Sose az elejétől a végéig olvasd a Bibliát, nem ez a módja – hallottam sokszor a jótanácsot. Van nekünk Bibliaolvasó kalauzunk – teszik hozzá többen. Valóban, az Ószövetség például jóval nehezebb olvasmány, mint az Újszövetség, ráadásul az evangéliumok kontextusa nélkül távolinak érezhetjük magunktól az ott leírtakat. Akik most ismerkednek az Igével, azoknak – nagyon helyesen – azt szokták javasolni, hogy az evangéliumokkal kezdjék, esetleg azt is, hogy Az apostolok cselekedeteivel és az apostoli levelekkel folytassák, mielőtt belekezdenének az Ószövetségbe. Akik pedig rendszeres bibliaolvasók, reggeleiket a napi igével kezdik a Bibliaolvasó kalauz szerint – még ha ennek eltérő gyakorlatai is akadnak.

A fentiek alapján igazi lázadásnak tűnik mégis az elejétől a végéig olvasni a Szentírást. Vagy mégsem? Michael W. Goheen A nagy történet című könyvében arra hívta fel a figyelmünket, hogy a Biblia egyetlen nagy, összefüggő történet, amely a teremtéstől a bűnön és megváltáson át az új teremtésig tart, és ez a világ igaz története, amelyet az egyháznak újra és újra el kell mondania. Ennek fényében talán nem is olyan nagy botorság, ha az ember rászánja magát, hogy elejétől a végéig olvassa ezt a nagy történetet. Én megtettem, ez az írásom pedig arra szeretne reflektálni, milyen tapasztalatokkal és megélésekkel gazdagított ez a számomra több éven át tartó időutazás a kezdettől a végig, majd az új kezdetig.

Miért és hogyan?
Engem nem a lázadás vagy a kálvinista vastagnyakúság motivált, sokkal inkább a kíváncsiság. Persze, volt előzménye is ennek a vállalkozásomnak, megelőzte egy másik: még a Covid-lezárások idején elkezdett foglalkoztatni a korai ősegyház története, ezért egy idő után elhatároztam, hogy el fogom olvasni szép sorban Az apostolok cselekedeteit és az apostoli leveleket. Így is tettem. Apránként haladtam, napról napra, böngészőből olvasva (abibliamindenkie.hu), amely meghatározta a napi adagok mennyiségét is, ez pedig kialakított bennem egy igényt a rendszerességre. Este, lefekvés előtt kerítettem sort az aktuális részre – ekkorra tudtam kellően elcsendesedni és megérkezni az Igéhez.

Nem először olvastam ezeket az újszövetségi könyveket, de így, egyben, egymás után haladva még soha, ezért már ez az élmény is újszerű volt számomra. A végére érve nemcsak jobban értettem Krisztus testének felépítését és működését, hanem részévé váltam én is a történetének. Utána mégis hiányérzetem maradt: egyrészt a rendszeres esti rutin hiányzott, másrészt volt bennem egy kis lezáratlanság. Folytatásra vágytam. De hogyan tovább? Olvassam el A jelenések könyvét? Ezt nem éreztem időszerűnek. Kezdjem el az evangéliumokat? De ez nem az eleje és nem a vége a történetnek. Majd eszembe jutott Goheen könyve a nagy történetről, és megértettem: a teljes Bibliát kell elolvasnom.

Mérlegeltem persze az ellenérveket, és arra jutottam, eléggé ismerem már a Szentírást ahhoz, hogy ne okozzon gondot a végigolvasás. Nem vagyok ugyan se lelkész, se teológiát végzett ember, de hittanból érettségiztem – erre szoktam tréfából azt mondani, hogy középfokú teológiai végzettségem van – és gyerekkorom óta mozgok egyházi közegben, így nem féltem attól, hogy ismerethiány vagy kontextushiány miatt elakadnék. Azonban leginkább a Lélek vezetésében bíztam, hiszen nem intellektuális, hanem lelki útra készültem. Ez volt a fő oka annak is, hogy szünetet tartottam az igeolvasásban, mielőtt belevágtam volna a teljes Biblia elolvasásába. Kellett hozzá az igeböjt.

Mire belekezdtem – eleinte ugyancsak böngészőből, majd menet közben átváltva a jóval kényelmesebb YouVersion applikációra – már sóvárogtam Isten szavára, ezért amikor olvasni kezdtem Mózes első könyvét, a „Kezdetben” szó nemcsak a teremtés előtti ürességet töltötte be, hanem a bennem lévő hiányt is. Igyekeztem belépni a nagy történetbe, és engedni, hogy a nagy történet is belépjen az életembe. Nem az aznapi igeüzenetet keresetem a magam számára, hanem azt, hogyan hat mindennapjaimra a történet, amellyel azonosulok. „Az Úr tegye áldottá az Ő Igéjének meghallását, szívünkbe fogadását és megtartását” – zártam az olvasást minden nap a jól ismert formulával. Ez is rituálémmá vált.



Ítélkezés helyett kegyelemre szorultság
Az olvasás számos, az Ószövetséggel kapcsolatos előítéletet cáfolt meg részben vagy egészében. Az egyik ilyen a nehéz nyelvezet. A Revideált új fordítással (RÚF 2014) persze könnyebb dolgom volt, mintha Károli veretes nyelvezetét választottam volna, ráadásul az Ószövetség könyveinek jelentős részét olvastam már korábban, de ezektől függetlenül se éreztem, hogy a nyelv akadályozza a megértést. Abban viszont van némi igazság, hogy a hasonlatként használt képek más asszociációkat keltenek bennünk, mint az ókori népekben. Ezen az lendített át, ha a vizualizáció helyett a történésekre figyeltem inkább. A költői és tanítói jellegű könyveknél ez nehezebb volt, de azokat imádságaimmá tudtam formálni.

Egy másik előítélet szerint az Ószövetség Istene kegyetlen, véreskezű, szemben az Újszövetség Megváltó-arcú Istenével. Erre a Biblia elég hamar rácáfol, hiszen ezek a történetek nemcsak bukások történetei, hanem már kezdettől fogva a kegyelem történetei is. És ahol kegyelem van, ott türelem és szeretet is, méghozzá egészen meglepő mértékben. Én már ott elvesztettem a türelmemet, amikor Mózes sokadjára próbált kibújni a rábízott küldetés alól és csak újabb panaszkodásba kezdett az égő csipkebokor előtt. Hagyd már abba a nyafogást és tedd a dolgod! – szerettem volna ráripakodni. De az Úr végtelen megértéssel és türelemmel fogadta, és minden panaszára újabb segítséget ígért neki.

Azt is szokták mondani, hogy az időbeli ugrások miatt az ember könnyen elvesztheti a fonalat az Ószövetség olvasásakor. Ez különösen a királyokról és prófétákról szóló részekre igaz, amelyek a kettészakadt országban zajló eseményekre nem mindig időrendben reflektálnak. Valóban, ha az ember nem ismeri Izrael és Júda történetét, nem feltétlen érti a kontextust. A nagy történet ezen részei azonban nem e két ország történetéről szólnak, hanem Isten választott népéről, amely újra és újra engedetlennek és hűtlennek bizonyult, újra és újra elszenvedte ennek következményeit, majd újra és újra bocsánatot kap és lehetőséget az újrakezdésre. Ez már ismerős elem, és emiatt érthető, átélhető az üzenete.

Hogy hol az én helyem az ószövetségi történetekben? Rossz helyen kerestem akkor, amikor úgy éreztem, legszíveseben felpofoznám az adott szereplőt. Nekem nem az ítélkező szerepébe kell belehelyezkednem, hanem az elbukott szerepébe – ismertem fel. Akkor lép be az életembe a nagy történet, amikor elfogadom, hogy mindig a kegyelemre szorult oldalán tudok csak bekapcsolódni, mert ha úgy olvasom az Igét, mintha az ott leírtak valaki mással történtek csak meg, nem velem, akkor lemaradok a kegyelemről. Ha viszont magamhoz ölelem ezt a felismerést, ha beállok az idegesítően gyarló szereplők, az elbukott zsoltárírók, a panaszkodó prófétajelöltek közé, kegyelemre szorultságom áldásba fordul.

Valódi megérkezés
Ószövetség és Újszövetség között különösen akkor tűnhet számunkra erősnek a kontraszt, ha Mózes harmadik könyvét vetjük össze gondolatban az evangéliumokkal. Az előbbi első pillantásra előírások monoton gyűjteményének tűnik, az utóbbiak pedig egy csodákkal teli, izgalmas történet négyféle elmesélésének. És mégis, egészen más volt úgy belekezdeni az Újszövetség olvasásába, hogy azt nem önmagában, hanem az ószövetségi történet folytatásaként olvastam. Az izgalmas történetet éppen az előírások, törvények és próféciák Krisztus általi betöltése teszi csodákkal telivé; felmutatva, hogy Isten országa nem feltétlen úgy érkezik el hozzánk, ahogyan azt elképzeltük vagy elvártuk volna.

Bár tartottam tőle, hogy a négy evangélium egymás után olvasva túl egyformának hat és emiatt lankadni fog az érdeklődésem, ez végül megalapozatlannak bizonyult. Egyrészt az ember szívesen olvassa újra a kedvenc történetét, akár más formában vagy feldolgozásban is, másrészt az evangéliumok azért minden hasonlóság ellenére is önálló vonásokkal bírnak, és erejük képes a hatása alá vonni. Meglepően gördülékeny és élményszerű volt az olvasásuk és könnyen tudtam kapcsolódni hozzájuk – mégiscsak a nagy történet szívéről van szó. Jézus mindenben különb a Biblia összes szereplőjénél, mégsem vonta el másokról a figyelmet: a körülötte lévő emberek is ugyanolyan fontos részei a történetének, mint Ő.

Megkísértett annak gondolata, hogy mivel korábban már egyben elolvastam az Apostolok cselekedeteit és az apostoli leveleket, most azokat ugorjam át és inkább A jelenések könyvével folytassam. Végül mégsem így tettem, inkább újráztam, és jól is jártam vele: „másodjára” más élményt nyújtottak ezek a könyvek, mint korábban. Például egyre élesebben kirajzolódtak számomra a levélírók egyedi vonásai. Végül A jelenések könyvéhez érve sikerült megszabadulnom attól a gyermekkori beidegződéstől is, amelyet egy rosszul sikerült templomi prédikáció ültetett el bennem, hogy a világvége valami félelmetes és rémisztő dolog. Ellenkezőleg: reményteli, felemelő, katartikus. Valódi megérkezés.

Meglepő, de pont úgy jött ki a napi adagok véletlenszerű felosztása, hogy 2024. december 24-én, szenteste értem a Biblia végére. Isten országa megérkezett a földre, egyrészt a Biblia végén az Új Jeruzsálem, másrészt itt, e földön a betlehemi újszülött képében. Kettős megérkezés volt ez, amely már önmagában is kijelölte helyemet, szerepemet a nagy történetben: a jászol mellett, amely profanitásában is az új teremtés előképévé lett, és amely mellett úgy hódolhatok a Királyok Királyának, mint majd második eljövetelekor. A nagy történet kerekké vált, vállalkozásom pedig végéhez ért. S most hogyan tovább? Egyelőre maradok a napi igéknél a Bibliaolvasó kalauz szerint. A többit a Lélekre bízom.


Kép és szöveg: Barna Bálint