A koronavírus következtében kialakult járványügyi helyzetben egyházunk vezetői, szolgálói, csoportvezetői a legkülönfélébb utakon keresik a hit megélésének lehetőségeit az elkövetkező hetekre és az előttünk álló ünnepekre nézve. A lelkészek és hittanoktatók emberfeletti munkával próbálják valami mód elérni a híveket igehirdetéssel, otthon használható lelki anyagokkal, telefonos, online lelki beszélgetésekkel. A közösségi oldalakon imakezdeményezések és imacsoportok születnek, a gyülekezeti kiscsoportok az online térben keresik a találkozás lehetőségeit. Mindeközben vannak, akik sokkal inkább a személyes és családi kegyesség erősítésében látják a folytatást, és szkepticizmussal fogadják a digitalizáció kínálta lehetőségeket.

Mindkét oldallal rokonszenvezhetünk. Hiszen az online csatornák – ha virtuálisan is – lehetőséget adnak, hogy valami mód kapcsolódjunk a templomhoz, gyülekezetünk lelkipásztorához, lelki testvéreinkhez. Biztonságot adó, ahogy otthonainkat betölti a vasárnapi gyülekezeti élet így megélhető szelete. Másik oldalon ezek a személytelen digitális felületek bár láthatóvá teszik a felvett istentiszteletet, de egyúttal valami mód ki is üresítik a pillanatot, hiszen a képernyőt figyelve mind Istennel, mind önmagunkkal, mind az igehirdetővel, mind családunk tagjaival nehéz valódi lelki kapcsolatban lenni.  Ráadásul többen – az iskolához és munkavégzéshez kapcsolódó egész hetes online jelenlét után – méltán érzik, hogy legalább a vasárnap szent idejét jó lenne nem a technikai eszközökön, sokkal inkább offline, ezáltal a legszűkebb valóságunk Isten előtti hordozásában megélni. Az elkövetkezőkben mindkettőhöz szeretnénk segítséget nyújtani.

Virtuális istentisztelet – valós jelenlét
Ha a képernyőn követhető istentiszteletek, imádságok, imafonalak mellett döntünk, nagy a veszély, hogy a szívünk valódi odaszánása nélkül, passzív fogyasztóként pipáljuk ki vagy kóstolunk bele az istentiszteletbe vagy a mások által megosztott imádságba. Nagy a kísértés, hogy az istentiszteleti közvetítés csak mellékszál legyen a főzés, a pakolászás, a családi tevés-vevés mellett. A Facebook imacsoportjában megjelenő imádságot csak átfussuk a többi poszttal együtt, a neten talált napi Igébe vagy igemagyarázatba is épp csak beleolvassunk. Pedig most is, vagy most még inkább a kulcskérdés a szívünk imádságos jelenléte. Ebben mindenképp segít, ha előre meghatározzuk az istentisztelet vagy a hétközi imádság terét, idejét és a lelkünket is készítjük rá:

• Teremtsük meg azt a helyet, ahol követünk egy istentiszteletet vagy bekapcsolódunk egy felületen megosztott imádságba.
• Rendezzük be az imádságnak/istentiszteletnek a helyszínét: egy asztal, rajta egy terítő, élő virág, gyertya, az előkészített Bibliánk és énekeskönyvünk mind kifejezik, hogy az élő Isten közösségébe készülünk.
• Még a közvetítés követése vagy a közösségi megosztás elolvasása előtt csendesedjünk el. Figyelmünkkel észleljük a valóságot, a közeget, ahol most Isten és az ő népének közösségébe lépünk. Vizsgáljuk meg, milyen testi-lelki állapotban, milyen érzésekkel vagyunk jelen. Legyünk bátran őszinték magunkhoz és a velünk tartó családtagjainkhoz. Isten úgy vár minket, ahogyan vagyunk. Osszuk meg vele és egymással imádságban azt, ahogyan együtt vagyunk, annak örömeivel és nehézségeivel együtt. Így ajánljuk fel magunkat és családunkat Istennek, hogy teremtsen bennünk csendet, békességet, vigyen be bennünket a maga nyugalmába, és készítse el számunkra az imádság, az istentisztelet, az ünnep idejét és ajándékait.
• Imádságunkban számba vehetjük mindazokat, akikről tudjuk, hogy otthonaikban ugyanebbe az imakezdeményezésbe vagy istentiszteletbe kapcsolódnak be ennek a napnak a folyamán. Hordozzuk imádságban lelkészeinket, hittanoktatóinkat, gyülekezetünk szolgálóit, lelki testvéreket, akik őrhelyeiken állnak, és akik segítségével igehallgató, imádkozó közösség maradhatunk otthonainkban is.
• Jó, ha ott van velünk a Bibliánk, és nem csak hallgatjuk, vagy a digitális felületen olvassuk, hanem a saját Bibliánkból is kikeressük az Igét. Forgassuk ugyanígy a gyülekezeti énekeskönyvünket. Hasonlóan, az úrvacsoravételre is lehetőségünk lesz a közvetített istentiszteletek alatt az ünnepi időben. Készítsük oda előre az otthoni, berendezett úrasztalára a kenyeret és a bort, mondjuk együtt a tévében/ interneten szolgálatot tévő lelkésszel a bűnbánatot, hitvallást, kérdésekre adott válaszokat, majd éljünk családi körben a jegyekkel, melyben hitünk szerint ugyanúgy adja magát a mi Urunk Jézus Krisztus.
• A közvetített istentisztelet végeztével még az imádságos csendben adjunk teret annak, hogy megosszuk egymással, mit végzett el bennünk a Lélek a közösen átéltek alatt. Végezetül adjunk hálát mindezekért, az otthonunkban megvalósuló lelki közösségért.

Természetesen mindezeket akkor is megtehetjük, ha egyedül, családi közösség nélkül szánjuk oda időnket és imádságos jelenlétünket a napi imaidőre, illetve a vasárnap- és ünnepszentelésre.

A családunk mint maggyülekezet
Ugyanakkor fontos mind a hétköznapokra, mind a vasárnapokra nézve hangsúlyoznunk, hogy az Isten tisztelete, a vele való közösség nincs sem a hivatalos szolgálattévőkhöz, sem a képernyőkhöz kötve. Nem azért, mert a lelkipásztor szolgálata és a gyülekezeti közösség elhanyagolható lenne, hanem mert a bármilyen okból otthonába szoruló, lelkész nélküli közösség is gyülekezet, sőt a magányunkban megvalósuló imádságos jelenlét is lelki együttlét és alkalom.

Éppen ebben hozott áttörést a reformáció, hogy az Isten-kapcsolat személyes és közösségi gyakorlását a családok felelősségévé is tette. Abban az időben nyomtatásban megjelent imádságos- és áhítatoskönyvekkel segítette ezt, ma pedig az internetes portálokon is találunk ehhez segítséget.

Luther Márton például az anyai és az apai hivatást a bibliai alapokhoz visszatérve a legszentebb elhívásnak tekintette. Az ő szavaival élve az anyák és apák a legfőbb püspökök és apostolok, papjaik gyermekeiknek, mert ők ismertetik meg a gyermekeket az evangéliummal. Ma különösen aktuális, hogy felismerjük és gyakoroljuk ezt a tisztségünket.

A családi áhítatunknak a legegyszerűbb módon adhatunk kereteket:

• Egy, a fentiekben is leírt módon elkészített asztal, melyet körbeülünk.
• A családunk által ismert ének(ek) az áhítat elején és végén.
• A résztvevők korosztályát is figyelembe vevő lelki olvasmány: napi Ige, áhítatoskönyv, gyermekbiblia, gyermekeknek szóló lelki vezérfonal.
• Az áhítat menetét próbáljuk meg megtervezni, de alakítsuk át, ha úgy kívánja az adott alkalom, éljünk vele a családunknak megfelelően szabadon.
• Az áhítat vázát az alábbiak alkothatják:
  • Ének
  • Kezdő imádság: hála a közösségért, könyörgés a Szentlélek ajándékáért
  • Ige
  • Áhítat/ igemagyarázat elolvasása vagy nyitott családi beszélgetés az Igéről:
    • Mit tudunk meg a Szentháromság Istenről, az Atyáról, a Fiúról, a Szentlélekről?
    • Az adott igeszakasz hogyan beszél rólunk és a mi családunkról?
    • Hol fedezhető fel benne Isten kegyelme, szeretete, igazsága és akarata?
    • Mire hív, mire küld bennünket? Mit ismertünk fel az elkövetkezőkre nézve?
  • Imádság: válaszoljunk imaközösségben Isten megszólító szavaira, imádkozzunk családunkért, hordozzuk a ránk bízottakat.
  • Mondjuk el a végén közösen a Miatyánkot.
  • Zárjuk le közös énekléssel.

Az alábbiakban az egyes élethelyzeteket is tekintetbe véve szeretnénk még néhány szemponttal segíteni és bátorítani mind a hétköznapokban, mind a vasárnapok alkalmával Isten elé járuló otthoni áhítatos közösségeket.

Egyedül közösségben?
Az egyedüllét mind mentálisan, mind lelkileg nagyon megterhelő ezekben a korlátozásokkal teli napokban.
Isten tiszteletének az ünnepe és alkalma közösségbe hív. Ha magányosan gyakoroljuk is, az Istenben megélt közösség Isten népébe kapcsol be.
Az Isten felé forduló imádság alkalma nem csupán a gyülekezetünk tagjai közé, hanem a valaha élt összes keresztény, a szentek gyülekezetének közösségébe kapcsol be.
Ennek a tágabb közösségnek a valóságát élhetjük át, ahogyan az igeolvasásban együtt időzünk Isten nagy történetében a bibliai szereplőkkel a régiek, ugyanígy elődeink által írt imádságos, áhítatos és lelki könyvek olvasásakor.

Ketten hármasban
A házaspárok, míg az élet megannyi területén megélik a bensőségesség áldásait, a közös imádságban gyakran bátortalanok. Ennek több oka lehet.
Ha eddigi életünket közös imádság nélkül éltük egymás mellett – ha most vágynánk is rá –, nehéz új területet behozni a megszokásokba. Ráadásul a házasságok nagy részében nincs erre minta, hiszen már a korábbi generáció sem gyakorolta ezt. Pedig az egymásba fonódó férfi- és asszonykezek erős bástyák a mindennapok nehézségei közt. A közös igeolvasásban és imádságban Isten elé kerülnek a hétköznapok terhei, konfliktusai, már nem egymással szemben, hanem Isten előtt tekinthetünk önmagunkra, a másikra és közösségünkre, ami a Lélek által a megbocsátás és a megújuló szeretet tere lehet.

Kisgyermekek zsivajában?
Az otthoni lelki közöség csendjének megtalálása talán a folyton izgő-mozgó kisgyermekek közösségében a legnehezebb. A gyermek még nem érti az Ige, az imádság szavát. A maga kis világát igyekszik a család figyelmének középpontjába állítani. Mégsem érdemes lemondani a közös családi elcsendesedés gyakorlatáról. A legkisebbek is érzik, ha a szülők egy magasabb égi valóság elé járulnak egy énekkel, egy rövidebb igeverssel, akár egy korosztálynak megfelelő gyermekbiblia segítségével. A legkisebbek is tudnak hálát adni, imádkozni a nagymamáért, nagypapáért, és Isten kezébe rakni a családban összegyűlt félelmeket, bizonytalanságokat. Az izgő-mozgókat erre a pár percre az ölünkben ringathatjuk, kis kezüket a miénk közé fonhatjuk, így vezethetjük figyelmüket a békesség Istenéhez.

Kamaszok flegma tekintete közt
Nagy gyermekeink inkább passzivitásukkal vagy kétkedéseikből születő grimaszokkal vehetik el a család kedvét a közös lelki együttlétektől. Pedig minden passzivitásuk és kétségük ellenére ők is vágynak arra a biztonságra, és legfőképp arra a rendíthetetlen hitre, amit a szüleik ebben az időben eléjük tudnak élni. Biztosíthatjuk őket arról, hogy nem kell megszólalniuk, nem muszáj imádkozniuk, sőt, még hinniük sem KELL. Csak legyenek jelen, vegyenek részt a közösségben, tiszteljék azt a hitet és vallásgyakorlatot, amelyben szüleik megújulnak, amelyben a család élő forrásokra lel, és amely tágabb gyülekezeti közösséggel ajándékozza meg a kis családot. A kamasz figyel. Esetleg bántó megjegyzéseket tesz. De ettől még mélyen meghatározza az a hit és imádság, amivel szülei őt is körülveszik. Különösen krízis idején.

Húsvétban
Az ünnepi idő különösen nehéz lesz majd a gyülekezet nélkül. Ugyanakkor az egyénileg vagy családilag megterített ünnepi asztal templomunkká lehet. A piros tojás Jézus váltságát és a sír mélyéből feltámadó új életet jeleníti meg. Az asztalnál elolvasott/ felolvasott igék az utolsó vacsoráról, a váltsághalálról, a feltámadásról a Krisztussal való közösségre hívnak meg. Az imádságban megtört, körbeadott és elfogyasztott kalács vagy kenyér, a poharakba csorduló ünnepi bor pedig kiábrázolja a megváltás tényét, az új életet és azt a lelki közösséget, amit Krisztus hívott életre a maga testében. Így lehetünk közösségben akár egyedüllétünkben, akár családi körben a gyülekezetünkkel, a világ keresztényeivel, egykor és ezután élő keresztényekkel az idei húsvétban is. Mindazok mindazokkal, akik házanként megtörik a kenyeret.