Ezekben a napokban a szokásosnál is több olasz, angol, német, holland vagy éppen francia szót hallani a budapesti közlekedési eszközökön, különösen a Hajógyári-sziget felé vezető villamos- és metróvonalakon. Csütörtök este sátras, hátizsákos fiatalok kíséretében magam is az 5-ös HÉV felé vettem az irányt. Beszállás előtt a Batthyány téren éppen egy, a környéken már otthonosan mozgó külföldi turista igazította útba a társát ujjával arra a térképre bökve, amely a főváros utazóközönségével azt is tudatja, hol van a „Sziget".

Lázadok, lázadók
Jómagam első alkalommal látogattam ki a híres-hírhedt fesztiválra. Nemcsak azért, mert a magamfajta magyar fiatalok számára megfizethetetlen az egyébként rendkívül színvonalas rendezvény, hanem azért is, mert egészen néhány nappal ezelőttig úgy gondoltam rá, hogy elvadult hely, ahova csak a kemény mag cipeli el magát, meg persze alkohollal, droggal és szabados erkölcsökkel teletömött cókmókját.
Én lepődtem meg a legjobban, hogy néhány perc elteltével mennyire felszabadult lettem a fele részben magyar, fele részben külföldi „szigetelők" között. Nem tudatmódosító szerek hatottak így rám, és nem is a fiatalok lettek visszafogottabbak a vártnál. Egyszerűen elkezdtem felfogni valamit abból, hogy milyen szerethetőek, és mennyire szeretetteljesek maguk is. Bolondoznak, idegenekként is segítenek egymásnak, ennek is köszönhetően pedig pillanatok alatt képesek közösséget megélni egymással. Extravagáns külsejük az én szememben ezúttal nem társult lázadó természettel, mintha mindannyian átérezték volna, elfogadják őket úgy, ahogy vannak.

Az Isten sátora...
Már dübörög a Nagyszínpadon a Tankcsapda-koncert, amikor a porfellegben előbukkan a Civil utca első sátra, rajta színes molinó KözösPont felirattal. A hangulatvilágítás, a színes rajzok és festmények, a kényelmes babzsákok, a gőzölgő tea és a rágcsálnivaló azt hiszem, akkor is becsábítana, ha nem azért járnék erre, hogy megnézzem az ökumenikus missziós csapat által működtetett „vendégfogadót". A népszerű rockzenekar zenéje elcsábította ugyan a vendégeket, de a napi témát felvezető „Szabad vagy?" felirat arra ösztökél, hogy addig is, amíg nem beszélgethetek egy normális szigetlakóval, magam is kipróbáljam, milyen a keresztyének karmai közé kerülni.
Próbálkozásom, mint utóbb világossá vált, kudarcba fulladt, hiszen a hírem megelőzött, tudták, hogy a cikkemhez gyűjtök anyagot. Azért sikerült – ha csak néhány percre is – belekóstolnom abba, mit érezhet egy szigetlakó, ha betér a katolikus és protestáns önkéntesek építette sátorba. Miközben egy trendi fiatalembernek „álcázott" görög-katolikus kispappal beszélgettem, belekóstoltam az elfogadásba és átéltem, milyen az, ha őszintén érdeklődnek a hogylétem felől. Bár igyekeztem a legtöbb nekem szegeződő kérdést visszadobni a tulajdonosuknak, beszélgetőpartnerem szelíd ösztönzésével elérte, hogy legalább saját magam számára megpróbáljam megválaszolni őket.

„Én inkább megoldom a problémákat"
Hamarosan ismét visszabújhattam a biztonságos kérdező szerepbe, amikor egy jó beszélgetésre mindig nyitott matematikust szólítottam meg.
– A vallás számomra olyasvalami, amit az ember a saját félelmei enyhítésére talált ki. Azért tud annyi embert megragadni, mert sok kérdésre nem találunk választ, például arra, hogy mi van a halál után. A vallással egyébként nincs is bajom, az egyházzal viszont annál több. Ha az üzenetük jó is, az anyagiasságuk nem az – ad hangot véleményének Mikulán Attila. Míg nézete szerint a vallás arra jó, hogy előre gyártott válaszaival enyhítse a stresszt, ő, mint mondja, a problémamegoldást részesíti előnyben. Ahogy szó szót követ, egyre több információt osztunk meg magunkról egymással, így azt is megtudom, egy stratégiai és logikai játék, a tantrix világbajnokával ülök szemben. Attila korábban már járt a sátorban, de félbehagyott egy másik beszélgetést, így most kénytelen velem beérni. Én ennek persze örülök, ő pedig végül azt is elárulja, hogyan lát minket, keresztyéneket.
– Ha hívő emberekkel beszélgetek, általában egyetértően hallgatnak, és nem nagyon mondanak ellent, pedig én szeretek megvitatni dolgokat.
Erre a felvetésre igyekszem ellentmondani... Attila elfogadja a válaszomat, és értékeli, hogy én is kiteregetem a kártyáimat.

„Miért hiszel?"
– Nem hiszek a jó öreg kaporszakállúban. Isten nem a felhők fölött lakik, hanem az ember szívében – mondja Sabrina, a München közelében élő menedzser. A katolikus német lány kellő öniróniával elárulja, csak akkor szokott imádkozni, ha bajban van. Azt mondja, számára nem különösebben fontos a hit, vagy az, hogy Isten milyen is lehet valójában. Tisztában van vele, hogy nézetei nem kompatibilisek az egyház tanításaival – bár arról, hogy pontosan mit is tanít az egyház, nem sok fogalma van.
– Az egyház az emberek lelkére beszél, utasításokat ad, de azt senki sem mondja el, mit is jelent a megtérés, hogyan is kell azt csinálni – fakad ki.
Sabrina és barátai éltek is a lehetőséggel, és megkérdeztek engem, mit gondolok a keresztről, Krisztusról, és egyáltalán, miért hiszek. Azon ritka pillanatok egyike volt ez életemben, amikor tudtam, nagyon sok múlik azon, mit mondok egy-két percben. Figyelmes és elfogadó társaságom emésztette a hallottakat. Hans, a lengyel politológus sörrel kínált, ő nem akart bekapcsolódni a társalgásba. Stefan, a fiatal német mérnök pedig feltette az egyik legsokatmondóbb kérdést:
– Előfordult már veled, hogy a szemed előtt halt meg egy barátod?
Nem, de hasonló igen. Kevés szóból is értettünk ezután, és Hans fájdalmas kérdéseit azzal zárta:
– Valóban hiszel?
Igen, feleltem, és egy kar már húzta is őt a következő buliba. Azért még kezet ráztunk, és megköszöntük egymásnak a beszélgetést.

Méregdrága jegy egy beszélgetésért?
– Mindig az a legnagyobb élményem, amikor valaki itt ragad a sátorban, míg a barátai továbbmennek – árulja el egy tapasztalt közöspontos. Piross Antal szerint aki marad egy beszélgetésért, miközben megváltotta a drága jegyet a Szigetre, hogy világhírű előadók koncertjein bulizzon, azt megfogta valami a sátorban, még ha nem ismeri is el. Az önkéntes szerint a KözösPont sátor nem azért van, hogy a keresztyén fiatalok mindenáron mondjanak valamit az egyházról vagy a hitükről a szigetlakóknak, hanem azért, mert érdeklik őket az emberek, és lehetőséget akarnak adni nekik arra, hogy ha szükségük van rá, valaki meghallgassa őket.
– Ha rájuk vagy kíváncsi, megnyílnak, viszont ez nagy felelősség is – teszi hozzá egy másik önkéntes.
– Még csak a második beszélgetésem volt, amelyikben egy flegmának mutatkozó lány fél óra alatt elmondta, hogy romokban hever az élete, és hogy mennyire céltalan.
– Azt hittem, én adok másoknak, pedig valójában én fejlődök itt – árulja el az a fiatal, aki előtt látogatásom kezdetén próbáltam inkognitóban maradni.
Az önkéntesek arról is beszélnek, nemcsak a szigetlakóktól tanulnak sokat, hanem egymástól is. Többet megtudnak egymás felekezetéről, megismerik a csapatmunkát, és van olyan református fiatal köztük, aki elmondta, a legjobb barátait is a fesztiválmisszióban ismerte meg – köztük egy katolikus papot.

Óvszer vagy törődés?
– Az egyháznak is jót tenne, ha sokkal inkább kifelé fordulna – állapítja meg egy református teológus.
– Az emberek kint vannak, mi meg bent, ráadásul elég belterjesek is vagyunk.
Horváth Dani úgy látja, a keresztyének jelenléte a világi fesztiválokon sokak képét formálja az egyházról. Gyakran mondják is a fiatalok: nem gondolták volna, hogy ott is normális emberek vannak.
– Az egyház nem tudja, milyen egy átlag fiatal. Félreérti az életvitelüket, anélkül, hogy érdeklődne irántuk. A fiatalok is érzik, hogy negatív megítélés alá esnek, és noha lenne igényük a beszélgetésekre és a közösségre, nem látnak rá jó példát vagy meg sem szólítják őket.
A teológus szerint a kortársainak elfogadásra van szükségük, arra, hogy ne kelljen feszengeniük, ne nézzék ki és ne állítsák fel őket a templomban azzal, hogy rossz helyre ültek. A KözösPont sátorban többek között a szabadságot is meg akarják hagyni nekik.
– Vannak, akik csak teázni jönnek be, de legalább érzik, hogy törődik velük valaki. A többi sátorban csak annyi történik, hogy kitöltenek egy tesztet, és kapnak egy tollat vagy egy óvszert.
Dani szerint nem szabad fennakadni azon, ha a fiatalok kötözködnek.
– Ezt nem utálatból teszik, a fiatalok ilyenek, vitatkoznak, kérdéseket feszegetnek, hiszen ezen keresztül formálnak véleményt. A türelmes meghallgatás nagyon fontos, és talán arra is rájönnek, ha alaptalanul mondtak kritikát.

A számításokon túl
– Sosem azt kapod egy ilyen sátorban, amire számítasz – jutnak eszembe Dani szavai, ahogy az emberáradattal elhagyom a Hajógyári-szigetet egy új nap hajnalán. Ez persze a fesztiválozókra is igaz, hiszen a Szigetre készülve többen valószínűleg nem számítottak arra, hogy Istenről, az életről vagy éppen a saját életükről fognak éjszakába nyúlóan beszélgetni ismeretlen keresztyénekkel. Ahogy én sem gondoltam, hogy őszintén kíváncsi lehet valaki arra, miért követem Krisztust.

Szinte néma csendben menetelünk a hídon, a terepet biztosító rendőrök látványa is szürreális – nincs semmi szükség a közbeavatkozásukra. Már csak egy-két sátor látszik a fák között – azt hiszem, Isten jelenléte nem korlátozódik csupán a Nagyszínpad mellettire.

Jakus Ágnes 

A KözösPont misszióról a gödöllői TV Shoe Shine a Hegyalja fesztiválon forgatott. A kisfilmet itt tekintheti meg.