A világ valamennyi református felekezete a svájci reformációra, ezen belül is Kálvin János munkásságára vezeti vissza teológiai felismeréseit és az egyházi rend ‒ azaz egyházi élet külső szervezeti formájának és belső struktúrájának ‒ alakítására irányuló törekvéseit, az azonban más kérdés, hogy a gyakorlatban ez mennyire érvényesül a különböző vezetési modellekben. Ez a felvetés a kiindulópontja dr. Fazakas Sándor református lelkipásztor, debreceni egyetemi tanár írásának, amely a MEÖT Szociáletikai Bizottsága és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem „Vezetés az egyházban és a közszolgálatban” című közös konferenciáján, 2024. március 7-én a MEÖT-székházban elhangzott előadása szerkesztett, bővített változata.

Néhány fontosabb gondolat a tanulmányból:

1. Kálvin szerint az egyház kormányzásáért a helyi gyülekezet közösségéből, azaz a megkeresztelt hívők köréből választott grémium az illetékes és felelős, a szervezeti forma pedig a legszorosabban függ össze a hit megvallásával, illetve a hívők közösségi életének lelki minőségével. Ennek a meggyőződésnek a jegyében négy tisztség együttműködésére kívánta rábízni a gyülekezet vezetését: a pásztorokéra, a doktorokéra, a diakónusokéra és a vénekére. Bár az első két tisztség már az ő idején összeolvadt és a vének megjelölésére a presbiter megnevezés vált használatossá, a lényeg az volt, hogy az egyes tisztségek funkciójukban ugyan elkülönülnek egymástól, viszont a feladatok komplementaritása, egymást kiegészítő és támogató jellege, összjátéka lehet a garancia a jó vezetés megvalósulásához.

2. Magyarországon a „paritás elvének”, azaz a kettős – lelkészi és presbiteri – elnökség által vezetett testületek gyakorlatának kialakulásában nemcsak a kálvini és a bibliai iránymutatások, hanem a népképviseleti elv és más korai demokratikus eszmék is szerepet játszottak. Formálisan ez a rendszer megfelel a reformátori elképzeléseknek, a gyakorlatban a domináns mégis a lelkészi elem maradt, e mellett több problémát is eredményezett:

• Vezetés tekintetében hivatásos, teológiailag kvalifikált, hittudományi képzettséggel rendelkező lelkészjellegű egyháztagok állnak hivatalos szolgálati jogviszonyba az egyházi szervezettel, és csak velük szemben kerülhet sor jogi eljárásra.
• A testületek összetétele, a választott tagok kvalifikációja és szakmai kompetenciái tekintetében is lényeges különbségek tapasztalhatók. Így például a teológiai végzettségű lelkész hirtelen vezetői szerepkörben találja magát, ilyen irányú képesítés és szakmai felkészítés nélkül, míg a testületek úgy hivatottak dönteni hitvallási, teológiai, valláserkölcsi kérdésekben, hogy a tagok legalább felének vagy helyi szinteken nagyobb hányadának az ilyen irányú ismerete és döntésre való felkészítése hiányos marad.
• A rendi gondolkodás maradványa, hogy a szakmai tapasztalatokat és teljesítményt felülírhatja a lojalitás, a tekintélyelvűség.

3. A református egyházakban is kialakult egy olyan vezetési gyakorlat, amely leginkább a modern közigazgatás, illetve államigazgatás logikájának felel meg. Arra viszont már kevesebb figyelem és teológiai reflexió irányul, hogy ez által létrejött és állandóan reprodukálódik az egyházi hivatalok olyan szintje és rétege, amely egyének és gyülekezetek feletti jogi-szociális képződménynek minősül, kollektív társadalmi szereplőként lép fel, saját dinamikával rendelkezik, más szervezetekkel lép kapcsolatba, komplex társadalmi, politikai és gazdasági cselekvésösszefüggések alanyává válik. A református teológia öröksége felől egy ilyen vezetési modell, illetve bürokratikus-hivatali kultúra annyiban bírhat létjogosultsággal, ha és amennyiben az egyház alapvető küldetését segíti, és keretét képezi a lelki életnek, a missziónak, a vallási és erkölcsi értékek közvetítésének. Viszont kérdésessé vagy szervezeti reformokra esedékessé válik, ha öncélúvá lesz, elveszíti a realitásérzékét társadalmi környezetét tekintve, és legfőképpen elveszíti az érdemi kapcsolatot a helyi gyülekezet életével és problémáival, amelyek szolgálatára tulajdonképpen létrejött.

4. A szociális szolgáltatások és a közoktatási feladatok ellátásának hangsúlyossá válása a vezetési szemléletre is hatással volt. Az első elmozdulás a patriarchális típusú, tekintélyelvű vezetési kultúra felől a „participatív” vezetési stílus volt: a gazdasági szakember nagyobb szerepet kapott az intézmény működtetésében a lelkész, teológus mellett, akinek még mindig jelentős súlya volt, az érintettek nagy része azonban továbbra is kimarad a szervezeti kultúra és vezetés alakításából. Ez a modell csak addig prosperál, amíg a jóléti állam jóvoltából a pénzügyi alapok biztosítva vannak, amint azonban a piacon kell megélni, méghozzá versenyhelyzetben, elégtelennek bizonyul. A menedzsmentvezetési modell viszont krízishelyzetekben is ígéretesebbnek tűnik: nem jelenti a teológiai szempontok feladását a modern menedzsment eszköztárának javára – de jelenti azt, hogy a keresztyén teológia partner tudományokat keres és fogad el annak érdekében, hogy a különböző egyházi intézmények irányítása ne csak rutinfeladatok ellátását jelentse, hanem hosszú távon is képes legyen kidol­gozni az egyházi szolgálat céljait, vezérkoncepcióját és feltételeit.

5. Az újszövetségi és reformátori szándék átível időkön és korokon, és így fogalmazható meg: tanítás és vezetés, az evangéliumi üzenet (kerügma) és kormányzás elválaszthatatlanul összetartozik. Az egyház az evangélium hirdetése és az apostoli tanítás újraértelmezése által kormányozza magát a világban úgy, hogy szüntelenül fel kell tennie magának a kérdést és keresnie rá a választ: mit jelent itt és most, a jelen helyzetben Krisztus egyházaként élni, és ez a kihívás milyen szervezetfejlesztési és vezetési feladatokat tesz szükségszerűvé, illetve hogyan kell e feladatokat időről időre finomhangolni?


Dr. Fazakas Sándor írását teljes terjedelmében IDE KATTINTVA olvashatják.


Nyitókép: Füle Tamás