Kinyitod a szemed. Kell néhány perc, míg felismered a szobát. Az agyad lassan egymáshoz illeszti az altatásban széthullott darabokat. Végtelenül gyenge vagy, a fájdalomcsillapító igyekszik minden érzékedet eltompítani. Most a branül sem feszít, alaposan megfigyeled az infúzióállvány apró részleteit. Fényes, rozsdamentes, négy kampós. Nem riaszt meg, inkább egy suta ruhafogasnak tűnik. A tekinteted felkúszik a tetejére, ahol látod a cseppeket vidáman aláhullani. Mintha műugró versenyt rendeznének. Feszülni kezd az orcád éle. Száradnak a könnycseppjeid. Tehát nem álom volt, tényleg sírtál.

Egyelőre segítség nélkül nem tudsz mozogni, de legalább már nem lógnak csövek belőled, és a saját ágyadban próbálhatsz pihenni. Persze nem tudsz, mert minden mozdulat fájdalmas. Meg kell tanulnod magadnak beadni az injekciót. Örülsz, hogy az elsőt már a műtét előtt meg kellett tenned. Határozott voltál, gyors és fájdalommentes. Most bátortalan vagy, lassú és sajog mindened. Összehangolt mozdulattal felemelik a lábaidat az ágyra, mialatt te finoman leengeded a hátad a párnára. Szeretnéd imára kulcsolni a kezeidet, de most túl nagy kihívásnak érzed. Tudod jól, hogy az Úr nem bánja.

Drága Atyám. Köszönöm, hogy mellettem voltál. Köszönöm, hogy mellettem vagy. Köszönöm, hogy átsegítettél ezen is. Megígérted, hogy minden rendben lesz, nem hagysz cserben, nem távozol el mellőlem. Én Istenem vagy te, Megváltóm, szerető Atyám. Olyan csodálatos a te neved…

Tegnap Isten neveiről gondolkodtál, és most újra sorolni kezded: Adonáj, Elohim, El-Saddáj. Amiről eszedbe jut egy régi dal. Már halkan énekled is, hogy „El Shaddai, El Shaddai / El Elyon na Adonai/ Age to age You're still the same / By the power of the name / El Shaddai, El Shaddai /Erkamka na Adonai / We will praise and lift You high, El Shaddai.” Belealszol az imádba.

A programod mindennap szinte ugyanaz. Felsegítenek, fürdetnek, felöltöztetnek, alszol, olvasol, filmet nézel, imádkozol, beszélgetsz. Kiszolgáltatott vagy, semmit nem tudsz egyedül megtenni, mégis adni szeretnél. Még sohasem érezted ennyire erősen a késztetést, amit talán az ószövetségi ember érezhetett, amikor hálája jeléül áldozni szeretett volna a hatalmas Istennek. Persze az oltárok és a füstölgő galambok ideje már lejárt, pedig most csak ez tudná igazán kifejezni a benned kavargó érzelmeket és vágyakat. Az áldozatra gondolva előveszed Ábrahám történetét. Nem számítasz erre az igeversre, korábban sohasem figyeltél fel rá.

„Mikor Ábrám kilenczvenkilenc esztendős vala, megjelenék az Úr Ábrámnak, és monda néki: Én a mindenható Isten vagyok, járj én előttem, és légy tökéletes.” (Mózes I. könyve 17. rész 1.)

Drága Atyám. Érzem és tudom, hogy most szólni akarsz hozzám az Igéden keresztül. Mégsem értelek tisztán. Hogyan kérheted bárkitől azt, hogy legyen tökéletes? A legtöbb, amit megpróbálhatok, hogy önmagam legjobb verziója legyek.

Most nem alszol bele az imádba. Feldúlt vagy, azon morgolódsz, hogy mennyivel könnyebb megoldás lenne egy hízott tulok. Nevetséges gondolat, te is tudod, kuncognál is, ha nem fájna még ennyire a nevetés. Ha oltáron nem áldozhatsz, tökéletes nem tudsz lenni, akkor elég lesz Istennek önmagad legjobbja? Újra dúdolni kezded ugyanazt a dalt. El Shaddai, El Shaddai. Megtorpansz néhány hang után, mert bevillan El-Saddáj jelentése: „az Isten, aki több, mint elegendő”.  Úgy alszol el, hogy biztosan tudod, Istennek elég lesz önmagad legjobb verziója. Már csak azt szeretnéd megfejteni, hogy ez mit takar pontosan.

Anyukád a kedvenc ételeidet főzi, megigazítja a zoknit a lábadon, csendesen motoz a lakásban, ha elaludtál. Ez a gondoskodó sürgölődés eszedbe juttatja a legnagyobb parancsolatokat, melyeket Istentől kaptunk: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Máté evangéliuma 22:37-39) Ha ez a legfontosabb, akkor ez kell legyen a kiindulópontja és alapja mindennek. Elhatározod, hogy az Isten és az emberek iránti szeretetet állítod mostantól legjobbá válásod középpontjába. Kiszakadtál a normál hétköznapok forgatagából, most minden gondolatod a felépülésed körül forog, de nem veszítheted el a fókuszt a szürke hétköznapok beköszöntével sem. „Gondosan figyeld, hogyan élsz és hogyan tanítasz! Maradj hű ahhoz, ami helyes a saját üdvösséged és azok üdvössége érdekében, akik hallgatnak téged.” (1Tim 4,16)

Az első sétád az utcán új erővel tölt fel. Még csak néhány métert teszel meg, azt sem egyedül. A lépések fájnak, de saját elesettséged mértéke nem elkeserít, hanem céltudatossá tesz. A lépcsőfokok megmászását egyelőre lehetetlennek érzed, de már úgy szállsz be a liftbe, hogy biztosan tudod, ebből győztesként fogsz kijönni. Nevetgélve sorolod, hogy mennyi mindent képtelen vagy elvégezni, ami korábban olyan természetes volt, hogy észre sem vetted. A célt azonban már kitűzted, és minden nap emlékezteted magad rá.

Ahogy telnek a napok, egyre jobban kikristályosodik előtted, hogy önmagad legjobb verziójához meg kell vizsgálnod életed minden területét. Az életmódodat, ahogyan bánsz a testeddel, ahogyan táplálod és gondoskodsz róla. A jellemedet, ami cselekedeteidet és döntéseidet befolyásolja. A beszédedet, a gondolatvilágodat, az idődet, a vágyaidat, a terveidet. Minden területet meg kell vizsgálnod, és minden területet át kell adnod Istennek. A műtéted utáni apró lépésekre lebontott gyógyulási folyamatot olyannak érzed, mint egy előkészítő iskolát. Megtanulod a leckét, hogy nem nagy szavakkal, nagy elhatározásokkal, hanem mindennapi tettekkel lehetséges csak elérni a kitűzött célt: önmagad legjobb verziójává válni. A heteken át tartó erőfeszítések, melyekkel ösztönözted szervezeted a gyorsabb felépülésre, megértetik veled, hogy nélkülözhetetlen vagy ebben a folyamatban. Nem varázsütésre leszel jobb formája önmagadnak, dolgoznod kell rajta minden nap, de a legjobb verziót csak maga Krisztus tudja kiformálni benned. Nélküle ez az elhatározásod sohasem valósulhat meg. De már nem félsz a kudarctól, mert biztosan tudod, hogy El-Saddáj veled tart ezen az úton, „az Isten, aki több, mint elegendő”.

Borítókép: Füle Tamás