialakul. Belülről nézve az egyházat, azt tapasztaljuk, hogy a szétesés ereje működik erősen. Sok esetben nem működnek a dolgok, mégis most föl kell tennünk magunknak a kérdést: kik vagyunk mi reformátusok? Ez jó. Fogalmazzuk meg az identitásunkat! Nagyon nehéz ezt a folyamatot pozitiven értékelni úgy, hogy az ember ne legyen egy kicsit frusztrált. Dekadenciának látjuk azt, ami történik ahhoz képest, ami volt.  Igen, most valami el is fog múlni kivédhetetlenül. Ugyanakkor lehet reménységünk abban, hogy ebből valami jó fog kialakulni. Itt most valószínűleg nagy káosz lesz. Nagy azoknak a felelőssége, akik tematizáló, véleményformáló szerepbe kerülnek, hogy biblikus látással, történelmi hagyományainkat is látva, egyfajta nyitottsággal próbálják ezt a folyamatot segíteni.

A legutóbbi népszámlálás eredményei sokak számára kétesek. Másképpen gyűjtötték az adatokat, mint egy évtizede, és biztos, hogy emiatt is csökkent a válaszadók száma. Most nem mentek be a házakba a biztosok, és nem ültek le. Alig tudtam rávenni én is a mi számlálónkat, hogy írja be azt, hogy református, mert neki egyszerűbb lett volna, ha kihagyja ezt a sort.   

Bizonyára voltak visszásságok, amiket biztosan tagadnak minden szinten. Nagyon sok minden más volt, mint az előző népszámláskor, ez igaz. A kérdés az azonban, hogy megpróbáljuk-e megmagyarázni ezt a másságot, vagy pedig megpróbálunk valamit kezdeni ezzel a változással?

Megítélésem szerint ez egy nagyon jó eredmény, mert azt mutatja ki, hogy aki tényleg oda akarta írni, hogy református, az odaírta. Akkor viszont nagyon sokan vagyunk.

Kétségtelen, hogy még így is vagyunk egymillió-százezren. Máté-Tóth Andrásnak és Nagy Gábor Dánielnek van egy közös cikke az Egyház és társadalom (www.egyhazestarsadalom.hu) honlapon, amelyben 2012-es kutatásokat említenek, és azt állítják, hogy igazából nem változott nagyot az ország vallásossága. Azoknak van valószínűleg igaza, akik azt mondják, hogy azért nincs radikális változás. Ugyanakkor nagyon fontos dolog az, hogy radikálisan megnőtt azoknak a száma, akik nem válaszoltak. Aki tényleg akart válaszolni, az kierőszakolta, hogy a kérdezőbiztos elfogadja és beírja a válaszát.

A katolikus egyház volt a legnagyobb „vesztes” a népszámláláskor, jól tudom?

Az attól függ. Láthatjuk például, hogy Hajdú-Bihar megyében mekkora a veszteségünk. Kiemelt identitású régiónk a Hajdúság és ott negyvenhat százalékról huszonnyolc százalékra csökkent a magukat reformátusoknak vallók aránya. Ez elképesztően nagy veszteség.

Megkaptuk az adatokat Nagycsütörtökre, elelmélkedtünk, hogy lesz-e feltámadás? El kellene kezdeni a számokat értelmezni, a dolgoknak utánamenni! Nagyon remélem, hogy az egyházszociológiai kutatás, ami most kibontakozóban van, lehetőséget ad arra, hogy ennek mögé menjünk. Azt is nagyon remélem, hogy nemcsak szociológiai típusú kutatást lehet ezzel végezni, hanem éppen az attitűdökre, az érzelemvilágra, a gondolkodásra kérdezve próbáljuk majd megnézni, hogy mi van ezek mögött az adatok mögött. Elképzelhető, hogy kiderül, Hajdú-Biharban is ugyanannyian vagyunk, csak valamiért ez most „becsúszott”. Mégis úgy gondolom, inkább valószínű, hogy nagy változások közepette vagyunk, amiknek ez egy tünete. Azonban meg kellene nézni azt, hogy mi ez a változás? Megkérdezni azt például, hogy mit hisztek ti, akik reformátusnak valljátok magatokat? Most készítek egy kérdőívet. Ebben van kilencvenkilenc kérdés, amiket a református sajtóból, hittankönyvekből vettem. Ezek olyan állítások, amikkel kapcsolatban a válaszadónak elsőre el kell döntenie, hogy egyetért vagy nem ért egyet vele. Ezek az állítások nagyjából leképezik a magyar reformátusság különböző kegyességi irányzatait, hitvallásaink alaptételeit, történeti identitásunkat. Nagyon érdekes adatok jöttek ki! Első körben hatvannyolc értelmiségi válaszolt a kérdésekre. Például arra a kérdésre, hogy a feltámadásban hiszünk-e vagy nem, a fele igennel, a fele nemmel válaszolt.  Sok kérdés akad még: Azért vagyunk kevesebben, mert elköltöznek az emberek? Vagy azért, mert egyre növekszik az iskolázottságnak a mértéke bizonyos régiókban? Vagy fogékonyabbak az emberek arra a narratívára, hogy a vallás magánügy? (Ez nekünk, reformátusoknak nagyon rossz hír. Mert mi szeretjük változtatni a világot és szeretünk hozzászólni a dolgokhoz és odatenni magunkat.)

Ezekre a kérdésekre sejtés-szerű válasza sincsen?

Sejtések persze vannak. Kiderülnek olyan érdekes dolgok, hogy az intézményhálózatunk elhelyezkedése,- azaz, hogy mely városban hány református intézmény van, - sokkal jobban idomul a 2001-es adatokhoz, mint a 2011-es adatokhoz. Ez is utal arra, amit más forrásból is megerősítettek, hogy nincs akkora méretű változás, mint amit ez a népszámlálás jelez.

Milyen érdekes részei vannak még a népszámlálási adatoknak?

Van egy nagyon sajátos régió, ahol a legtöbb intézményünk van. Csongrád, Békés, Jász-Nagykun-Szolnok, Pest és Fejér megye. Ez szinte a régi török hódoltsági terület határa. Itt a legnagyobb a migráció, itt vándorolnak az emberek a leginkább, és ez mindig is egy ilyen terület volt. Úgy tűnik, mintha mi „jobbak” lennénk ezekben a lebegő helyzetekben. Minthogyha a református kötődések erősebbek lennének a lebegő helyzetekben, amelyekben itt az emberek élnek. A nyugati megyékben, (Vas, Zala, Győr-Moson-Sopron) ahol a legkevesebb a református, érdekes módon itt a legalacsonyabbak a veszteségeink, és a nem nyilatkozók száma itt a legmagasabb.

Azt tapasztaljuk, hogy minél kisebb egy gyülekezet, annál nagyobb a látogatottság arányszáma, annál inkább elérik az embereket, odatartozónak érzik magukat. Kisebbségi helyzetben fontos az odatartozás.

Éppen erről van szó: a kisebbségi helyzetről. Éppen ez a határhelyzet, a lebegő helyzet, kisebbségi helyzet válik fontossá. Nagyon sok adatunk nincs meg. Ezek nem feltétlen népszámlálási adatok. Inkább a saját adataink nincsenek meg, amelyek éppen azt vizsgálnák, hogy pontosan mit jelent az, hogy kisebbségi helyzetben vagyunk.

A beszélgetés a Református Félóra 2013. április 24-i adásában hangzott el.
A műsor teljes tartalma ITT OLVASHATÓ.