Lovasberénybe jó megérkezni. Jó hangulatú település rendezett templomának kedves parókiáján iszom életem első olyan kávéját, amit egy esperes főzött.

Ahogy mesélni kezd, kibomlik előttem, hogy mit jelent számára az Ige éltető keretrendszere.

„Évek kellettek, míg a prioritásokat jól helyeztem el az életemben. Az első két fiam kisbabakorára majdhogynem csak a fényképek emlékeztetnek. Persze jelen voltam, de annyira akartam szolgálni és bizonyítani, hogy nagyon elcsúszott a fontossági sorrend, s ezt a kegyességem is támogatta: első a szolgálat. El kellett jönnie annak a pontnak, amikor kimondtam, hogy ez biztosan nem így van. Mert a családom akkor is velem lesz, amikor a szolgálatomra esetleg senki nem lesz már kíváncsi.
Rá kellett jönnöm, hogy az elsődleges gyülekezetem a saját családom. Megértettem, hogy őket figyeli a gyülekezet, ők hitelesítik mindazt, amit a szószéken mondok.

Számomra az Ige attól él, hogy éltető és élhető keretrendszert ad. Ez fontosabb számomra, mint a mások által elképzelt, gyakorolt, elvárásként elém tett kegyességi szokások. Ilyen éltető keret az, amikor azokat az egyszerű szavakat olvassuk, hogy amit vet az ember, azt fogja aratni is. Ebben világosan láthatjuk az élet és halál útját  a választás lehetőségével együtt. A múltban elvetett szavaim, cselekedeteim egyszer termést hoznak. Életem eseményei nem véletlenül történnek velem. Ez mind-mind ennek a keretnek a része. De az Ige adta kereteken belül hatalmas a szabadság!
Onnan nem lehet kiesni és biztonságérzetet is ad, hogy ezen a kereten belül lehet bátran döntéseket hozni és továbblépni az életellenes megrögzöttségekből akkor is, ha azok mégoly kegyesen is hangzanak.

Többen ismerik azt a felmérést, amit óvodások körében végeztek. Először egy bekerített játszótérre engedték ki a gyerekeket, pompás játékok közé; a gyerekek az egész teret belakták és élvezték. Bár a játékok és a lehetőségek megmaradtak, amikor elbontották a kerítést, a gyerekek azokat kevésbé használva inkább a tér közepén koncentrálódtak, már nem használták ki a teret, az befogadhatatlanul végtelen lett számukra, a biztonságérzetük veszett el.
Szerintem ez a kísérlet nagyon jól illusztrálja, amit keresztény emberként is értenünk kéne, hogy az Isten adott keretet az életnek, ami az Ő Igéjéből megismerhető. Ezt lehet figyelmen kívül hagyni, de azzal magunknak ártunk, hiszen a felnőtt ember is biztonságra vágyik.

Korombeli negyvenes, ötvenes emberek, akik nem keresztény gondolatkörben élik az életüket, nem rosszabbak, nem jobbak nálam, ugyanúgy jól akarnak élni, ugyanúgy sikeresek akarnak lenni, ugyanúgy szeretnék a gyerekeiket felnőni látni, de azt élik meg, hogy nincsenek kapaszkodóik.

Isten-ember és ember-ember viszonyában is világos erkölcsi értékrendet jelöl ki számomra a Biblia, ami abban segít, hogy ne kelljen minden egyes életszituáció előtt hosszan mérlegelnem, hogy mi fér bele az életembe és mi nem. Nekem biztos alapot ad, hogy tudom, mit tehetek meg keresztény emberként és mi az, amit épp a szabadságomból eredően nem teszek meg.
Mi tartja vissza az embert a csalástól, lopástól, hűtlenségtől? Sokakat az, hogy a törvény bünteti, az erkölcs megítéli. Másokat még ezek sem… Én a gondolatig sem akarok eljutni, mert keresztény emberként ez nem méltó ahhoz a Krisztushoz, akit követek, aki értem az életét adta, nekem az ő törvénye a mérce.

Nagyon nehéz helyzetbe került egyházmegyét vettem át öt évvel ezelőtt.

Azt láttam akkor, hogy az egyházmegye és ezen belül a gyülekezetek életének a minősége is döntő részben a lelkipásztortól függ. Ezalatt a lelkipásztor felszabadultságát, felkészültségét, naprakészségét, kapcsolatteremtési képességét értem, de lehetne sorolni még nagyon sok dolgot. Azt értettem meg, hogy nagyon sokszor szenvednek lelkészek is attól, hogy híjával vannak a vezetéshez szükséges képességeknek.

Az első döntésem az volt, hogy ki kell mondani: mindnyájunk érdeke, hogy alkalmas, talpraesett, hitüket komolyan megélő és mégis két lábbal a földön járó, a világot értő lelkipásztoraink legyenek.

Ha egy hegymászóról 2000 méteren derül ki, hogy nem alkalmas a sportra, az neki is és a családjának is sokkal jobb, mintha 6000 méterről hozzák le egy zsákban.
Szerintem életbevágóan fontos, hogy a megfelelő emberek a megfelelő helyre kerüljenek. A legfontosabb egyházi közérdek, hogy alkalmasság szerint válasszunk szolgálókat egy adott közösségben, és így a mi megyénkben is. Ez itt az én felelősségem is, ebben nekem is állást kell foglalnom.

A kérdés az, hogy Istent játszom-e az emberek sorsa fölött, vagy azzal a felhatalmazással élek, hogy hiszem: az Isten adott arra nekem képességet, hogy vezetőként döntéseket hozzak, az idő pedig úgyis igazol – vagy sem. 

A jó fa jó gyümölcsöt, a rossz fa rossz gyümölcsöt terem. Ha visszanézek az elmúlt öt év döntéseire, hálás vagyok, mert az láthatom, hogy Isten áldása volt rajtuk.

Amikor elvállaltam az esperesi szolgálatot, az is ezen a döntési szabadságon és felhatalmazottságon alapult. Mert ha az Úristen nekem csak annyiban adott döntési jogot, hogy milyen színű zoknit vegyek föl reggel, akkor szerintem becsapott ember vagyok.
Ha az életem meghatározó dolgai felett nincs döntési jogom, amit Istentől kaptam, az Ige adta keretrendszeren belül, akkor miféle életet élek tulajdonképpen?!
Az Úr adott nekem értelmet, ismeretet, tapasztalatot, amelyek elegyéből kell tudnom élni lelkészként, apaként és vezetőként is.

Nagyon sokáig nyergesvontatóként jellemeztem magam, ami annyit jelent, hogy megyek előre, átmegyek a falon is, ha kell, és várom, hogy a rám bízottak jöjjenek utánam. Lassan, de rájöttem, nem biztos, hogy mindenki szereti, hogyha tégla csapódik az arcába. Olykor a többiek érdekében muszáj lassítani.

De ha komolyan veszem az Igét, azt is komolyan kell vennem, hogy akik az Istent szeretik, azoknak tényleg minden javukra van. Az eredeti szöveg azt jelenti, hogy minden együtt munkálkodik a jóra. Amiben benne van, hogy eleinte nem tűnik majd jónak. Ugyanakkor az is benne van, hogy kijöhet belőle valami jó – ha más nem, az mindenképp, hogy tanulok belőle. Persze ott van a pakliban, ha nem jó döntést hozok, akkor annak nemcsak egyedül iszom a levét, hanem egy rám bízott közösség is; a család, a gyülekezet, az egyházmegye. Viszont szerintem nincs annál erősebb és hitelesebb vezetői attitűd, mint ha oda tudok állni az enyémek elé, és azt tudom mondani, hogy ezt nem így kellett volna, vállalom a felelősséget és bocsánatot kérek.
Elképesztő erő van abban, hogyha föl merem vállalni a tévedésem és annak a következményét is. Ha nem tenném, egyszerűen hiteltelenné válnék.

Engem az Ige által kijelölt keretrendszer arra ösztökél, hogy merjek szembenézni a saját bukásaimmal vagy rossz döntéseimmel, és kezeljem a kialakult helyzetet.

Mert olyan Uram van, aki ki tud hozni ebből még akkor is, hogyha buktam, ha rosszul mértem föl egy helyzetet. Miért ne lehetnék én az, aki kiállok és azt mondom, hogy elnézést kérek?
Volt, amikor rosszul mértem föl egy közösség lelki érettségét és olyan magas kegyességi igényt támasztottam velük szemben, amire nem voltak készen.
Ez komoly indulatokat váltott ki és be kellett látnom, hogy azt a nehéz helyzetet én generáltam magamnak. Hátrébb lépve a szituációtól azt is láttam viszont, hogy abban nem akadályozhat meg semmilyen közösség, hogy én úgy éljem meg a kegyességemet akár a tized, akár más éles kérdésben, ahogyan azt az Ige alapján igaznak tartom.

Így kezdtünk el Lovasberényben is felelősséget vállalni azért, ami a miénk. A harmadik sikertelen templomfelújítási pályázat után felrémlett előttünk, hogy amikor a templom épült, 1786-ban feltehetően semmilyen pályázatot nem írtak ki templomépítésre. A lovasberényiek mégis megépítették a templomot.
Ez a lovasberényi reformátusság öröksége, hogy nincs lehetetlen, ha komolyan vesszük Istent és hűségesek vagyunk az örökségünkhöz.

A XXI. századi lelkész feladata valahol ebben fog központosulni, hogy tudok-e olyan vágyat ébreszteni a Krisztushoz méltó életemmel, ebből fakadó hitelességemmel az emberekben, hogy akarjanak Isten csodáinak a részeseivé lenni.

Mi is ezen az úton váltunk méltóvá az ősök örökségére, amikor állami támogatás és uniós forrás nélkül újítottuk fel a templomot. Persze így lassabban ment – de úgy tudunk ránézni, hogy ebben mi magunk is benne vagyunk és ez erőt tud adni a közösségnek a mai napig.
Ez nem Tesco gazdaságos kereszténység, hanem meglátszik a közösség életén is, hogy mer élni abban a tág térben, amit az Ige számunkra óvó keretekkel kijelöl.”