A semmi történik, és ebben felbukkan a minden. A magány bugyraiban való kirándulások, a harag, a feszültség, az értetlenség órái jönnek. A szőnyeg alá nagytakarított szellemek önhatalmúlag bejárnak a lakásunkba, és emlékeztetnek mindenre, ami lehetne, de nincs. Borzasztó sötétség, egykor, azon a héberül írt délután ilyenkor borulhatott be az ég, és ömlött ki az éjszaka. Ebben találok vigaszt, ez az én heti karácsonyom. Ebben a képben érkezem meg egy kapcsolatba, nyugszom meg egy fotelben, adom meg magam a nagyobb tervnek, elfoglalva a helyem nézelődő, passzív résztvevőként. Ezek az órák nem az enyémek, itt az univerzum fordul, én meg hagyom.

A könyv lapjain látom meg először, nyughatatlan fénycsóva, belemegy a gerincembe. Fel kell állnom. Megy le a nap, búcsúzva jelzi, hogy valami kezdődik. Elkezdek főzni, felszínesen takarítani, kiteregetem a kora reggel berakott mosást, naptár, post-itek, színes filcek és egy pohár vörös, tervezünk. Egy egész hétnyi távlatba nézek: az életem. Egyensúlyba vonalzom a reggeli találkozókat az esti programokkal, bekerül a kötelező mozgásadag, az énidők, és felmérem, hány ponton borulhat meg mindez. Aztán, mint aki elkészült az életével, összecsukom. Ilyenkor jólesik nyomtatva vagy a falra vetítve valaki más életét nézni. Elégedett elalvások estéje ez.

Kora reggel kelt a hét feje, szilánkokból rakom össze, ki vagyok és miért. Erre fél órával többet szánok, mint más reggeleken. Egész nap monotonon megy bennem ez a két kérdés, ki és miért, ki és miért. Minden ellenség barátkozni akar. A hétkezdő meeting közepén realizálódik, hogy ez valóság, megint egy hét, megint lesz mit tenni, de lesz kivel is, és miért is. Harmadik kávé, egy-két óra túlóra. Fut a kocsi kereke, domboldalon lefele, fut, táncol, táncol, főz, táncol, mozdul, mozdul!

A kedd automatikus. Nem kérdez semmit, engem sem méltat válaszra, csak annyit mond, ez van, csináljuk, sejtmemória. Én meg elhiszem, vele megyek. Kisöpröm az íróasztalt, előkerülnek a fehér lapok, kockáztatni, szabadon tervezni, mesélni, beleélni, elszállni, üdv a kreatív féltekén! Még nincs következmény, a hétvége távol, addig mindent ki lehet javítani. A keddi izomláz az egyetlen állandó emlékeztetője a többrétegű valóságnak. Nem vagyok szociális, az este vigasztaló, introvertált magányért kiált. Lecsengetni, betakargatni a sötétedő, érinthetetlen énvilágban a nap minden teremtését. Meg nem mozdulnék.

A hét közepén olyan sok kérdésem van, hogy már a REM fázisban elkezdenek felbugyogni, és az ébresztőóra előtt elérik a felszínt. Őrjítőek, izgalmasak, furák, viccesek, beszélnem kell róluk. Egész nap sokan vagyunk, kint is, bent is. Megy a csacs, a hehere, meg a juj. Párbeszéd ez a nap, egy nagy tálban ülünk, nem is, a fonóban! Meleg van, be vagyunk ágyazva a puha kötelek sokaságába, csattognak a tűk és a nyelvek. Itt hagyomány van, szokások, ezen a napon úgy beszélek, hogy értsd, és úgy hallok, hogy megértsem, amit mondasz. Este megiszunk egy sört? Ott tali.

Valaki látta már a csütörtök reggelt? Én nem emlékszem rá, hogy néz ki! Szerintem ő láthatatlan. Hol volt, hol nem volt, nem érek rá megkeresni. Más dolgom van, ezer dolgom van! El vagyok maradva mindennel, sose lesz vége, nekem ez nem megy, mindig ez van, sose sikerül, hát, persze, hogy esik, és ma száz helyre kell mennem, és még neki is ma van a szülinapja! Ez a nap kész katasztrófa. De abból is a hatékony fajta. Mindent leejt, felrobbant, összekuszál, széthagy. Pont jól szétborít mindent ahhoz, hogy rendes rendet lehessen tenni. Másnap.

A péntek egy csibész. Szorongat, ígér valamit, de minden pillanatban jelzi, hogy annak még mi az ára. Nem adja előbb, de később sem. Ezzel motivál évezredek óta. Mint a kutya elé belógatott csont, vezet át a napon, bár esős napokon a szamár-répa hasonlat lehet a helytálló. Mégis, mindig siker koronázza. Eljön az a pillanat, amikor a széket a képernyő felé fordítod, de már nem ülsz benne. Utolsóként elhagyom az irodát, és hazasétálok, lábon, a busz alantasnak tűnik ehhez a diadalittas pillanathoz. Hazáig magamba szívom a tényt, hogy ami tegnap még vég nélküli volt, annak vége lett. Belepheti a hétvége pora. Péntek este visszakapom a periférikus látásom és a mi, együtt, veled szavakkal kezdődnek a mondatok. Lerázzuk, kibújunk belőle, kifújjuk, kieresztjük, ennek a napnak nem terveztek véget, egyszer csak elhalkul.

Ami nem ért véget, az el sem tud kezdődni. Ezt jól tudja a szombat, nem is próbálkozik elkezdeni semmit, csak hagyja, hogy kiguruljon valahova, valamikor, valami. Erre a napra biztosan megpihenést engedett az Isten, mert még a belső, szigorú szemű hang sem tud kárhoztatást vagy szégyent ébreszteni délután kettőig. El is némul félálomban. Ez az a szabadság, amiben a legédesebb mégis megmozdulni, piacra menni, új cipőt venni, kutyafuttatókat nézni a hegyen, kaktusznak szurkolni, ajtódíszt fabrikálni, másoknak segíteni, vagy elővenni azok listáját, akikre hétköznap nem maradt idő. Estére Facebook-eseményeket pörgetni, projektort beizzítani, bútort összetolni, ikeás társasági húsgolyót sütni. Vagy, ha mindebből egyik sem jött össze, akkor egyedül megbirkózni ezzel a temérdek, friss oxigénnel felduzzasztott térrel, és próbálni nem megfulladni a lehetőségektől, hanem becsatornázni a felszabaduló energiát egy könyvre, esti mozgásra, zenehallgatásra, naplóírásra, vagy egy tengerentúli hívásra. Aztán azzal az enyhe szorongással ágyba bújni, hogy ez volt az utolsó következménymentes szabad levegő, holnaptól megint valamit valamiért lesz.

Mert a vasárnap ilyen. A vasárnap a gyümölcsevés, az aratás ideje. Azok vannak körülötted, akikbe belefektettél, akikkel szövetséget kötöttél, itt már nincs értelme telefonálni, kezdeményezni, ez már készen van. Oda mész, ahova szoktál, azokkal vagy, akikhez tartozol, azt eszed, amit megvettél. Ez valamifajta felnőtt rituálé, egy nap, ahol a mögöttem levő évek nagyobbnak tűnnek, mint az előttem levők. Bármerre nézek, egy tükör, benne a jelen, „ez lettél, ez vagy, számot vethetsz, elrejtheted, kijátszhatod, megbánhatod, vállalhatod, vele örülhetsz, de elvégeztetett.”

Aztán beindul a vajúdás, a vasárnap délután. A jövő, a jövő hét örvénye beszippantja a jelen sarkát és felcsavarja. Nem ígér jövőt, csak bezúz, becsavar, megint jön a feszülés, a fülsüketítő csikorgás, a vágányok közti kattogás. Az idő feleslegessé válik, az órák elbújnak a lakásban, tudják, hogy senkit sem érdekelnek. Semmi sem érdekel. A hét akar épp megszületni. Figyelmeztetem magam, hogy hagyjam, engedjem, hadd szülessen. Kivonom magam az univerzum munkájából újra, megpihenek, összezsugorodok, magamméretű leszek és várom azt a pillanatot, amikor felsír egy hang, egy fény vagy egy illat. Akkor tudom, hogy minden rendben. Megint eljön a jövő hét, megint ugyanolyan lesz, változó és kaotikus, ritmikus és kiszámíthatatlan, és megint rendben lesz. Megint tényleg minden rendben lesz.

És nálad milyen rendben lesz?