A nyár a nagy felújítások időszaka. A tömegközlekedés átáll a nyári menetrendekre, a diákok vakációznak, kevesebben veszik igénybe az infrastruktúrákat – kell-e ennél jobb lehetőség arra, hogy mindent feltúrjunk? Az élet ilyenkor a dolgozni járók számára is lassabb, vontatottabb, így azok a munkahelyükre közlekedők, akik máskor feldühödnének a létfontosságú járatok elmaradásán, most csak lemondóan sóhajtanak egyet, és felszállnak a pótlóbuszokra. Mindenki lelki szeme előtt – legyen bár vakáción, szabadságon, vagy a mindennapi mókuskerékben – az a biztató gondolat lebeg ilyenkor, hogy a végeredmény sokkal jobb lesz majd, és kárpótol minket a kellemetlenségekért.

Mégsem kerülhetjük ki a bosszúságokat, amelyek sokszor nem várt fordulatok képében érnek minket, komoly akadályokat állítva elénk. Ilyenek például a hatalmas esőzések, amelyek nem csak a közlekedést akasztják meg, de súlyos károkat is okoznak. Vagy a meghibásodott szerelvények, tönkrement biztosítóberendezések, áramszünetek, csőtörések és fertőző betegségek, amelyek a nyári időszakban valamiért a szokásosnál is több bosszúságot tudnak okozni – vagy legalábbis úgy érezzük. Általában csak azt vagyunk képesek türelemmel és méltósággal elviselni, amelynek a bekövetkeztével tudunk előre számolni. Ez érthető és természetes, hiszen az ember biztonságkereső.

A katasztrófákat, váratlan fordulatokat nem lehet előre látni, de pont azért vágunk bele a felújításokba, hogy minél kevesebbel kelljen szembesülnünk. A felújítások éppen ezért bajmegelőző mivoltuk miatt fontosak számunkra, ezért is vagyunk hajlandóak türelmesebben fogadni őket, mint a váratlan veszedelmeket. Abban reménykedünk, hogy minél több lehetséges problémára gondolunk előre, annál több bajt előzhetünk meg. Hasznos ez a fajta hozzáállás, nem vitás! De mi a helyzet velünk és a kapcsolatainkkal? Tudunk-e legalább ennyire előrelátóak lenni, ha a lelkivilágunkról van szó? Hogyan tudjuk megelőzni a kiégést, a spirituális kifáradást? Vagy legalább felvértezni magunkat a nem várt terhekre?

Amikor csőstül jön a baj
Az elmúlt időszakban csőstül jöttek a családunkat kihívások elé állító fordulatok. A hatvani vasútvonal építkezéseire ugyan felkészültünk, amennyire lehetett; a vonat alternatívájaként szolgáló buszjáratokat érintő útfelújításokra is valamennyire – de még így is sokkoló volt, hogy ezek egyszerre mennyire le tudják bénítani a közlekedést. És akkor jöttek a nagy esőzések, és még több galibát okoztak mind az autós, mind a tömegközlekedésben. Hogy ne legyen egyszerű az élet, kisfiunk óvodájában is felújítások zajlanak, így egy messzebbi épülethez kell hozni-vinni mindennap. Ennek a leggyorsabb módja a vonat, amely éppen a felújítások és az esőzések miatt abszolút hektikusan jár. Ezért néha gyalogolunk.

A nyár remek alkalom volt arra is, hogy régi házunk sokszor félbehagyott felújítását is folytassuk, ez által garantálva, hogy hétvégén se sikerüljön rendesen kipihenni a hétköznapok fáradalmait. Hogy otthonunkra ráfér a felújítás, nem kérdés: ezt legutóbb egy igen komoly csőrepedés jelezte számunkra, amely szökőkút módjára több centiméter magas vízréteget képezett az előszobánkban. A kárelhárítás és romeltakarítás után minden ajtót és ablakot nyitva hagytunk, hogy megelőzzük a penészedést. Odakint persze a páratartalom szintén nyolcvan százalék fölötti volt, de legalább a szúnyogok rendkívül örültek a kedves invitálásnak. Mindez egy nappal azután, hogy amúgy is bőrig áztunk egy viharban.

Ahogy a vihar óta száradó ruháinkat és a csőtörés óta száradó előszobánkat nézem, ráébredek, milyen óriási szerencsénk volt. Hogy csak az egyik esetnél maradjak: ha olyankor következik be ez a csőtörés, amikor nem vagyunk itthon, most lehet, hogy lakhatatlan lenne az otthonunk. Levertség helyett inkább hála kell hogy legyen bennem: hála az időzítésért, hála a gyors segítségért a családtagoktól, és hála sok minden másért, amik sokszor fel sem tűnnek, ha csak a nehézségeket nézem. Közben eszembe jut, hogy nemcsak a tapasztalatokból profitálhatunk, hanem az olyan kényszerű alternatívákból is, mint például a hosszú séták a fiammal. Az emberekre is ráfér időnként egy felújítás.



Mire használod a nyaradat?
Különös, hogy amíg a járműveinket, épületeinket, infrastruktúráinkat, eszközeinket időnként felújítjuk vagy karbantartjuk, addig saját magunkkal kapcsolatban ritkán vetemedünk erre. És ha esetleg mégis, akkor legfeljebb pihenést és kikapcsolódást értünk rajta – természetesen a nyári szünidőre időzítve, hiszen tudat alatt talán össze is kötjük a feltöltődésünket a „felújítási időszakkal”. A pozitív nyaralási élmények persze tudattalanul is betölthetik ezt a szerepet, de ez néha nem elég. Égető szükségünk lenne arra, hogy a testi-szellemi regenerálódás mellett a lelki életünk karbantartására is időt és figyelmet fordítsunk, mielőtt beköszönt egy „csőtörés”. Ennek elhanyagolása ugyanis „balesetveszélyes” ránk nézve!

Nyaraláskor persze nagy a csábítás, hogy először fizikailag regenerálódjunk. Csakhogy ezzel el is megy a vakáció javarésze, és mire észbe kapunk, a lelki felújításainkra már alig jut idő. De miért vegyek el a pihenésből és a szórakozásból azért, hogy egy kis spirituális feltöltődésre is sort kerítsek? – kérdezhetnénk magunktól. Amikor azonban váratlanul szembesülünk lelkünk elhasználódottságával, vagy beköszönt egy előre nem látott baj, megértjük ennek fontosságát. Akkor azonban sokszor már késő. A „túlélésünk” érdekében muszáj magunkat minden szempontból helyre rakni, és erre az egyik ideális alkalom pont a nyári időszak lehetne, akárcsak az infrastrukturális felújításoké. Használjuk ki!

A nagy kérdés persze a hogyan. Nem vagyunk egyformák, és Istenhez való viszonyunk sem egyforma, éppen ezért univerzális receptek sincsenek. A lelkiség amúgy sem a módszertanról és a technikákról szól, hanem a kapcsolataink megéléséről. Ez egyszerre az Úrral, a teremtett világgal, a másik emberrel és a saját magunkkal való kapcsolatunk megélése is. Ehhez egyrészt élőnek kell lennie ezeknek a kapcsolatoknak, másrészt valamennyire működőképesnek is. Ha nem azok, akkor először azt a kérdést kell feltennünk magunknak, hogy vajon mitől nem. Nemcsak az év vége, az újév kezdete alkalmas az ilyen számadásokra, hanem a nyár is, amikor megállunk vagy lelassítunk egy picit.


Jelen lenni a saját életünkben
Kellő odafigyeléssel és rászánással felismerhetjük, hogy mi magunk tudjuk a legjobban, mi az, ami a lelkünket a leginkább helyreállíthatja. A kapcsolataink megéléséhez elsősorban az kell, hogy mindig jelen legyünk bennük. A kapcsolatainkban való erős jelenlét tehát a spiritualitás valódi kulcsa. Ahelyett, hogy minden pillanatban elemezgetnénk magunkat, kívülről vagy eltávolodva közelítenénk meg a pillanatot, amelyben vagyunk, próbáljuk meg inkább átélni! Ez a mi életünk, a mi kapcsolataink, a mi lelkünk, ne toljuk hát el magunktól! Ahogyan az alkotás folyamata is építő hatással van ránk, ha megéljük azt, ugyanígy Istennel való kapcsolatunk is élőbbé lesz az intenzív jelenlétünk által.

Megtapasztalhatjuk, hogy mindez nem csak ellenálóbbá tesz minket a várt és nem várt nehézségekkel szemben, de arra is alkalmassá tesz bennünket arra, hogy másként tekintsünk a kihívásokra. Képesek leszünk ironikusabban felfogni a járatpótlásokat, útfelújításokat, megázásokat. Képesek leszünk arra, hogy miközben lapátoljuk ki a vizet az előszobánkból, odaillő parafrázisokkal szórakoztassuk egymást, a csőcsere után pedig családilag leüljünk az ebédlőasztal köré iszogatni és beszélgetni. Képesek leszünk izgalmas élményként megélni a távolabbi óvodaépületbe utazást és a házfelújítást. Képesek leszünk valódi szabaságként megélni a nyári vakációt, töltekezni a kapcsolatainkból.

A nyár a nagy felújítások időszaka – a lelki felújításé is. Ilyenkor több időt töltünk családunkkal, barátainkkal, szeretteinkkel, és ez lehetőséget teremt arra, hogy a maguk teljességében éljük meg a közös pillanatokat. Nyáron több lehetőségünk adódik arra is, hogy a saját magunkhoz való viszonyunkat is rendbe szedjük. Mindezeken keresztül talán az Istennel való kapcsolatunk is mélyülhet, de külön időt kell szánnunk arra, hogy ez utóbbi kötelék is helyreálljon. Őbelőle ugyanis bármikor lehet töltekezni, és nincs az a lelki „pótlóbusz”, amely helyettesíthetné. Ha viszont Isten és ember között „csőtörés” történik, akkor töltekezés helyett teljesen egyedül kell szembenéznünk a következményekkel.


Képek és szöveg: Barna Bálint