Napfény, pihenés, kikapcsolódás, könnyed nyári olvasmányok a strandon. Ezek jutnak eszünkbe, amikor a Balatonra gondolunk. Minden nyáron több százan dolgoznak a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatánál, akiknek szolgálatot, elhívást, felelősségvállalást és közösséget jelent a magyar tenger. Hitről és stoppolásról, életről és halálról, sikerről és kudarcról beszélgettünk Bagyó Sándorral, a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatának elnökével: nem könnyed nyári olvasmány.

A szünidő első hetén, egy kora reggel a Balaton felé autózva szakad az eső. Nem épp ilyen időjárást képzeltem el erre a napra, de a Jóisten kegyelmes: az északi partra kanyarodva eláll az eső. Néha még a reggeli napsugarak is kikacsintanak a gomolyfelhők mögül. Az alsóörsi kikötőben nagy a csend: csak a vitorlások jellegzetes csilingelését hallani, és a parton megtörő hullámok csobbanását. Órákig tudnám hallgatni. Ahogy teleszívom tüdőmet a Balaton illatával, és meglátom a kikötőben magányosan ringatózó mentőhajót, megrohannak az emlékek azokról a nyarakról, amelyeket vízimentőként töltöttem itt fiatalon. Amely nem csak munkát jelentett, hanem életre szóló tapasztalatokat, kapcsolatokat, közösséget. Emlékeimből volt főnököm, Bagyó Sanyi ma is tiszteletet parancsoló megjelenése ránt vissza a jelenbe. Mint általában, most is épp telefonál, így csak int, hogy üljünk le a kikötő éttermének teraszán. Amint leteszi a telefont, újra csörög, de lenémítja. „Különben itt nem lesz interjú” – mondja. Tudom, hogy ez így is van, úgyhogy bele is vágunk a közepébe.

Bennünk az Isten
Sanyit kemény, határozott, lendületes vezetőnek ismertem meg. Többek között ezért is foglalkoztat a kérdés: hogyan formálta őt Isten? „Ez kínszenvedés volt” – vallja be. Gyakorlatias emberként nem tud mit kezdeni a túl patetikus dolgokkal. Saját bevallása szerint ő egy egyszerű ember. „Valószínűleg ezért is vagyok református.” Mint mondja: a gyülekezetek szintjén is reformációra van szükség, hogy mai módon szólíthassuk meg az embereket. „Nálunk ez Alsóörsön már elkezdődött. Én például nyáron nem tudok eljutni istentiszteletre. Képtelenség. De nem maradok le róla, mert online megnézhetem. A mi lelki vezetőnk prédikációi érthetők. Sokáig azért nem jártam istentiszteletre, mert nem értettem. Azt gondolom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Ettől nagyon sokan szenvednek a mai világban. Ha a kornak megfelelően kommunikálunk – így közvetíthetünk csak üzeneteket és adhatunk segítséget az embereknek – a gyülekezetek megerősödnek” – vallja a vízimentők elnöke, aki az újítások alatt nem a tradíciók és a hagyományok felrúgását érti. „A kommunikáció fontos része az istentiszteletnek. A mai, európai kommunikációban az nyer, aki hitelesen tud megújulni. A magyarországi hitéletben nem kérdés, hogy erre szükség van, csak senki nem fogalmazza ezt meg. Mindenki retteg, mert a liberális, kommunista világ kiölte az emberekből az Istennel való kapcsolatot, és mi tradicionális, régi módszerekkel próbáljuk visszahozni az emberekhez. Nem fog sikerülni. Egy olyan internacionalista maszlag után, amit nyolcvan évig kapott ez a társadalom, az a csoda, hogy egyáltalán egyenesen járnak az emberek. Pedig mekkora csoda, ha valaki tényleg megérzi, hogy milyen Isten védőszárnya alatt lenni. Az Urat sokszor a magasban, valahol távol képzeljük el. Pedig Isten a lelkünkben van, magunkban kell keressük.”

Isten mentőövei
Sanyi nyolcéves koráig Svájcban élt. Családja a hetvenes évek közepén költözött haza Magyarországra. „Gyerekkoromban nagyon sok fontos lelki táplálékot kaptam. Svájcban, szombat délutánonként a helyi protestáns egyház gyermekfoglalkozásaira jártunk, ahol az idős Pierre bácsi foglalkozott velünk. Mostanra ért meg bennem, hogy mennyi mindent kaptam tőle” – vallja be. Amikor Magyarországra költöztek, egy Auschwitzot megjárt zsidó testvérpár tanította magyarra és matematikára. „Rechnitzer Károly és Gizella együtt élték túl Auschwitzot. Tőlük is eszméletlen sok mindent kaptam, amit akkor nem is fogtam fel, de ezek az emberben ott maradnak. Hihetetlen tőkét jelent, ha valaki közel áll Istenhez, és ezt tovább tudja adni. De ha ezt a tőkét az ember nem jól kezeli tinédzserként, fiatal felnőttként, akkor eltávolodik az Istentől. Én minden területen eltávolodtam.” Amikor gyermekei születtek, újra közelebb került az Úrhoz. Majd jött egy mélypont: emberi csalódások érték az egyházon belül. „Akkor még jobban eltávolodtam. De az ember folyamatosan vívódik magában. Az, hogy én kifelé határozott vezetőnek látszom, adottság. De amikor az ember magában van, akkor kínlódik: saját magát kell feldolgoznia. És ehhez sokszor kapunk segítséget. Nekem a Jóisten mindig küldött mentőövet.”

Amikor vízimentőként dolgoztam, általánosan elfogadott közlekedési eszközünk volt az autóstop. Így jártunk munkába, és haza, a vízimentőszállásra. Sanyi a mai napig gyakran stoppol. „Nem azért, mert nem tudnék felülni egy vonatra, vagy a kollégáim ne hoznának el. Most is, amikor leszállítottam egy mentőhajót, a kollégáim mondták: elhoznak, de én nem engedtem. Stoppolni azért jó, mert a Jóisten összehoz valakikkel: ezek a találkozások pedig építik az embert. Nekem ez ad egy pluszt. A másik ilyen a vezetés. Olyankor többnyire magam vagyok, és elmerülhetek saját gondolataimban. Sokszor jön így megvilágosodás.”

Világítótorony és felelősség
Sanyi le sem tagadhatná, mennyire alapvető közege a víz. A legmélyebb lelki dolgokat is a hajózáshoz hasonlítja. „A mai világban nagyon nehezen látják meg az emberek a világítótornyokat. Pedig ezek nélkül a mai korszerű hajózás sem működik. Van már GPS és műhold, de van az a pillanat, amikor a tengerről beérkező hajók kénytelenek a világítótornyokra támaszkodni. A gépek persze teszik a dolgukat, de van az úgynevezett humánus rész: azért vezetik még mindig kapitányok a nagy hajókat, mert a vizuális tájékozódás is nagyon fontos. Ha ezt a lélek oldalára akarom kivetíteni, akkor nekünk ugyanúgy szükségünk van a hétköznapokban világítótornyokra. Nekünk nem vizuálisan, hanem érzelmileg kell tapasztalnunk és tudnunk, hogy ott vannak a világítótornyok. Én a Jóistentől kaptam egy feladatot. Most már értem, hogy állítólag, bizonyos szinten, bizonyos területen én is ilyen világítótoronnyá váltam. Ez hatalmas felelősséggel jár. Ha ezt nem vállalja föl mindenki, aki bizonyos értelemben világítótorony, akkor nagyon nagy baj van.”

Felpörgött világunkban óránként éri az embereket annyi impulzus, ami elődeinket egy hónap alatt sem. Nehéz csak a fontos kérdésekre és a helyes útra koncentrálni. „Az a kérdés, hogy az a református, protestáns közösség, amihez én is tartozom, meg akarja-e mutatni most is, mint Luther idejében, hogy mire van szüksége? Meg tud-e tisztulni? Én nem vagyok szent. Egy egyszerű, hétköznapi, gyarló ember vagyok, de nagyon keményen megküzdöttem azért, amivé váltam. A legnagyobb tanítás, amit Istentől kaptam, az, hogy ne hazudjak magamnak. Ezért a mai napig küzdök, mert legnagyobb probléma, ha a bázisnak, önmagunknak hazudunk.”

A zene mint töltő
„Igyekszem tudatosan élni, és minden cselekedetemben meghallani az isteni hangot. Az ember sokszor cinkosa a Jóistennek. Ehhez a kapcsolathoz szerintem kell egy kis csibészség. Ezáltal tudunk másokon is segíteni. A bennünk lévő istenképnek emberinek kell lenni, nem valamilyen misztifikált dolognak. Istenben hinni tiszta, egyszerű, emberi dolog.” Sanyi az Alsóörsi Református Egyházközség tagja. Lelkipásztora, Kálmán Csaba nagy hatással volt hite fejlődésére. „A mi lelkipásztorunk ízig-vérig ember. Megjárta a földi poklot, csibész a maga módján, és borzasztó mélyen érző ember. Ő egy stabil világítótornya Alsóörsnek és környékének.”

A lelkipásztor évekkel ezelőtt hívta: menjen a kórusba énekelni. Sanyi a korábbi csalódása miatt sokáig ellenállt. „Csak utólag láttam, hogy hamarabb kellett volna mennem. De a Jóisten ezt is pontosan kimérte. A zene mindig is része volt az életemnek. Feltöltenek ezek a közös éneklések. Legutóbb Kolozsváron voltunk a Kakasos templomban. Meghatározó élmény volt, mert az édesapám a környékről származik. Nagyon sokat jelent, hogy ennyi év és a történelem viharai után visszatérhettem Kolozsvárra, és ott énekelhettem.”

A Svájcban töltött évek alatt Sanyiban a közösségi tulajdon iránti tisztelet gyökeresedett meg. „A mai napig meghatároz, hogy a közösségi tulajdonra sokkal jobban kell vigyázni, mint a sajátomra. Éppen ezért én nem magáncégekbe halmozom fel a tudásom gyümölcseit, hanem közhasznú egyesületbe, alapítványba. Fel kell ismerjük, milyen hiánnyal küzd az a közösség, amiben vagyunk. S ha nekem több jutott, adnom kell. A támogatásnak nagyon sok formája van: a tanítás, a módszertan átadása és persze az anyagiak is. A Biblia is erről szól. Nincs új a nap alatt.”

Vízimentés mint életforma
Közben megjelenik a mentőhajó legénysége a kikötőben, hamarosan kezdődik a szolgálat. Odamegyünk, üdvözöljük őket. Meglepetésemre régi kollégával is találkozom. Ahogy Sanyi a mentőhajó mellett áll, adja magát a kérdés: mit jelent számára a vízimentés? „A hivatásom, a hobbim, a játékom, az életem, a bosszúságom, a keserűségem: mindenem. Tudom, hogy ezt a Jóistentől kaptam: ez az életem, az életformám. Volt idő, amikor összekevertem a prioritásokat. Előrébb tettem a mentést, mint a családomat. Kaptam erre is intő példákat, és most már előrébb tudom helyezni a családomat. Ők pedig szerves részei lettek az életmentésnek, a vízimentésnek. Az első házasságomból a három nagy gyerekem nyakig benne van. Az új házasságomból született kisfiam kilenc éves, de már most félek, mi lesz, mert folyton itt lóg a hajók körül. Bottal sem lehet hazakergetni.” Csendben mosolygok. Ez egyáltalán nem meglepő, ismerve Sanyit és feleségét, aki szintén vízimentő. „Kicsit most lehet túlzok, de ha az iskolában valaki rosszul van, a másodikos Bagyó Ábrahámot hívják, mert ő higgadtan, szakszerűen tudja kezelni a helyzetet. Az anyja mentőtiszt, én harmincöt éve a mentésben vagyok, legyen az vízi, szárazföldi vagy speciális. A gyerek otthon ezt hallja. A nyarat a kikötőben tölti, mindig valamelyik egységgel.”

Ha valaki vízimentőként dolgozik, sok mindennel találkozik: élettel és halállal, sikerrel és kudarccal, küzdelemmel és kitartással. Bagyó Sándor a magyarországi vízimentés motorja. Nincs, aki jobban ismerné nála ezt a hivatást. De vajon őt hogyan formálta a szolgálat? „A legfontosabb, amit megtanultam, hogy nem vagyok Isten. Ezt persze soha nem is gondoltam, de azt igen, hogy mindent meg tudok oldani. Ez azonban nem így van. Csak azt oldhatom meg, amihez a Jóisten ad segítő akaratot, energiát. Az, hogy milyen energiákat kapok, milyen közösséget tudok mozgósítani egy-egy ügy érdekében, számomra egyetlen fogalomhoz tartozik, az pedig az Isten.”

Megnézzük az alsóörsi református templomot, amely a hegyoldalban áll. A középkori templom elődeink bölcsességét sugározza, a kilátás a teremtés csodáját tárja elénk. „A mentésben siker van, vagy kudarc, más nincs. Ezt meg kell tanulni. Mi a motiváció a sikertelenségben? Az, hogy fejleszd magad, hogy mindig jobb lehess.” A vízimentőtankönyv szerint négy alapszabály van bármilyen pánikhelyzetben: állj meg! Vegyél levegőt! Gondolkozz! Cselekedj! „Egy átlagember ugyanezt csinálja egy nehéz helyzetben, csak nem ebben a sorrendben. Pedig ezt az életben ugyanígy kell alkalmazni. Nekem a vízimentés ezt tanította meg professzionális szinten. A kudarcok nálam már nem is feltétlen kudarcok, hanem újabb állomások és újabb tanítások. Minden nap egy újabb lehetőség. Minden elkeseredett és magát sikertelennek beállító embernek azt üzenem, hogy reggel fölkel a nap, és új esélyt kap, akármilyen rossznak látja is a helyzetet. Ha valaki ezt megérti, akkor tud teljes életet élni. Mindig lehet új eséllyel előre menni és megújulni. Aztán eljön az is, amikor már nem kel fel a nap. De a haláltól nem kell félni. Az életre kellene sokkal nagyobb energiát fordítani. Arra, hogy jól éljünk!”

Képek: Ruprech Judit