Nem ő mondja ezt, a háta mögött súgja meg az egyik társa. Nekem már ismerős ez az önvédelmi forma. Éppen a testvére járt nálam a tavasszal és megromlott családi állapotára hivatkozással esküt kért, hogy újévig nem iszik. Beszélgettünk, majd imádkoztam érte. Nálunk, protestánsoknál ugyanis az ilyesfajta eskü nem dívik. Pár hónap múlva mégis visszatért, és zavarodott, égő szemekkel kérte, oldjam fel az eskü alól, mert nem képes megállni. Innia kell. Megint imádkozom érte, beszélgetünk. Azóta nem láttam, de hallom, hogy kitartóan iszik, amikor van mit.

Mihály, a bátyja pár nappal később megint segíteni jön. Nincs telefonja, ezért, amolyan régimódiasan, amikor még az adott szó számított, megbeszéljük, hogy melyik nap és mikor jön. A mesterekre jó órát várni kell, telefonon kutakodni utánunk, de ő ott van a megbeszélt idő előtt negyedórával, sőt segítséget is hoz. Először csak toporog az udvaron, nem akar zavarni. Megvárja a pontos, megbeszélt órát. Csak akkor csenget. Együtt várunk, várakozunk, s átfut a fejemen, olyan nagy ügy lenne egy ilyen komoly tekintetű cigányembert behívni a nappaliba, és gőzőlgő kávéval kínálni? Győz a gyávaságom, a szokás hatalma. Várunk. Végül kifakad: „ezek még a cigányoknál is rosszabbak". Hümmögök. Mit lehet erre mondani? Ez az a helyzet, amikor az ember még bólogatni sem tud, mert esetleg az is sértő lehet. Mihályt éppen a névnapjára hívom vissza. A rá jellemző határozott mozdulattal int nemet. De a szeme furcsa csillogása gyanút kelt. „A névnapomon jár le az esküm. Meg fogom ünnepelni" – magyarázza a hétvégi terveit. Némán csóválom a fejem, mert hát nehéz lebeszélni egy elhatározott embert, aki fél év távlatából szomjazza a poharat. De aztán megígéri, hogy aznap délelőtt mégis eljön. És eljön. Van, ahol még számít az adott szó és a reá adott kézfogás...

Károly megissza a pohár bort, de nem többet. Télen, a családlátogatások során valahogy hozzájuk is eljutottam, és a felesége, meg az édesanyja kibökte, hogy ők biza nincsenek megkeresztelve. Biztatásomra eljöttek, konfirmációi oktatás után megtörtént az ünnepélyes alkalom. Pár személy jelenlétében kiosztottam nékik a sákramentumot. Csak ők ketten, a harangozó, én és az Isten. Jó emberismerő párom azt mondja róla, Károlynak olyan szemei vannak, amelyekben már-már gyermeki tisztaság lakozik. Sok cigány, és még több magyar, meg akart már vezetni a faluban és a környéken. Dühösködtem már számos be nem teljesített ígéreten, disznóürülék-szagú autóülésen, ímmel-ámmal elvégzett munkán, szegényeken és gazdagokon, de Károlyban még nem kellett csalódnom. Elvittem hozzájuk a nyugati vendégeket, akik valósággal élnek-halnak a cigányokért. Túlzás nélkül. A garázsméretű lakásban takaros rend és tisztaság fogad. Nem kérnek és nem könyörögnek. Az más kérdés, hogy sajnos a takarékosság bűvöletében élő vendégek sem veszik a lapot. Két énekkel, néhány öleléssel és puszival ajándékozzák meg a Lakatos család nyomorúságát. Az eurók pedig a helyükön maradnak. Azon gondolkodom, némi szégyenpírral az arcomon, most itt ki a képmutató? Ki játsza el a szerepet? A családfőnek az ajtóból még odaszólok, másnap jöjjön el, van egy kis munka, majd csak lesz valahogy.

Károly református gyermeke ősz óta kátéoktatásra jár. Szigorú vagyok hozzá, ha nem tanul eleget, pótórára fogom, mert tudom, aki mélyről jön, annak kétszer-háromszor többet kell teljesítenie (és sokszor az sem elég...).
Az könnyen feladja az esküt és visszatér régi önmagához.