Ha nem tudnám, hogy illetlenség, tátott szájjal hallgatnám a 18 éves Kevin bizonyságtételét Ráckeresztúron, aki 2024 februárja óta gyógyul a ráckeresztúri Fiatalok Drogterápiás Otthonában, a Tinirehabon. Olyan összeszedetten idézi fel a kisgyermekként belé égett félelmetes képeket, az édesanyjával való ide-oda hánykolódást, a bántalmazó nevelőapával meg a nők futtatásából és drogterjesztésből élő édesapával való kapcsolatát, mintha nem is drogterápián, hanem egy hosszúra nyúló nyilvánosbeszéd-kurzuson venne részt. Ilyen magabiztosan beszélt a változás igényéről is, amely végigkísérte gyermekkorát: most úgy érzi, lelkileg talpra állt, és azt tervezgeti, hogy a való életben hogyan boldogul majd.

Kapcsolódó cikkünk
Bekerülsz, leszoksz a szerről, kijössz – tartja magát még ma is a téves elképzelés a drogrehabilitációs intézetekről. A hatékony prevenció és a terápia fókuszában azonban nem a kábítószerek állnak, az absztinenssé válás a boldogságkeresés, az életcélra találás és kompetenciafejlesztés hármasában ragadható meg. Bepillantás a ráckeresztúri Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonának életébe.
Parókia.hu – A jó prevenció nem a drogokról szól

„Az az első emlékem gyermekkoromból, hogy a vonat ajtaja bezárja a lábamat, anyu és a kalauz rángatták ki onnan” –

kezdi történetét a srác, akinek első éveit az egyik helyről a másikra utazás és az otthontalanság érzése írja le leginkább. Kevin születése után nem sokkal édesapját börtönbe zárták, édesanyja egyedül nevelte őt, egészen addig, míg újból családot nem alapított egy másik férfival. „Három féltestvérem született, de nagyon rossz körülmények között éltünk. A házunkban nem volt sem víz, sem pedig áram, gyakran étel is alig jutott az asztalra, nevelőapám többször meg is vert minket. Velünk szemben az anyai nagymamámék laktak, ők alkoholisták voltak és engem is gyakran kínáltak itallal.”

Kevin sokszor átjárt a szomszédba kukoricát és tyúkot lopni, az óvodában pedig nem győzte habzsolni az elé tett ennivalót – szakadt ruhái és évekig tartó folyamatos éhezése elégnek bizonyult ahhoz, hogy nevelői jelzése alapján felkeltse a gyámhatóság figyelmét.

„Nem sokkal azután, hogy elkezdtem az iskolát, egy délután arra értem haza, hogy rendőrautók várnak ránk. Beültettek engem és a féltestvéreimet, és nevelőszülőkhöz vittek minket.

Emlékszem, igyekeztem lelket önteni a kicsikbe, hogy nem lesz semmi baj. A nevelőszülők nagy szeretettel vártak minket, és amíg a rendőrökkel kitöltötték a papírokat, életünkben először mesét nézhettünk, ami órákra beszippantott minket.”

Kevin hálás azért, hogy nevelőszülei mindent megadtak neki és testvéreinek, hogy törődtek vele, de gyakran pszichológushoz vitték indulatkitörései és kommunikációs nehézségei miatt. „Könnyebb volt meggyűlöltetni, mint megszerettetni magamat” – meséli. „Gyógyszert szedtem a viselkedésem miatt, amitől eltompultam, elaludtam az órákon és folyt a nyálam. Ezért csúfolni kezdtek, amire agresszió volt a válaszom.” Kevin egyre gyakrabban került bántalmazói szerepbe, a serdülőkor elején elkezdett cigarettázni, később pedig inkább az iskola mellé járt, nagyobb fiúk társaságát keresve.

Tizenhárom éves volt, amikor édesapja szabadult a börtönből, ami felforgatta amúgy sem gondtalan életét. „Apám be szerette volna pótolni, amit a gyermekkoromban elmulasztott” – vélekedik Kevin. „Ezután a nevelőszüleimre már nem anyaként és apaként tekintettem, hiszen volt már igazi apám, ráadásul korlátozni szerették volna, hogy mennyi időt töltök vele. Gyakran balhéztam össze velük, ajtót csapkodtam, köpködtem, tiszteletlenné váltam és nem háláltam meg azt, amit adtak nekem, így a nyolcadik osztályt már egy intézetben fejeztem be.”

Hiába volt korlátozva a láthatás, Kevin továbbra is édesapjának szeretett volna megfelelni, akin azt látta, hogy valódi munka nélkül is megvan – látszólag – mindene: „Az intézetben folyamatosak voltak a verekedések, bizonyítani akartam apámnak, hogy én is vagyok valaki.” Amikor nagyszülei annak idején alkohollal kínálták, egy életre megutálta a szeszt, miután társai tették ugyanezt a fűvel, gyorsan ráfüggött. „Nem csak füvet szívtunk, a PB-palackban lévő gázt is; ájuldoztunk egymás mellett a földön. Egy évet voltam egy átlagos intézetben, majd átkerültem egy speciális intézménybe, ahová viselkedési problémás, kábítószeres vagy javítóból szabadult fiatalok kerültek” – idézi fel.

Itt jelentek meg Kevin életében az olyan szintetikus drogok, mint a kristály vagy a Molly, napjait pedig a szerhasználat mellett a folyamatos játszmázás határozta meg. „Sikerült elhitetnem a nevelőkkel, hogy jól vagyok és segíteni akarok nekik, és ha verekedtem, azt mondtam, csak azokkal verekszem, akik nem fogadnak szót. Amikor nem volt bennem cucc, akkor jutott csak eszembe, hogy merre tart az életem: hogy feladtam az álmomat, hogy katona legyek.

A 17. születésnapom után egyre gyakrabban gondolkodtam azon, hogy mit kezdjek magammal. Választanom kellett: meggyógyulok vagy jöhet az utca.”

A srác maga keresett fel egy előgondozó irodát, ahonnan kétszer is sikertelenül próbálták meg a ráckeresztúri Tinirehabra küldeni. „Nem hittem magamban, nem hittem, hogy ez nekem menni fog. Február 12-én azonban átléptem az intézmény kapuját. Tudtam, hogy ezt magamért csinálom, hiszen senki sem állt már mögöttem.”

Kevinnek néhány hónapja van még a terápiából, melynek már a harmadik fázisában jár. „Rengeteg segítséget kaptam itt a közösségtől és a mentoromtól, Csabitól, aki maga is hasonló helyzetből került ide, mint én. Eleinte nehezen tudtam kapcsolatot teremteni és bizalmat szavazni az embereknek, a legnehezebb azonban az volt, hogy elhiggyem magamról, hogy más lesz a jövőm, mint a szüleimnek.” Nem titkolja, volt egy megbicsaklása a nyáron, de most végre vannak céljai: tanulni és dolgozni szeretne, és el tudja képzelni magáról, hogy egy józan társaság tagja. „Olyan emberek közösségére vágyom, akik felfelé húznak magukkal, nem pedig leépítenek.”

Kevinnek Ráckeresztúrra érkezése előtt is volt már fogalma Istenről, ám a gyermek-istentiszteletek és a bibliaórák világa gyorsan köddé vált hányattatott sorsa és a kábítószerek hatása miatt.

„Nekem azért fontos az Istenbe vetett hit, mert Ő egyszerre apám és anyám. Meg tudja adni azt a szeretetet, törődést és gondoskodást, amit a szüleim nem, és ha hozzá szólok, az olyan, mintha a szüleimhez szólnék.”

A terápia harmadik fázisa már a kifelé való orientálódásról szól. Kevin esetében ez azt jelenti, hogy egy budapesti állatmenhelyen végzett önkéntes munkára készül, majd szakmát – a hegesztőit vagy az ácsot – és érettségit akar szerezni. Elsődleges célja még mindig a katonaság. Kérdésemre elmondta, hogy családja tagjaival nem tartja a kapcsolatot – édesapja újabban ismét börtönben ül –, testvéreit is csak azt követően szeretné felkeresni, ha ő maga teljesen rendben lesz.

Kevin is tudja, hogy messze még az út vége. De lépésről lépésre halad előre rajta.

A fiatalember nevét a személyiségi jogok védelme érdekében megváltoztattuk.

Fotók: Dezső Attila