„Jöjjetek velem, csak ti magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé! Mert olyan sokan mentek hozzá, hogy még enni sem volt idejük.” Mk. 6,31

Sötétben érkezünk, későn, munka után. Hideg van, elcsigázottak vagyunk, alig találom meg a kaput, aztán végre beparkolunk a grádicsok aljára.
A lépcsősor tetején világít a ház, mintha kitárt karral várna, melegséget, biztonságot áraszt. Azt üzeni: Jó lesz itt nektek! Nem kell sötétben tapogatózni, pontosan ki van jelölve az irány: felfelé.

A grádicsok
Mi a lépcső? Fentről lefelé: körülírt zuhanás (Petri György meghatározása). Lentről felfelé: egészségvédelem (saját megfigyelés). Ha bibliai alapokra helyezzük azt a fokozatosságot, amely szusszanásnyi pihenést is hagy egy-egy újabb kihívás előtt, akkor gondolhatunk a grádicsok énekére is – ez a héber nyelvű Ószövetség, a Tanakh zsoltárainak felirata a 120-tól kezdve a 134-ig – de a hivatalos felosztás még hozzávesz legalább két, legfeljebb öt zsoltárt, ami a „hallélokhoz”, vagyis a dicséretekhez tartozik.

Ehhez a házhoz egyébként huszonhat lépcső vezet, s e ténynek semmilyen szakrális jelentést nem tudok tulajdonítani. Nem lehet párhuzamot vonni a jeruzsálemi templom lépcsőivel, ez a szám nem osztható maradék nélkül hárommal, héttel vagy tizenkettővel, de még Igék sincsenek fokonként.

De nem is kellenek. Ami szokatlan: a távolság. Nagyot kell lépni. Nem tehető meg rohanva a távolság a kapu és az ajtó között.

Nagyot lépni, emelni a lábat, utána a bőröndöt – Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltok…
Nagyot lépni, emelni a lábat – Szememet a hegyekre emelem…
Nagyot lépni – Lábunk ott áll kapuidban…
Hozzád emelem szememet…
Ha nem lett volna velünk az ÚR…
Akik az Úrban bíznak, olyanok, mint a Sion hegye…
…olyanok voltunk, mint az álmodók.
Ha az Úr nem építi a házat, hiába…
De nálad van a bocsánat…
…bízzál…
…egységben, együtt…
…áldjátok az Urat!

Fent vagyunk. Nem kell rögtön belépni, meg lehet fordulni és végignézni a lépcső tetejéről a megtett úton.
Faragott pad, csergeszőnyeg – leülve lehet megszabadulni a cipőktől. Még nem vagyunk bent, de már megérkeztünk.

A kulcs
Ha előttünk az ajtó, kulcsunk van a zárhoz, semmi okunk arra, hogy kívül maradjunk. Lépésről lépésre beleengedjük magunkat az elkészített kényelembe. Jövünk, letéve a kabátot, jövünk, letéve a csomagot, jövünk, kipakolva az elemózsiát, jövünk – és már megállíthatatlanul patakzanak a könnyek is.
A megérkezés és a hála könnyei, a letehető terhek könnyei.

Szeretem a munkámat, hálás vagyok a kollégáimért, a munkahelyemért, a gyülekezetemért, a lelki testvéreimért, a családom a legnagyobb kincsem – és most hálás vagyok, hogy másfél napra mindettől távol lehetek. Itt vagyunk a csendben, az egyszerűségben, minden, ami fontos, hátrahagyva, de a legfontosabb, az egy szükséges velünk van. 

Az asztalon bor és kenyér – semmi több. És mindennél több.
Megtörjük, megosztjuk, kitöltjük, megisszuk.
Egyszer valaki azt kérdezte, hogy melyik kenyér volt a legfinomabb, amit valaha ettem? Erre a kérdésre sem fogok tudni igazat mondani soha, mert nem tudom.
Az biztos, hogy a legfinomabb kenyér, a megtört és másokkal megosztott. A legfinomabb kenyeret mindig együtt esszük.

Íme, a langyos víz… íme, a kendő…
Kinek van ideje, kinek van módja egy kádnyi vizet ereszteni? Bezárkózni egyedül a fürdőszobába, tükörbe nézni csendben, leülni a lócára, lábat nyugtatni a fonott szőnyegen?

De itt, a leparkolt autóval együtt megállt az idő. Erről prédikált nekem az írógép is a nappaliban, amin már csak azért is kopogtam néhány sort, hogy a hangjának ritmusa visszavezessen egy lassabb és élhetőbb, a rendszerességében megállást is hirdető élethez. Minden sor végén csendül egyet az Erika. Meg kell állni, visszahúzni a következő sor elejére a masinát.
Mintha ez a sor végi csengő; a megállás és újrakezdés jelzőfénye lenne a Lámpás is. Hogy újra lássam az utat magam előtt – ne csak a „felezővonalat” magam mellett: eddig és nem tovább.
Letörölve a könnyeket, a port, puha kendővel felitatva a testről a vizet, hagyom pihenni a szívem, a lelkem és az elmém. Úgy tűnik, az ember több pihentetni való részből áll. A mindenkori kellekből kimenekedve szabadjára engedem az imádságot kapkodás és zajongás nélkül.

A Lámpás berendezése az egyszerűség luxusát hirdeti. Számtalan helyen leültet.
Gyere az ablakhoz! – innen közelről látom a fa kérgének egyenetlenségeit.
Ha a kertben maradok, vizsgálhatom a teremtett világ még apróbb rezdüléseit.
Itt kávézni, ott Bibliát olvasni, amott imádkozni – ha leírom, hogy szemlélődni, vajon megköveznek-e?! – csak lenni Isten jelenlétében.

Nem várom, hogy válaszoljon, hogy megmutassa magát, hogy igazságot tegyen, leleplezzen. Csak megállok előtte úgy, ahogy vagyok. Azzal, amim van, ahol tartok, amit javíthatatlanul elrontottam kapcsolatokban, önmagammal szemben, mások felé és azzal is, amit kaptam, de mintha nem kellene senkinek. És azzal is, ami nincs – és emberi számítás szerint már nem is lesz. Egyik sem dicsekedni való – erre a csomagra nem ugranának rá a „jófogáson”. Egyetlen vevőm van – aki már jó előre kifizetett mindent. Ő jön most is, olyan egyszerűen, tisztán, szeretetteljesen, ahogy ez a kis szállás várt a dombtetőn.

Reformáció – másként. Kimenni a mindennapokból, hogy megcsendesedett szívvel visszatérve formálhatók legyenek.
Idén ennek az eszköze számomra a szoros baráti, testvéri kapcsolat mellet a Lámpás az úton nevű kicsiny vendégház volt Csókakőn. Maga a megtestesült zsoltár (Zsolt.119,105), melynek egyik modern parafrázisáról kapta egyébként a nevét.

Draskóczy Lídia énekét a Lámpás az útont eldalolták már sokan, mindegyik felvétel kicsit mást mond. Pont a töredékessége miatt én mégis azt szeretem a legjobban, amikor ő maga énekli:

„Lámpás az úton, sötétségben fény,
az éjszakában Te vagy a remény.
Szavaiddal bátoríts, a Lelkeddel gazdagíts,
szívemben a béke Jézus Te legyél!
Ahová Te elhívsz, oda megyek én,
ahová a Lelked vezet, meglátom a fényt.
Ahová Te állítasz, ott adom át önmagam,
ott fogok Tenéked világítani."

Ezzel indulok haza én magam is. Ott fogok…

Fotó: Sámson Réka / Simples Studio simples.hu