Azon kaptam magam a minap, hogy félóránként frissítem az épp aktuális futárszolgálati appot. Jól tudom, hogy a futár által kézbesítésre váró csomag legjobb esetben is csak két nap múlva érkezik meg, türelmetlen énem mégis vár valamiféle csodára és folyamatosan csak frissíti a csomag adatait – mi van, ha mégis hamarabb érkezik? Türelmetlen várakozás – úgy tűnik, egy kis időre ez most a valóság.

Körülöttem a városban, a bevásárlóközpontban, a villamoson is minden a várakozásról szól. Mikor lesz már vége a vizsgaidőszaknak? – várakoznak az engem körülvevő diákok. Mikor lesz már végre téli szünet? – várakoznak a tanárok. Mikor kapom már kézhez a régen óhajtott karácsonyi ajándékot? – várakoznak a legkisebbek. Mikor ül újra együtt asztalhoz az egész család – várakoznak, szülők, nagyszülők, unokák és gyermekek. Türelmetlen várakozás – mindenkinek a saját maga csodájára – úgy tűnik, egy kis időre ez most a valóság mindenki számára.

Eltelt egy újabb félóra. Frissítek még egyet az appban – látom a csomagom eddigi útját, s látom azt is, merre tart. Még mindig úton. Még mindig nem ért célba. Miközben a csomag útját frissítem, megállok egy pillanatra, és megkérdezem magamtól: és én már célba értem? Megtaláltam azt, akihez az adventi várakozás időszaka vezetett? Mögöttem az adventi időszak. Amikor mindennek – kívülről-belülről a várakozásról kellene szólnia. Hisz érkezik Ő, aki beteljesíti minden várakozásunkat és minden reményünket. Amíg a messzi országból érkező csomag állapotára fixáltam minden figyelmemet napok óta – a szívem, lelkem állapota háttérbe szorult. Márpedig nekem is szükségem van állapotfrissítésre, változásra. Célba érésre. Hazatalálásra – vissza a forráshoz, az Élő Víz forrásához, Hozzá. Hagyom-e, hogy az Úr érkezése tényleg megváltoztasson? Hagyom-e, hogy békét és csendet teremtsen bennem?

Eszembe jut, hogy kétezer évvel ezelőtt egy egész nép várt. Nem egy csomagra, hanem valakire, aki majd válasz lesz imáikra. Kétezer évvel ezelőtt is sokan vártak türelmetlenül. Voltak, akik a római elnyomás végét remélték. Mások a betegségük gyógyulását, a terheik könnyebbé válását várták. Voltak, akik egy erős, hatalmas királyra vártak, aki fegyverrel, sereggel vonul majd be és véget vet ez elnyomásnak, elhozza a szabadítást.

És akkor, a legszerényebb körülmények között, egy istállóban, jászolba fektetve, megszületett a Megváltó. Isten válasza az emberi várakozásra. Nem királyi pompával, nem harsogó diadallal, hanem csendben, szelíden, sokak számára váratlanul. Megérkezett a várva várt Messiás, a Megváltó – de nem mindenki ismerte fel. Hányan mulasztották el, mert a tekintetük máshol járt? Hányan nem vették észre, hogy a várakozásukra adott válasz ott feküdt a jászolban?

Mi vajon észrevesszük? Én vajon észreveszem, úgy ténylegesen? Kétezer év távlatából azt gondolnánk, hogy nekünk már könnyű dolgunk van. Hiszen számunkra már nem kérdés: Jézus a Krisztus, Ő a Megváltó. Ő a Messiás, Isten szeretetteljes válasza népe kiáltásaira. És mégis, akár adventben, akár ma, hányszor vettem le tekintetem róla, akinek földre érkezése, ott és akkor mindent megváltoztatott.

Előttem az advent, mögöttem a napok, hetek, amikor mindennek a várakozásról kellett volna szólnia. Arról a várakozásról, arról az útról, mely egyedül csak felé vezet – a felé a Krisztus felé, akinél megújulásra találhatok. Aki lecsendesíti szívem nyugtalanságát. Aki tisztára mos és kegyelmét ajándékozza nekem, méltatlan gyermekének.

Várom a csomagot, de talán én nem vagyok célba érve. Talán a szívem még úton van.

És ahogy frissítem az appot, hagyom, hogy az Úr érkezése az én életembe, az én szívembe is meghozza a megújulást, a frissítést. Hagyom, hogy Ő legyen az, aki helyreállít bennem mindent.
Most, amikor mindenki vár valami külső csodára – ajándékra, szünetre, a vizsgaidőszak végére –, én is időt szánok arra, hogy rendet tegyek a saját szívemben. Hagyom, hogy oda Ő megérkezzen, és hadd változtassa meg mindazt, ami elavult, ami már nem szolgál engem. Hagyom, hogy Ő rendezze el azokat a dolgokat, amelyek elárasztották a szívemet. Az aggodalmat, a bizonytalanságot, a kételyeket. Hagyom, hogy a várakozás ne csupán kívülről jöjjön, hanem belülről, hogy Ő valóban elérje a szívem legmélyét.

Most, a frissítések között, hagyom, hogy ez a gondolat lecsendesítsen. Ahogy a csomag úton van, úgy én is úton vagyok felé. Feléd, aki több mint kétezer évvel ezelőtt, már megtetted a legnagyobb lépést felénk, emberi testet öltöttél, a földre jöttél – mindezt azért, hogy mi, az elveszett emberiség, az örökké várakozó nép visszakerülhessünk az Atya közelébe. Advent végén, 2024. szentestéjén a várakozásom végén nem valamilyen múló boldogság vár, hanem Te, aki képes vagy beteljesíteni minden várakozásunkat. S így biztos lehetek abban, hogy Általad végérvényesen én is célba fogok egyszer érni. Haza fogok érni – Hozzád.
 

Erbach Viola, református lelkipásztor, Károli Egyetemi Lelkészség