Szavak súlya
Nem olyan régen a szavak tetten érhetetlen hatásáról beszélgettem egy képzőművész barátommal, aki valóban megfontoltan bánik a mondanivalójával. Persze, van némi összefüggés a lelkialkata és a fő kifejezésmódja között, mégis. Az volt az álláspontja, hogyha egy-két szót máshogyan mondunk, életek fordulhatnak más irányba.

Igaz ez? Igaz? Miről beszélnek a másoktól tárolt szavaid? Ott vannak a polcon. Emlékszel rájuk, elővehetők. Melyikből van több: ami fáj vagy ami épít?
Velük szemben, a másik polcon ott vannak azok, amelyeket te mondtál ki. A „nem kellett” volna típusú őszinteségbombáid, amelyek azért kellően megvilágítva jól magyarázhatók a hitelességgel vagy szakmaisággal. Kapcsolatokban születtek ezek a mondatok. Lehet, hogy visszhangzik még egyiknél-másiknál a hozzáillő ajtócsapódás is. Lehet, hogy ott, abban a kapcsolatban már nincs lehetőség arra, hogy újra vagy máshogy mondd ki a szavakat.

Félinformáció. Nagyon hamar szalad végig egy közösségen – elképesztő károkat okozva. Dehogy manipuláltál, csak épp a fele nem volt a birtokodban a tényeknek. Elkönyveltettél. Vagy elkönyveltél másokat.

Van egy kapcsolatrendszer, amelybe beléphetünk azokkal a szavakkal, amelyekkel már nincs mit tenni, mert nincs ott, akinek szólnának. Isten előtt kimondott szavak – másokról, másokért. Egészen egyszerű történeteim vannak arról, hogy érnek-e valamit.

Roráte
Majdnem húsz éve történt. Hajnali hazaérkezések ideje volt, késői kamaszkor. Bajban voltam. Persze nem gondoltam, hogy bajban vagyok. Kapunyitási pánikban szorongtam, biztos családi háttér nélkül.
Újra minden reggel templomba mentem, különösebb meggyőződés nélkül, pusztán azért, mert az a hely volt az, amit biztosként tudtam felidézni.
Brüsszelben baráti látogatás, hajnali beszélgetések, annak a bizonyossága, hogy Istennek lennie kell, muszáj lennie, mert nélküle nincs értelme az életnek. Pedig nem abban az évben haltak meg barátaim. Sanyika még akkor halt meg, amikor kilenc éves voltam, Mariann akkor, amikor már tizennyolc.
A kérdéses időszakban persze mindez már a hömpölygő múlt része. Csak a csendes kétségbeesés, a társakkal szegélyezett magány volt az enyém, amikor mélyen megértettem Ady Endre klasszikussá vált sorait: „Mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem,//Csöndesen és váratlanul átölelt az Isten.”

És azért értettem meg, mert megtörtént. És azt is átéltem, hogy „nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut…” Hogy az Isten tényleg könyörülő Isten, ha még ezen a bolyongó, eltévedt lánygyermekén is könyörült, akinek az sem tűnt fel, hogy eltévedt.
Rögtön utána, mint a hajnali világosság hasított a szívembe, hogy ezért a pillanatért valaki odaállt a résre. Talán többen is. Talán egyszer, talán éveken át.
Talán hiába várta valaki hónapokon keresztül, hogy indul-e már vissza a tékozló az atyai ház felé. Most is, innen is üzenem neki: nem volt hiába.
Nem tudom, hogy miért lehettem akkor annyira biztos abban, hogy volt a kegyelemnek személyi igazolvánnyal rendelkező eszköze is, de ez a mai napig világos.
Gyanakodtam egyébként sok mindenkire.
Egyszer valakit meg is kérdeztem, hogy imádkozott-e a gimnáziumi osztályunkért? Meglehet. Csak ennyit mondott, majd megfordult, és sietve elindult a templom felé. Már csak a hátának tudtam mondani: téged meghallgatott az Isten.

Az évek meg a rutin
„Ezt a gyülekezet küldi, fogadd el!” – mondta a lelkipásztor, és olyan gyorsan tűnt el, amilyen valószerűtlen sebességgel leszáguldott a parókia lépcsőjén. Ott maradtam a kezemben némi készpénzzel – ami életbevágóan fontos volt akkor. De a lelkész nem tudhatta, hogy mennyire. Az én mennyei Atyám tudta egyedül, akinek akkoriban már minden gondomat elmondtam, úgyhogy lényegében nekem nem maradt egy sem. De tényleg.

És nem, nem érkezett mindig ilyen kézzelfoghatóan a manna, de ezt a lelkészt és a feleségét azért gyakran kértem imádságra. Nekem legalábbis gyakorinak tűnt. Azt mondták viccesen, hogy „rutinos imádkozók”. De ez nem vicc volt.
Ma sem esik nehezemre visszaidézni, amikor először készültem igei szolgálatra a komáromi teológián. Nevetségesen hangzik, igaz? Hogy ez nagy dolog lenne, számítana bármit is a világ folyásában, hogy hogyan bomlik ki Isten Igéje egy maroknyi teológusközösségben?
Akkor is azt gondoltam, hogy az Igének, az igehirdetésnek nem akármilyen tétje van, még ha hozzám hasonló alkalmatlan eszközre bízatott is. Nem akartam méltatlanul továbbadni.
Amikor kiálltam a teológusok elé, olyasmit éreztem, amihez foghatót addig még soha: egy óriási, puha tenyér tartja biztosan, szilárdan a hátam. Bele tudtam volna dőlni. Amilyen valós volt, hogy gyengének, kevésnek éreztem magam, ugyanolyan valóságos volt az az érzés, hogy tartanak, nem tudok elesni.
Amikor megéreztem a hátam mögött ezt az elképesztő erőt, akkor világos lett: sem kicsi, sem nagy dolgokban nem én tartom magam. Akkor a lelkészházaspár hűséges imádságai tartottak.

Évekkel később, hitharcokban, kísértések között, az élet viharaiban megfáradva roskadoztam egy lelkialkalmon. Úgy vártam az Igét, mint az életmentő kenyeret. Egy pillanatra vettem csak észre, hogy mögöttem „harcedzett, rutinos imádkozó” ül. Ahogy megszólalt elől az Ige, azt éreztem, hogy valaki megemel és székestül tol oda Isten jelenlétébe. Ilyen lehet szörfözni a gejzír tetején – gondoltam. Meg hogy Isten úr a mélységben is, hova ez a nagy-nagy erő? – de azért csendesen felfeküdtem a kegyelem árjára. Meg lehet újulni úgy is, hogy az ember nem kapálózik.

Rögök és kapaszkodók a tanítványi úton
Később is éltem át vizsgaidőszakot, a mindennapos „emberségvizsgák” keretein túl. Soha, egyetlenegyszer sem éreztem azt, hogy eléggé fel vagyok készülve. A teljesítőképességem határait viszont nagyon is megéreztem, háromgyerekes családanyaként görnyedve éjszakánként a jegyzetek fölé. A sírásig fáradtan, amikor már az imádság sem megy és folytatni sem tudom, leborultam a jegyzetekkel borított klaviatúrára. Azt gondoltam, hogy abbahagyom. Nem csak azt a dolgozatot, hanem a tanulást is. Felesleges küzdelem.
És akkor, a fáradtságtól csorgó könnyeimmel küzdve megéreztem valami erőt. Először csak újra lettek gondolataim. Tiszták, világosak, egyértelműek – aztán meg tudtam emelni a kezeim újra, és leírni őket. Csodálatos módon „megállt a nap Ajalonnál”. 
Reggel írtam egy körlevelet, persze elektronikusan. Megköszöntem ismeretlenül is annak, aki előző éjszaka értem imádkozott. Mert hogy valaki imádkozott, az nem volt kérdés.
Napokkal később írt félénken valaki, hogy egyébként ő imádkozott értem. Arra a diplomámra nem tudok másként gondolni, mint ami megosztva az övé is.  

Az utolsó emlékem még egészen friss. Gondos mosoly mögé csomagolt kétségbeesés és fáradtság lett az egyenruhám. Nem mindenki lát mögé.
Kevesen kérdeznek úgy, hogy abban a kérdezett és nem a kérdező személye a fontos. Hogy vagy? Nem jól.
Nem mond semmit. Csak a szemében látszik minden. Amit látsz, az nem a valóság. Gyakorold magad az Isten jelenlétében!

Aznapi botladozásaim megteltek élettel és határozott lépésekké váltak. Lett erőm és örömöm. Azt mondod, persze, hiszen elveim ellenére megittam a második kávémat is azon a délelőttön. De vannak tapasztalataim a kávéról és annak közvetlen hatásairól és vannak tapasztalataim az imádságról. A hatásáról valamivel több mint negyven éves távlatban is még mindig csak sejtéseim.
Ezek a meghatározó pillanatok elvehetetlenül ott élnek bennem, hozzájuk az a bizonyosság tapad, hogy valaki értem imádkozott.

És valaki érted is imádkozik. Módszeresen, vagy alkalomszerűen. Fel-felfohászkodva vagy igékkel, hálaadással vagy könyörgéssel, énekelve vagy prózában. Biztosan tudva, hogy nem az imádkozó nyitja és csukja a kegyelem ajtaját. És mégis. Mégis.

Képek: Füle Tamás