A költészet napját József Attila születésének napján ünnepeljük, ez a tény fejezi ki legjobban a költő helyét és fajsúlyát a magyar irodalom panteonjában. Írásművészete hosszú időre meghatározta a magyar irodalom fejlődésének menetét, gondolati lírája az emberi egzisztencia teljes mélységű kifejezője. Istenes verseivel hosszú ideig nem foglalkozott (a főleg marxista alapokon álló) szakirodalom, pedig jelentős alkotások születtek ebben a témakörben is.

Szimbolikus jelentőségű az a tény, hogy a magyar irodalom legrégibb írásbeli szövegei, a Halotti beszéd és könyörgés (1192–95.) és az Ómagyar Mária-siralom olyan szövegek, amelyekben népünk mély vallásossága fejeződik ki: az a tény, hogy gondolkodásunk és létezésünk zsinórmértéke Isten. Nagy költőink Balassitól Pilinszkyig metaforikus nyelven szóltak a Teremtőhöz. Imádságaik, könyörgő vagy bűnbánó vallomásaik a magyar istenes költészet csúcsteljesítményei, hívő és nem hívő olvasók százait ragadták meg gondolatiságukkal és vezették közelebb a Teremtő létezésének kérdéséhez. Műfaj tekintetében nagyrészt zsoltárszerű versek ezek, ahol a szerző által megjelenő gondolatot és szerepet mindenki egyformán magáénak érezheti, behelyettesítheti a lírai én szerepébe saját szubjektumát. Tanúbizonyságai ezek a versek annak is, hogy ahol a legnagyobb a bűn, ott a legnagyobb a kegyelem: jól példázzák ezt Ady személyes életének történései és az ezeknek a tragédiáknak a talaján megszülető istenes verseinek megrendítő hangvétele.

József Attila istenes versei Adyhoz hasonlóan szintén a létezés mélypontjain szólaltak meg a legintenzívebben.
A költő életműve több mint nyolcvan istenes verset tartalmaz, amelyek közül a legtöbb az utolsó költői periódusban született meg. Az irodalomtörténet ezeket a szövegeket poétikai-esztétikai szinten értelmezi, pontos jelentést adva az ezekben a versekben szereplő, Istent helyettesítő, összetett jelentésű metaforáknak. A versekben megfogalmazódó istenkép a lázadó (szinte ateista) vallomástól Isten teljes elfogadásáig és a megnyugvásig terjed. Az alábbi versértelmezésben nem csupán poétikai szempontból közeledem a szöveghez, hanem a hívő ember (teologikus) nézőpontjából is.

József Attila: Uram!

Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,
Ó én Uram, hogy megjelentél nékem,
Tán már nem is bús fájdalmam lobog,
Te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.

Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,
Erény rongyán, bátorság mentebőrén,
Mégis mindent levetkezem, Uram,
S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.

Dús életemnek ifju vára omlott
Mohos magánnyá szépült és ma benne
Csak csipkebokrok nőnek, ó pedig
Egy lánynak csókja mind liliom lenne.

Uram, ki küldtél büszke vár urának,
Engedd, már lelkem riadót ne fujjon.
Szelíd remeteként az öregek
Szűk szíve odvas odujába bujjon.

1923. júl. 28.

József Attila verse minden hívő ember legfontosabb vágyát fogalmazza meg: az Istennel való találkozás vágyát, egy sajátos, csak neki szóló és vele megtörténő istenélmény megélésének vágyát.

A modern ember, az egójától vezérelt egyéniség isteni csodára vágyik, amelyben konkrétan nyilvánul meg korlátolt tudata számára Isten jelenléte: ötös találat a lottón, egy súlyos betegségből való felépülés, és még sorolhatnám a teljesítendő vágyakat (a pontok helyére minden olvasó tudna azonnal legalább tíz másik gondolatot felidézni…). De Isten nem automata, ahová bedobjuk ima formájában a kérésünket, majd azonnal megkapjuk vágyunk teljesítését, szépen becsomagolva.

Imádkozunk, a kérésünk azonban nem teljesül azonnal. De abban biztosak lehetünk, ha a kérésünk lelki értelemben szolgál minket, akkor teljesülni fog: egy nap, egy hónap, egy évtized múlva, de teljesülni fog. (Felötlik Szent Mónika esete, aki édesanyaként 34 évig kitartóan imádkozott bűnös fia megtéréséért, ami be is következett: Szent Ágoston – Aurelius Augustinus – az egyik legismertebb ókeresztény szentként megtérése után számos hívőt vezetett Isten szolgálatára.)

Az Ótestamentumban és az Újtestamentumban is több példát olvashatunk erre az istenélményre. A példák nagyon változatos képet mutatnak: Mózes a csipkebokor lángoló tüzében hallotta az Urat, Jónás dörgedelmes hangban kapta meg a feladatát, van, akihez álmában szólt a Teremtő, Pálhoz szelíd hangon szólt: „Miért üldözöl engem?”

József Attila verse azt sugallja számunkra, hogy Isten a lelki mélységeink, tragédiáink közepette látogat meg minket a leggyakrabban: a szűzi, pőre lélek érzékenysége szükségeltetik ehhez a vele való találkozáshoz. Azaz meg kell szabadulnunk a lelkünkre lerakódott világi dolgoktól, a mindennapos világi gondok szennyétől és mezítelenre kell vetkőztetni a lelkünket. Mezítelennek lenni lelki értelemben, azaz minden magunkra erőltetett szereptől mentesen kell előtte megállnunk: le kell vetkeznünk a bűnök cifra gyolcsát, erény rongyát, bátorság mentebőrét, azaz a magunkra erőltetett szerepeinket, hogy erényeseknek, bátraknak és bűnteleneknek mutatjuk magunkat megjátszott szerepeinkben. Hazugságok és szépítések nélkül nézni szembe Istenünkkel és önmagunkkal.

Van lehetőségünk arra, hogy találkozzunk az Atyával, hiszen Ő bennünk van és mi Őbenne. A találkozás csodálatos kegyelmi pillanat, amit mi nem tudunk irányítani, hanem Isten ajándékoz nekünk ilyen áldott pillanatokat. Amikor azt érezzük, hogy egyek vagyunk vele, amikor kilépünk a konkrét időből és térből és hagyjuk, hogy átöleljen minket olyan végtelen kegyelemmel és szeretettel, ami minden emberi mértéket túlhalad.

Isten velünk való találkozásának legcsodálatosabb bizonyítéka pedig Krisztus megjelenése köztünk emberi alakban: az Atya önmagát mutatta meg benne. Kétezer éve konkrétan tapasztalhatták meg az ő lényének tisztaságát, akik beszédét hallgatták, csodatételeit látták. Ezért nem értjük Mártát, aki inkább a házimunkát választotta ahelyett, hogy Krisztus szavait hallgatta volna.

József Attila számára is volt Istennek kegyelmi pillanata, hiszen olyan létállapotot élhetett át ennek az isteni kegyelemnek a következtében, amikor …már nem is bús fájdalmam lobog, Te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen. Azaz Isten helyre tudja állítani elrontott életünket, be tudja gyógyítani lelki sebeinket. Csak imában kérnünk kell ezt. És ő teljesíti. Egy nap, egy év, egy évtized múlva, de teljesíti.

Ami pedig a kérést, az Istenhez szóló könyörgésemet illeti: úgy hiszem, az, hogyha a kérésem egyenes teljesítésének lázában élek, igenis „parancsolok” az Úrnak, és elfeledem Jézus súlyos, önmagát Atyjának átadó szavait: „...de ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te.”

Borítókép: Kováts Marcsi