Jézus, akit Krisztusnak mondanak, ekkor lép be Jeruzsálembe. Oda, ahol majd a szenvedések útjára lép és ahol majd végül kivégzik. Vajon ha bármelyikünknek megjövendölnék, hol fog meghalni, ki az, aki azt a várost nem kerülné el messze? Jézus pedig mint Isten fia jól tudta ezt. Miért csinálta mégis?

Mert ő helyettünk vállalja el a vesztőhelyet. Azért, hogy valaki jóvátegye azt a sok bűnt, hibát, mulasztást, amit mi, emberek elkövettünk. És ebben a remek tervben, ami az ember tisztázása végett született, ez fontos pillanat. Ez a pillanat az, amikor Jézus belép abba a városba, amely tanúja lesz mindennek. A tett helyszínére ér. Mátyás a Duna jegére, Kolumbusz Amerikába, Neil Armstrong a Holdra. Odaér, ahol be fogja tölteni a küldetését. A kezébe adja magát azoknak a vezetőknek, akik rajta ezt véghez fogják vinni. Miért vállalta ezt el helyettünk?

Mert amellett, hogy tudta, milyen nehéz, szomorú és fájdalmas lesz, tudta azt is, micsoda szüksége van az embernek Istenre. És a bűnünk távol tart minket Istentől. Helyreállítja a kapcsolatot, ami nélkül az élet hiányos. Láttatok már a budapesti utcán lebontott házat? A két mellette álló is csupaszon marad ott, ahol addig állt, ahol vállvetve támaszkodtak egymásnak. A szomszéd házak szélső lakói addig nem fáztak, de most éri őket a szél, a hideg. Mintha azok a házak bizony egymás részei is lettek volna, most kitéptek onnan egy darabot, ami nem csak önmagában hiányzik, hanem a szomszédokból is. Hasonlóan szomorú üres teleklátvány az az élet, amely távol van Istentől, mert nincs a helyén, nincs ott, ahova teremtették, ahova építették, és akik közé megtámasztották. A körülötte élőket is csak úgy hagyja: csupasz falakkal, mint tátongó sebekkel, fázósan... Jézus nem akart ilyen üres-telek embereket látni.

Na de nézzünk közelebb…
Vonul egy szamár, a hátán vézna ember ül, a tömeg pedig az út mentén kíséri éljenezve és virágokat szórva. Ünnep az utca népének, a nézelődőknek. Bámészkodók és kíváncsiak, egyszerű emberek. A nem egyszerűek – a fontosak – nem közösködnek a csürhével, csak ülnek házaik árnyas lugasaiban. Nem kenyerük a zsibvásár. De ez a népség idelenn megzavarja az ilyet pihenésében a kiabálással. Csak az ablakból lesik meg közönnyel és flegmán, mi ez a felfordulás. Nem tudják, hogy a lentieknek kiabálni kell, énekelni kell, ünnepelni kell…

Mert volt, aki azon a szamáron a gyógyítóját látta meg. Volt, aki a politikai hatalom jövendő várományosát, aki csapatokat szervez és egy felkelő csapat élén átveszi az uralmat az uralkodó római birodalomtól. Egy forradalmárt, egy puccsistát. Volt, aki cirkuszi mutatványokat, varázslatokat várt a szamáron ülő férfitól. Volt, aki a következő prófétát, bölcs tanítót, helyi látványosságot, kenyérszaporítót. Az emberek között, az elvárások között elveszett a lényeg. A meg nem értés virágait hullajtják az érkező elé. A célt tévesztés pálmaágaival éljeneznek. Ünneplik azt a valakit, akit ők a szamár hátán vélnek látni. Ünneplik azt, akinek be kellene tölteni az igényeiket. Ma sem más ez.
Csak kevesen nagyon kevesen jöttek rá arra, hogy a rég várt Messiás nem elégszik meg ennyivel. Nemcsak gyógyítani jött, nem csak csodát tenni jött, nem csak prófétálni jött, nem csak egy földi hatalom elől szabadítani meg. Kevesen, csak kevesen tudták, hogy Jézusnak ez a közeledése gyászmenetben végződik. Ők nem tudnak hangosan kiáltani, nem tudnak énekelni. Ők nem szórnak virágot. Ők tisztelettel megállnak csöndben és csak ennyit kérdeznek: mindez értem?

Pete Violetta