„Felmondás és előléptetés” – állt egy kartonlap két oldalára írva a Tanúim lesztek! missziói tanítvány- és munkatársképzés júniusi záróalkalmán, a budapest-rákospalota-óvárosi református gyülekezet templomában. A táblát a képzés egyik résztvevője mutatta fel azt illusztrálva, hogy a képzésen elsajátított ismeretek milyen változást hoztak az életében. A hit és hivatás érzékeny kapcsolódási pontjait keresve jutottam el Borbíró Brigitta történetéig, amely élő bizonyítéka annak, hogy a karrierben elért sikerekhez a törtetés és könyöklés helyett a felebaráti szereteten keresztül vezet az út – akár egy multicégnél is.

Kapcsolódó cikkünk
Hetedik tanévét zárta június végén a Tanúim lesztek! missziói tanítvány- és munkatársképzés, az ünnepi alkalomnak a Budapest-Rákospalota-Óvárosi Református Egyházközség adott otthont. Videós összeállításunk a képzés záróeseményéről.
Tanúságtevők lehetünk Isten missziójában - Parókia.hu

Megosztani a tudást
„Minden munkámat tudtam szeretni – még azokat is, amelyek elsőre unalmasnak tűntek, hiszen mindig megtaláltam bennük a jót” – tudom meg Brigittától, aki angol-magyar szakos diplomájával hosszú évekig tanított a felnőttképzésben. Tíz évvel ezelőtt viszont pályát módosított, a TV2 Csoporthoz került programigazgatói asszisztensnek. „Négy évig dolgoztam ezen a területen. Nagyszerű csapatunk volt, szerettem a munkát, de rájöttem, hogy egyre kevésbé használom az eredeti végzettségemet, így amikor egy ismerősöm ajánlotta, hogy csatlakozzak a Ford szentendrei csapatához, beadtam a jelentkezésemet.”

Brigitta először a technikai írók csapatát erősítette, akik feladata az, hogy angol nyelvű használati útmutatókat készítenek az újonnan forgalomba állított járművekhez. „Éles volt a váltás a korábbi munkáimhoz képest, hiszen itt egy teljesen új szakzsargont kellett elsajátítanom. Folyamatos kapcsolatban kellett lennem a világ különböző részein dolgozó mérnökökkel és autóipari szakemberekkel, aztán az általuk kapott információkat úgy kellett leírni, hogy az bárki számára érthető legyen.”

A munkafolyamatok elsajátítása persze nem ment egyik napról a másikra. „Kellett egy kis idő, hogy mindent megértsek, de ez volt a hajtóerő ahhoz, hogy minél ügyesebb legyek. Soha nem egysíkú a munkám, mindig jönnek új dolgok, és azt gondolom, hogy az elém gördülő akadályokat is könnyebben veszem az Istenbe vetett hitemnek köszönhetően.” Hozzátette: próbál eltávolodni a multis alkalmazott archetípusától, aki egy adott munkafolyamatban a kollégái lábára lép, csak azért, hogy előrébb jusson. „Igyekszem nem megtartani magamnak a tudást, hanem megosztani, ez örömmel tölt el” – vélekedett, elismerve, hogy a cégen belüli előrébb jutás is nehezebbnek tűnt úgy, hogy nem úszik az árral.

Felmondás helyett előléptetés
„Azt mondták, az a baj velem, hogy túl sokat segítek másoknak és inkább foglalkozzak a saját magam építésével. Engem az viszont nem épít, hogy én tudok valamit, amit más nem. Elkeseredtem, hogy ezt a hozzáállást nem leszek képes megváltoztatni, ezért a felmondásomat tervezgettem.” Brigittát később újból megkeresték egy új pozícióval, amit bár megpályázott, olyan szakaszban tartott az élete, amikor kevésbé foglalkoztatta az előmenetel. „Egy hónapon belül elveszítettem mindkét nagymamámat, akik nagyon közel álltak hozzám. Egyiküket egy keddi napon temettük, két nappal a betervezett állásinterjú előtt. Amíg egy korábbi interjúmra rengeteget készültem és mondatokat gyakoroltam be, addig erre – számomra előre nem látható módon – a Tanúim lesztek!-képzés szerdai alkalma készített fel.”

A képzésben kiadott aktuális „házi feladat” egy munkáról szóló írás elolvasása volt, melyet dr. Harmathy András szentendrei lelkipásztor jegyzett. „A sorokat olvasva egyre csak folyt a könnyem, a másnapi állásinterjún pedig olyan csodát tapasztaltam meg, amit máig nem tudok felfogni. Amíg korábban félénken állítottam be és csűrnöm-csavarnom kellett a mondandómat, most magabiztosan dőltek belőlem a szavak és az egész beszélgetésen remek hangulat uralkodott. Nem is emlékszem, milyen válaszokat adtam a feltett kérdésekre. Másnap már hívtak a cégtől, hogy én kaptam meg az állást” – idézte fel Brigitta meghatódva azokat a pillanatokat, amikor a technikai írók koordinátorává vált.

Kiteljesedés hitben és szolgálatban
Noha Isten közelségét mindig érezte az életében, Brigittának is megvoltak a maga kerülőútjai. „12 évesen, saját elhatározásból keresztelkedtem meg, sokat tanultam a Bibliáról az egyik barátnőm szüleitől. Persze voltak olyan időszakaim, amikor minden más fontosabbnak tűnt, vagy nem figyeltem úgy a Jóistenre, ahogy kellett volna” – mondta. „A szentendrei gyülekezethez már felnőttként csatlakoztam a családommal, azután, hogy a helyi református óvodában szeretetteljesen fogadtak minket. Az istentiszteleteken egy új világ nyílt meg előttem: minden igehirdetés a szívemig ért, nem értettem, hogy mások hogyan tudják úgy elkezdeni a hetüket, hogy vasárnap nem mennek el templomba.”

Kis idő múltán a szolgálat is megtalálta Brigittát, jelenleg is gyermekcsoportoknak tart vasárnapi foglalkozásokat. „Korábban cserkészkedtem és sokat foglalkoztam gyerekekkel, ami rengeteget segített. Mivel nálunk két istentisztelet van vasárnap, a reggel nyolcason részt veszek, a tízes alatt pedig a gyerekekkel foglalkozom – utóbbiaknál gyakran táplálkozom az istentiszteleten elhangzottakból. Noha gyakran teljesen más egy igehirdetés, mint a saját vázlatom, általában összeér a kettő.” Brigitta örömmel mesélte, hogy rendszerint ő is tanul a gyerekektől, s bár időnként eltér a terveitől, reméli, hogy a kicsik minden alkalommal kapnak olyat, ami a megszólítja őket. „Sokan tele vannak félelemmel, egyedül érzik magukat, akárcsak mi, felnőttek. Mindannyiunknak nagy szüksége van Jézusra.”

Brigitta férjével három gyermeket nevel, és bevallotta, időnként nem könnyű összeegyeztetnie az anyai és a felelős munkavállalói szerepeket – különösen, ha mindkét helyen 100%-ot szeretne adni. „Fontos a munkánk, de a családunk mindig előrébb való. Bevallom, hajlamos vagyok túldolgozni magam, de a család jó tanítómester abban, hogy meghúzzam a határt.” Hozzátette, mindenkinek vannak rossz napjai, de ha az ember hitben jár, akkor fájóbbak ezek a tapasztalatok. „Nehéz elfogadnom, hogy sokszor nem tudom Isten fényességét megmutatni a világban, hiába kelek fel úgy reggel, hogy ma minden jó lesz. Ha két napig hátrébb szorul az Úrral való kapcsolattartás, kicsit minden összeomlik körülöttem, ha viszont imádkozunk, hálát adunk mindazért, ami körülvesz általa minket, minden újjá alakul.”

A munkahelyen például úgy tud maga is fény lenni, hogy hogyan bánik az emberekkel. „Mindenki egy külön csoda és mindenkiben fel lehet fedezni valami jót. Rengeteget tudunk tanulni egymástól és ugyanígy sokat tudunk adni egymásnak. Igen, vannak olyan kollégák, akikkel nehéz együttműködni, de mindig igyekszek mindenkinek tiszta lapot adni, vagy újraindítani kettőnk kapcsolatát. Bár az elején vagyok még a jelenlegi munkámnak, az írók is érzik azt, hogy szeretettel viszonyulok feléjük.”

Az egészséges munkahelyi környezet
A kollegiális viszonyok gyakran elkerülhetetlen velejárói a nézeteltérések és konfliktusok – Brigitta úgy véli, hogy egy ilyen helyzet sem éri meg azt, hogy hosszú távon megmérgezze a kapcsolatokat és az irodai környezetet. „Imádkozom azért, hogy én is jobban tudjam kezelni a nehéz helyzeteket és Isten velem legyen, hiszen végsősoron nem emberéletek múlnak rajtunk. Ha valami nem sikerül jól, akkor majd kijavítjuk. Ha probléma adódik, közösen dolgozzunk azon, hogy megoldjuk anélkül, hogy egymás felelősségét firtatnánk.”

„Az időnk nagy részét munkával, vagy a munkahelyünkön töltjük. Igencsak rossz lenne, ha ezt az időt kesergéssel töltenénk és arra panaszkodnánk, hogy mi, ki és miért idegesít minket. Meg kell találnunk a módot, hogyan tudunk ebben is örömmel lenni – vélekedett Brigitta a munkáról, mint az istentisztelet egy formájáról. „Gyakrabban el kell gondolkoznunk azon, hogy milyen többletet tudunk adni a munkánkkal és hogyan lesz jobb tőle a világ? Isten a mi gondoskodásunkra bízta a Földet, a jelenlegi munkát is azért adta, hogy megtaláljuk őt ebben és az ő igazságát, jóságát adjuk benne át másoknak.”

Fotók: Dezső Attila