"Az isteni jóság különbözik a miénktől, de nem alapvetően más: nem úgy különbözik tőle, mint a fehér a feketétől, hanem mint a tökéletes kör a gyerek első kísérletétől, hogy kereket rajzoljon."
C.S.Lewis
Várva várlak
A meddőség talajából is születhet valami szép, valami új, valami maradandó. Muzslai-Bízik Hannával beszélgettünk.
Sokszor nincsenek szavaink a nehezített gyermekáldás traumájának és gyászfolyamatainak kifejezésére. Ha nem tudjuk átadni, mi zajlik bennünk ezek átélésekor, környezetünk nem tud hozzánk kapcsolódni. Már csak emiatt is óriási dolog, hogy megjelent Muzslai-Bízik Hanna Várva várlak című könyve a Harmat Kiadó gondozásában, amely nemcsak szerzőjének, de sorstársainak is hangot ad. A könyv bemutatja a meddőség megélésének minden aspektusát, és nemcsak a krízisbe bevezető „Bejáratokat”, hanem az onnan kivezető „Kijáratokat” is: azokat a megküzdési stratégiákat vagy attitűdváltásokat, amelyek lehetővé teszik, hogy ne csak arra tekintsünk, ami terméketlen, hanem arra is, ami termő.
„Kiírtam magamból azt a rejtett gyászfolyamatot, amelyről csak a hozzám legközelebb állók tudtak, de ők sem ismerték ilyen mélységeiben” – mesélte nekünk Muzslai-Bízik Hanna. Az utóbbi heteket érzelmi hullámvasútként élte meg, mert nemrég vesztett el egy újabb embriót. „A gyászfolyamatban segít a könyv: látok célt, jövőt magam előtt és visznek előre a bemutatók, dedikálások, beszélgetések. Ilyenkor ugyanis az a legnehezebb, ha azt érezzük, nincs miért felkelni reggel vagy céltalan az életünk. Veszteség és fáradtság mellett most örömöt és hálát is érzek. Csodának élem meg, hogy egy mély fájdalomból, a meddőség talajából megszületett valami szép, valami új, valami maradandó.”
Tizenegy év küzdelmei
Hanna gyermekkora óta édesanya szeretett volna lenni. Tizennyolc éves volt, amikor megismerte a férjét, négy évre rá házasodtak össze, és onnantól kezdve megvalósíthatónak látta ezt az álmot. Bárhogy is próbálkoztak azonban, az álom álom maradt. Mindenki azt mondta, hogy biztosan rendben lehet minden, csak pihenjenek többet, menjenek el nyaralni és majd érkezni fog a várva várt gyermek. Körzeti orvosaik is csak stresszmentesebb életre biztatták őket, így eleinte nem aggódtak, hanem igyekeztek követni a tanácsot.
„Mivel egyikünk családjában sem merült fel hasonló probléma, nem volt előttünk minta, hogy hogyan kell megküzdeni a gyermektelenséggel. Annak idején keresztény családokban felnőtt fiatalokként voltunk jegyesoktatáson, házasságra felkészítésen, elolvastunk minden könyvet a témában, de mindenhol csak arra készítettek fel, hogyan kell majd nevelni a gyermekeket, de arról szó nem esett sehol, hogy mi van akkor, ha nem jön a gyerek. Olyan volt, mintha egy teljesen ismeretlen világba csöppentünk volna. Sokáig nem kértünk segítséget, csak túléltünk napról napra, évről évre” – emlékezett vissza Hanna.
Attól félt, ha segítséget kér, azzal elismeri, hogy baj van. Inkább szőnyeg alá söpörte a fájdalmát. Közben házasságuk is válságba került, mert nagyon eltérően élték meg a helyzetet, végül 2017-ben rászánták magukat, hogy pszichológushoz forduljanak. „Úgy érzékeltem, hogy teljesen beszorultam egy szűk térbe, ahonnét nem látok ki. Semmi mást nem láttam az életemből, csak a terméketlenségemet. Úgy éltem meg, hogy ha nem vagyok képes anyává válni, akkor mindenre alkalmatlan vagyok. A pszichológusom azonban rámutatott, hogy ki vagyok én a traumán kívül, és ez segített a kiút felfedezésében.”
Nagyjából hat évvel ezelőtt jutottak el a férjével kompetens orvosokig, akik mindkettőjüknél megállapították a fennálló gátló tényezőket, és kimondták, hogy egyedül a lombikprogram által lehet vér szerinti gyermekük. Ahhoz is két komoly rizikójú műtét kellett, hogy egyáltalán lombikprogramra mehessenek. „Évekbe telt, mire a férjemmel döntésre jutottunk a lombikot illetően. Én mindenáron akartam, a férjem pedig már kezdte elengedni az apaság reményét. Ráadásul a lombikprogram sok erkölcsi kérdést is felvet. Ezeket mind megvitattuk, így csak a tizedik házassági évfordulónk előtt pár hónappal vállaltuk az első beavatkozást. Ez teljesen sikertelenül zárult, egyáltalán nem keletkezett élet a folyamatból.”
Újabb két évükbe telt, mire megharcolták, hogy belevágjanak-e még egyszer a lombikprogramba, végül 2022-ben szánták rá magukat. Ezúttal négy kis embrió kelt életre a folyamatból, amelyeket lefagyasztottak. „Azóta három beültetésen vagyunk túl és sajnos mindegyiküket elvesztettük. Egyetlen embriónk maradt még a laboratóriumban. Úgyhogy most egy kicsit pihenünk, mert nagyon friss még az előző embrió elvesztésének a híre, de valamikor a nyár után szeretnénk belevágni az utolsó embrió beültetésébe.”
Szavakkal és képekkel
Bár Hanna könyvek között nőtt fel, ő maga sosem tervezte, hogy könyvet fog írni. „Az írás egyszerűen csak előbuggyant belőlem. Ehhez azonban kellett az a tíz év, amely során eredménytelenül próbáltam minden eszközzel kifejezni mindazt, amin átmentem. És egyszercsak olyan gondolatok, érzések jöttek elő belőlem az írás során, amelyeket tíz évig nem tudtam megfogalmazni. Ezt Isten vezetésének éltem meg, és lenyűgözött, hogy tisztán, érthetően sikerült átadnom a bennem lévő kuszaságot” – mondta könyve születéséről.
Először csak a krízis mélyére vezető „Bejáratokról” írt: kiszakadt belőle a meddőség élethelyzetének minden hiánya, fájdalma, sötétsége. „Majdnem fél éve dolgoztam a könyvön, amikor váratlan fordulóponthoz érkeztem, és A nélkülözhetetlen orvos című fejezetnél először a »Kijáratot« írtam meg. Én magam is megdöbbentem, hogy ez most valami más. Így ismertem fel, hogy a fájdalmaimnak vannak pozitív hozadékai is, szép felfedezései, örömei. Végül minden témakörhöz megszületett bennem a „Kijárat«, ezekben foglalom össze a megküzdési stratégiáimat. A »Bejáratok« írásakor nagyon sokat sírtam, a »Kijáratoknál« meg felszabadultságot éltem át, és ha sírtam is, az már gyógyító sírás volt.”
Körülbelül húsz szakember és húsz sorstárs véleményezte folyamat közben a leírtakat. Amint megírt egy fejezetet, olyan szakembereknek küldte át, akiknek a témájába vágott – például A megsebzett intimitást egy szexuálpszichológusnak –, és olyan sorstársaknak, akik átéltek egy olyan helyzetet, amelyet Hanna nem, például az örökbefogadás élethelyzetét. „Én csak a saját történetemet tudom megírni, de fontos volt számomra, hogy ahhoz minél többen tudjanak kapcsolódni. Ezért sokaknak megmutattam a készülő szöveget, és figyeltem, hogy miképpen tudnak kapcsolódni hozzá, milyen gondolatokat vált ki belőlük.”
Sok visszajelzést kap, amióta megjelent a könyv. Egy anyuka például azt írta, hogy a gyermeke érintett, és már most látja, hogy hogyan tudna hozzá jobban kapcsolódni. Mások más traumáikon vagy veszteségeiken keresztül érezték magukénak a leírtakat: egy depressziójával küzdő férfi és egy szakítása után a jövőt reménytelennek látó hölgy egyaránt megszólítottnak érezte magát. „A könyv sokat segít abban, hogy jobban megértsük magunkat, másokat és jobban megértessük magunkat másokkal, mert olyan folyamatokat ír le, amelyekről nem beszélünk, mert tabutémák.”
A könyvhöz magánkiadásban megjelent egy Sorstárs-illusztrációs füzet is. „Februárban volt egy művészetterápiás hétvége érintett házaspárok számára, amelyet Frankó-Mazács Zsuzsanna Zsoa művészetterapeuta vezetett. Mindenki választott néhány fejezetet a könyvemből, hogy képeket alkossanak hozzájuk. Így született ez a kísérőfüzet. Ha az elolvasott fejezetekhez megnézed a hozzá tartozó képeket, azok új asszociációkat indítanak el. Ez arra is bátorít, hogy merjünk alkotni, merjük ezt a csatornát is arra használni, hogy kiadjuk magunkból a traumában átélt hiányt, veszteséget.”
Gyógyító kapcsolódások
A könyv több gyógyító kapcsolódásra is felhívja a figyelmet. Az egyik ilyen a sorstársak közössége. Hanna több helyen is megtapasztalhatta ezt a biztonságos közeget: például a meddőségi centrumban és az Anna-Joachim Programban. „Mások is lehetnek empatikusak, de ők akkor is külső szemlélők lesznek. Akik viszont ugyanebben a cipőben járnak, pontosan értik és tudják, min mész keresztül, és ez rengeteget ad” – magyarázta. „Ugyan mindenkinek más a története, de az alapfájdalmunk ugyanaz. Vannak sorstársaim, akiket életemben egyszer láttam, mégis egy életre elkísér, amit egymásnak nyújtottunk.”
Édesanyjával is felemelő kapcsolódást élt meg. „Az első lombik idején Covid-karantén volt és csak telefonon tudtam vele megosztani, min megyek keresztül. Ebben az időszakban volt, hogy hajnalban felhívtam azzal, hogy nem tudok aludni, mert rettegek a soron következő beavatkozástól. Máskor kihangosítottam a hívást, amíg beadtam magamnak az injekciót. 2022-re, a második lombik idejére már intenzív együttműködés alakult ki köztünk. Most már megvan a rituálénk, megvan, hogyan osztjuk fel egymás között a feladatokat, és nagyon jó, hogy olyasmivel kapcsolatban is meg tudok élni vele egy mély gyászt, ami őt sohasem érintette közvetlenül. Sok terhet levett a házasságunkról, hogy nem mindent a férjemmel kell kibeszélni. Engem is felszabadított, hogy anyukám vállán is kisírhatom magam.”
A veszteség az istengyermekségét is újrakeretezte. „Gyerekként azt gondoltam, Isten mindent megad, amiért csak imádkozom. Nem éltem meg azt, hogy egy hosszú fájdalomban hogyan tud jelen lenni. Ezt a tanulási folyamatot csak nehezítették azok a környezetünkből érkező megjegyzések, hogy biztos nem elég erős a hitünk, nem elég jól imádkozunk, vagy valami bűn gátolja a gyermekáldást. Mindezek miatt kegyetlennek láttam Istent, mintha a trauma sárral dobálta volna meg. Évekig minden kapcsolatomat megszakítottam Vele.”
A fordulópontot az hozta el számára, amikor belekezdett egy férjétől kapott áhítatos könyvbe. „A Szentírás szavai lassan lemosták ezt a sárréteget és megláttam azt az Istent, akivel gyermekkoromban nagyon szép és kiegyensúlyozott kapcsolatom volt. Megtanultam, hogy nem ad meg mindent automatikusan és vannak titkai, amelyeket nem fogok megérteni. Sokszor kérdezzük Istentől, hogy miért, de ha megtanulunk bízni Benne, az sok mindent átértékel. Az, hogy ebből a fájdalomból megszülethetett ez a könyv, számomra egyértelmű bizonyíték arra, hogy Isten a legnagyobb rosszból is ki tud hozni valami építőt, valami szépet.”
A könyv ráébresztheti olvasóit azokra a lehetőségekre, amelyekben megélhetik nőiességük vagy gondoskodó anyai oldaluk más aspektusait. „Nagyon fiatalon lettem keresztanya, akkor azt sem tudtam, mi az a meddőség. Mire kiderült, hogy érintett vagyok, addigra már nagyon szoros kapcsolatom volt a keresztlányommal és a keresztfiammal, és ez a mai napig tart. Ezek a gyógyító kapcsolódások mind azt üzenik: a meddőség miatt senkinek sem kell leírnia magát vagy terméketlennek látnia az életét.”
A Várva Várlak című könyv megrendelhető a Harmat Kiadó webshopjából, illetve megvásárolható többek között a Bibliás Könyvesboltban (1092 Budapest, Ráday utca 28.) is.
A Sorstárs-illusztrációs füzet, valamint névre szólóan dedikált Várva várlak könyv kizárólag a szerzőtől, a Várva várlak Facebook-oldalon, vagy a varvavarlak.hu oldaláról rendelhető meg.
Barna Bálint
Képek: Vargosz, Harmat Kiadó