„Uram, segíts meg, hogy törekedjem nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak, nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek, nem arra, hogy szeressenek, hanem arra, hogy én szeressek."
Assisi Szent Ferenc
Hétköznapi álarcaink és a csirkejelmez
Beöltözésről és lelepleződésről farsang idején és mindenkor máskor – Bagdán Zsuzsanna jegyzete.
A farsang a szalagos fánk, a különféle bálok és a jelmezviselés boldog időszaka. Ezekkel a társasági eseményekkel – mert hát a fánkkészítés és -evés is alapvetően közösségi műfaj, akárcsak a (jelmez)bálok – megpróbáljuk magunknak és egymásnak könnyebbé tenni az év leglohasztóbb időszakát. Amíg a természet nem borul virágba, addig kénytelen-kelletlen a báltermek asztalai teszik ezt – a bálozó hölgyek és urak is szertartásos aprólékossággal készülnek egy-egy ilyen eseményre, felöltve legszebb ruhájukat (és arcukat). Persze előfordulhatnak olyan esetek, amikor valakik valamilyen rejtélyes okból idegenkednek a báli ruha- és hajkölteményektől: nagy tapintatra vall ilyenkor, ha a rendezvény szervezői lehetővé teszik, hogy némiképp játékosabban, akár valamilyen jelmezben is szabadjon csatlakozni az ünneplőkhöz.
Nagy tapintatra, bizony, mert nem is olyan egyértelmű ez. Gondoljunk csak bele: vajon hogyan érezné magát az asztaltársaság valamely illusztris bálon, ha valaki egyszer csak hatalmas, egészalakos csirkejelmezben foglalna helyet közöttük? Valószínűleg nem véletlenül kevés az integrált jelmez- és jelmeztelen bál: jó, ha van valamiféle konszenzus a kívánatos megjelenésről, így ruházatunk is kifejezheti a közösséghez tartozást (bár érdekes módon a jelmezbálokban még mindig kevésbé tájidegenek az alkalmi ruhás résztvevők, mint fordított esetben). Mert igen, a közösséghez tartozás megélése a báli időszak egyik fő célja és lehetősége – a másik pedig az, hogy ilyenkor jobban odafigyelünk magunkra, és keressük mások figyelmét, visszajelzését is.
Talán kimondható, hogy akár csirkejelmez, akár frakk vagy szmoking, a báli szezon egyik motívuma a beöltözés. Minden ilyen beöltözésnek van kommunikációs célja is: felöltünk valamit, amit a hétköznapokban nem szoktunk, hangsúlyozva például szépségünket, fiatalságunkat, méltósággal viselt korunkat, társadalmi státuszunkat, vagy éppen sajátos érdeklődésünket, kreativitásunkat, játékosságunkat vagy provokatív természetünket. Persze mindez – tudniillik a beöltözés – szolgálhat arra is, hogy valamit elrejtsünk, hogy valami mögé elbújjunk. Utóbbihoz még bál sem kell: vannak nekünk hétköznapi álarcaink is.
Nemrég egy konfliktushelyzetben úgy éreztem magam, mint annak az asztaltársaságnak a tagja, ahová egyszer csak lehuppant a semmiből egy csirkejelmezes figura, épp csak nem kotkodácsol. Az egyik határidős munkámmal kapcsolatban merültek fel akadályok, kommunikációs zavarok: mintha nem ugyanabban a bálban lennénk, azaz nem ugyanazért a célért dolgoznánk éppen. Értetlenség volt bennem, hogy miért nem egyértelmű a másiknak is az, ami nekem, ettől pedig elöntött a harag – amíg egy bölcs és tapintatos ismerősöm rá nem világított, hogyan fordulhatott elő ez a félreértés. Visszatérve a metaforához: hogy milyen sérülést rejt el és milyen mély vágyat kecsegtet kielégíteni a nekem problémát okozó másik ember számomra érthetetlen viselkedése. Azok a sérülések és vágyak, amelyeket feltárt előttem közös ismerősünk, nekem is ismerősek voltak a saját életemből, így tudtam együttérezni, együttműködni, és azt is jobban megértettem, miért bőszített fel engem ez a helyzet.
Emlékszem másik esetre is, amikor hasonlóan éreztem magam. Az ország egyik eldugott szegletének csodálatos templomremekéhez kirándultunk, úgy időzítettük az utunkat, hogy liturgia közben lássuk az épületet. A kihalt vidék szomorú látványát üdítően ellenpontozta a templomnál tapasztalt nyüzsgés, a zsúfolásig teli épület, ahol épp búcsúszolgálatát tartotta a közösség sok évtizede ott szolgáló vezetője. Elfogódottan néztünk körbe az ünneplőbe öltözött szívű gyülekezeten. A padokban ülő soványka cigánylányok és gyermekeik meghatottan szipogtak: igen, valami véget ér, nagy ember búcsúzik, akinél tisztább, szentebb, egyszerűbb, alázatosabb emberről sosem hallottak még – aztán, hallgatva a szolgálatot, egyre inkább elborított minket valamilyen nehéz érzés. Ugyanis az alázatról szóló magvas bölcsességek minden szavából önelégült gőg sistergett. Emlékszem, továbbutazva még sokáig szédelegtünk a végighallgatott öntömjénezés fullasztó füstjétől és az ott kapott nagy leckétől. Uram, irgalmazz: a szívnek teljességét szólja a száj, és akinek van füle, az hallani fogja ezt a teljességet, nincs mese. Lelepleződésünk legszebb szavaink rejtekében is elkerülhetetlen.
Akkor hát, Uram, ebben a báli szezonban szabad egy táncra? Azaz úgy értem: legyen álarcaink szemlélése valóban felhívás keringőre. Nem marad más feladat a báli szezonban, csak ez: odatenni magunkat az elé, aki ismer bennünket, átlát minden gyönyörű, mókás vagy félelmetes hétköznapi álarcunkon, és szeret minket úgy, hogy vagyunk. Ezt a megtartatást megélve tudjuk mi is megtartani a másikat, akinek a sebzettsége még a maszk alá rejtve is megszólít és védekezésre késztet minket. Uram, irgalmazz, hogy ne védekezzünk, ne leleplezzünk, ne diadalmasan eltiporjunk, hanem tudjunk irgalommal lenni a világban, téged (vagy éppen a te fájdalmas hiányodat) ismerve fel a minket körülvevő emberekben! Igen, a csirkejelmezes kollégában is. Főleg akkor, ha mi magunk vagyunk éppen azok.