LÁTVÁN A SOKASÁGOT, FELMENT A HEGYRE, ÉS AMINT LEÜLT, ODAMENTEK HOZZÁ A TANÍTVÁNYAI, ÉS SZÓLÁSRA NYITOTTA SZÁJÁT, ÉS ÍGY TANÍTOTTA ŐKET: BOLDOGOK A LÉLEKBEN SZEGÉNYEK, MERT ÖVÉK A MENNYEK ORSZÁGA. BOLDOGOK A SZOMORKODÓK, MERT ŐK MEGVÍGASZTALTATNAK. BOLDOGOK A SZELÍDEK, MERT ŐK ÖRÖKLIK A FÖLDET. BOLDOGOK, AKIK ÉHEZIK ÉS SZOMJÚHOZZÁK AZ IGAZSÁGOT, MERT ŐK MEGELÉGÍTTETNEK. BOLDOGOK AZ IRGALMASOK, MERT ŐK IRGALMASSÁGOT NYERNEK. BOLDOGOK A TISZTA SZÍVŰEK, MERT ŐK AZ ISTENT MEGLÁTJÁK. BOLDOGOK A BÉKESSÉGRE IGYEKEZŐK, MERT ŐK AZ ISTEN FIAI. BOLDOGOK, AKIKET ÜLDÖZNEK AZ IGAZSÁG MIATT, MERT ÖVÉK A MENNYEK ORSZÁGA. BOLDOGOK VAGYTOK, HA SZIDALMAZNAK ÉS ÜLDÖZNEK TITEKET ÉS HAZUGUL MINDEN ROSSZAT RÁTOK FOGNAK ÉNÉRETTEM. ÖRÜLJETEK ÉS ÖRVENDEZZETEK ENNEK, MERT JUTALMATOK BŐSÉGES A MENNYEKBEN; ÍGY ÜLDÖZTÉK A PRÓFÉTÁKAT IS TI ELŐTTETEK. TI VAGYTOK A FÖLD SAVA ; HA PEDIG A SÓ ÍZÉT VESZTI, UGYAN MIVEL SÓZZÁK MEG? NEM JÓ AZUTÁN SEMMIRE, CSAKHOGY KIDOBJÁK ÉS SZÉTTAPOSSÁK AZ EMBEREK. TI VAGYTOK A VILÁG VILÁGOSSÁGA. HEGYEN ÉPÜLT VÁROST NEM LEHET ELREJTENI. LÁMPÁST SE AZÉRT GYÚJTANAK, HOGY A VÉKA ALÁ REJTSÉK, HANEM HOGY A LÁMPATARTÓBA TEGYÉK ÉS VILÁGÍTSON MINDENKINEK A HÁZBAN. ÚGY TÜNDÖKÖLJÉK A TI VILÁGOSSÁGOTOK AZ EMBEREK ELŐTT, HOGY DICSŐÍTSÉK A TI MENNYEI ATYÁTOKAT. MIT GONDOLTOK: NEM AZÉRT JÖTTEM, HOGY ELTÖRÖLJEM A TÖRVÉNYT, HANEM BETÖLTENI JÖTTEM. MERT BIZONY MONDOM, HOGY A VILÁG VÉGÉIG SEM MÚLIK EL A TÖRVÉNYBŐL EGYETLEN JÓTA, VAGY PONTOCSKA SEM, MÍG MINDEN BE NEM TELJESEDIK. AZÉRT HA VALAKI MEGRONT CSAK EGYET IS, AKÁR A LEGKISEBBET IS E PARANCSOLATOK KÖZÜL, S A SZERINT TANÍTJA AZ EMBEREKET, A MENNYEK ORSZÁGÁBAN IGEN KICSI LESZ; AKI VISZONT CSELEKSZI ÉS ASZERINT TANÍT, ANNAK NAGY NEVE LESZ A MENNYEK ORSZÁGÁBAN. MONDOM NEKTEK, HA A TI IGAZSÁGOTOK NEM TÖBB AZ ÍRÁSTUDÓK ÉS FARIZEUSOK IGAZSÁGÁNÁL, SEMMIKÉPPEN NEM MENTEK BE A MENNYEK ORSZÁGÁBA.

_________________________________________________________________________

 

Hónapok óta olvasok egy könyvet, az írója: Marilynne Robinson, a címe: Gileád. Egy idős lelkész visszaemlékezése, életének történéseire. Vallomás és ráfelelés. A szívében őrzött érzések bukkannak fel... Épp e napokban fedeztem fel, a kötetet ajánló fülszövegben egy mondatot, melyen eddig átsiklott a szemem. A boldogmondások üzenetéhez kapcsolódik:

 

   „Látszólag az amerikai boldog ember regénye, valójában a boldogság kereséséé.”

 

Vajon aki ezt írta (tán a szerző, vagy a fordító, mint ez szokás), mit is akart ezzel mondani? Tovatűnő látszat a boldogság? Vagy azt, hogy a főhős csupán keresi a boldogságot? Netán azt, hogy minden ember csak kereső, míg az üdvösséget elnyeri? Út, vagy cél a boldogság? Máté evangéliuma ötödik részének első húsz verse az, amin gondolkodhatunk ismét, de a Gileád című kötet történésein, mondandóján keresztül. Mondhatnám úgy is, hogy rendhagyó könyvismertetés-könyvismerkedés következik a Hegyi beszéd üzenetével párhuzamosan. Mielőtt a már átgondolt igerészhez illeszteném a kötet vallomásait és mondandóját, hadd idézzek néhány gondolatot Dér Katalin - A Biblia olvasása - című kötetéből:

„Jézus beszédének első, legfeltűnőbb és legfontosabb sajátossága a mélység, és az azzal egyidejű egyszerűség… Elsősorban nem a tárgyi ismeretek hiánya akadályozza a megértést, hanem sok olvasó nem tud mit kezdeni a bibliai egyszerűség és mélység egyidejűségével… hogy miképp tartoznak össze… Jézus beszédében az egyszerűség és a mélység nem két dolog, hanem ugyanaz, tudása az emberről olyan mély, hogy éppen az utolérhetetlen formai egyszerűség tudja közvetíteni… A boldogmondások témája, nem kisebb dolog, mint a személyiség, közelebbről a személyiség újjászületésének útja.”

                                                               (Dér Katalin A Biblia olvasása)

 

Ha így nézzük a boldogmondásokat, épp ez a kettő, a mélység és az egyszerűség együttes jelenléte az, ami megállít, megakaszt minket. Miért is? Minden egyes szavának szerepe és súlya van. Bárki beláthatja, nem lehet e kijelentéseknek mélyebb értelmet adni, és nem lehet tömörebben, egyszerűbben elmondani: hogyan lesz lehetséges, ami lehetetlennek tűnik?

Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa… Mit kezdünk ezzel mi, akik a lelkierőt becsüljük? Vissza felől nézve talán be tudjuk látni, jó annak, aki tud Istenre szorulni, de vajon léphető, élhető ez? Dér Katalin értelmezi a maga számára ezt a boldogmondást: „Aki ráébred, hogy minden birtoka, anyagi, szellemi és egyéb gazdagsága adomány, ajándék Istentől, annak az életét, aki eljutott a felismerésre, hogy semmije sincs önmagától, Isten elkezdheti uralni…boldog, mert Isten uralkodik az életében.”

 

Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak…Lehet a sírás, a szomorúság a boldogság feltétele? Nem ellentmondás ez? „Aki képes felszámolni azt a hamis énképet, amelyet mindeddig őrzött magáról és képes azt, mint halottat meggyászolni… mert ez az énkép nemcsak hamis volt, de szép is volt, vagyis olyan, amiért gyászidőt kell tölteni…” (Dér Katalin)

Ha mindezek értelmében nézem a Gileád című könyv emlegetett fülszövegét („Látszólag az amerikai boldog ember regénye, valójában a boldogság kereséséé.”), és követem a kötetben leírt eseményeket, kiderül a főhősről, hogy Isten uralkodik az életében… Boldoggá teszi őt?

 

„John Ames, egy képzeletbeli, ám biblikus amerikai kisváros, Gileád lelkésze. 1957-ben, 77 évesen visszatekint saját és ősei életére, hogy a testamentumát hátrahagyhassa hétéves fiának…” Amit kicsi gyermeke még nem érthet, azt leírja, hogy felnőve értőbben nézhesse mindazt, amibe apja született, ki első feleségét, és apró gyermekét ifjan elvesztette, sokáig élt egyedül, hetven esztendősen házasodott újra, s utána született ő, a kisfia, akinek ír…

 

A kötet olvasása során kiderül, hogy van ennek a vallomásait író lelkésznek egy gyermekkori barátja, ki szintén pap lett, csak más felekezethez tartozik. E barátnak másféle élet jutott, mint neki. Egymás után születtek a gyerekei. Az egyiknél, tán mert szánta őt, ki egyedül maradt, felkérte, keresztelje meg a gyermekét. Korábban mondta neki, mi legyen a gyerek neve, ám ott, abban a pillanatban, mikor a vizet kellett a kisgyerek fejére öntenie, az apja egész más nevet kért gyermekének. Az övét, ki tiltakozni sem tudott, mert nem volt rá se módja, se ideje… Saját nevére kellett azt a gyereket keresztelni, neki, akinek akkor nem volt se a felesége, se a gyereke… Hogyan emlékszik vissza erre?

 

„Ilyen helyzetbe hozni az embert… Időről időre fölmerült bennem, hogy a gyermek megérezte milyen ridegen végzem a keresztelését,s a gondolataim mennyire nem a megáldása körül forognak… és bűntudatom van a gyermek, a férfi, a druszám miatt. Soha nem szívleltem… Soha… Örülök, hogy ezt most kimondtam. Örülök, hogy tulajdon szavaimba öntöttem, látom tulajdon kezem írásával. Mert most fogom fel, hogy nem igaz… Bárcsak ismét megkeresztelhetném… Ha csak egy órai gondolkodási időt adnak, az érzéseim egészen másképp alakulnak. Így azonban megdermedt a szívem, és azt gondoltam: Ez nem az én gyermekem! Annyira elvonták figyelmemet a magam nyomorúságos gondolatai, hogy nem éreztem azt a szentséget a kezem alatt, amit mindig érzek, azt az érzést, hogy a kisded áld meg engem…”

 

Igen, hiába próbált segíteni rajta a barátja, nem volt szabad mást élni. Éppen a vesztesége miatt. Ez a lelkész, megöregedve, kisfiának írt naplójában így ír boldogtalan önmagáról:

„Mint mondtam már neked, én voltam úgyszólván a jófiú, soha el nem hagytam az apai házat… ami minden kétségen felül állóvá teszi a bizonyítványomat. Azon igazak közé tartozom, akikért viszonylag visszafogott lesz majd az öröm a mennyben. És ez így is van rendjén. A szeretet nem igazságos, vagy arányos, nem is kell annak lennie, mert minden adott esetben csak arra képes, hogy felvillantsa, vagy példázatosan megvilágítsa a mindent felölelő, felfoghatatlan valóságot. Semmi értelme nincsen, hiszen az örökkévaló árad be vele az ideigvalóba. Mi módon rendelhetné magát alá oknak, vagy következménynek? Érdemes elég hosszan élni ahhoz, hogy kinőjed mindazt a sértettségtudatot, amire menet közben szert teszel…”

 

Az apja dolgával elfoglalt, otthon maradó fiú örömtelenné lett élete, és a maga útját követelő, mindent eltékozoló fiú boldogtalansága bontakozik ki a vallomást tévő lelkész sorai nyomán.

 

„„Barátomnak derék gyerekei vannak, de mindig úgy éreztem, Jackért emészti magát legtöbbet. A tékozló fiúért... Nem is tudom, hogy volt-e valaha fiú, aki ennyi keserűséget okozott volna szüleinek… Nem ő a legnagyobb, a legkisebb, a legjobb, vagy a legbátrabb, hanem csak őt szerették a legjobban …mindig magányos volt, mindig vigyorgott, és mindig valami ördöngösségen törte a fejét Vétkeit alattomban és magányosan követte el, és ahogy nőtt, komiszsága fokozódott…Postaládámat megtömte faforgáccsal, és aztán felgyújtotta… Olyan ablaktörési módszert fejlesztett ki, hogy dolgozószobám ablakainak a teljes üveglapját be bírta törni…Bejött a parókiára, miközben én a templomban voltam, és elcsent egyet-mást…A tárgyak olykor megkerültek… Teljesen értelmetlen volt, amit tett, hacsak nem az volt a célja, hogy a legnagyobb bosszúságot okozza a megtorlás legkisebb kockázatával…Ezután következtek Jacknek azok a szülőszomorításai, amelyekről már az újság is tudósított: szeszlopások, kocsielkötések és így tovább... Jack rettenetesen elszomorította az apját, de az mindig és azonnal megbocsátott, és én is mindig megszomorítottam őt, ha úgy érezte vonakodok megbocsátani Jacknek…”

 

Aztán ez az ifjú Jack messzire kerül, nem tudnak róla, sokáig, s épp az idő tájt, mikor ez az idős, szívbeteg lelkész visszaemlékezéseit írja saját kisfiának, a nevét viselő, igen problémás szomszédfiú hazalátogat, s akarja, nem akarja, ott jön s megy a lelkész szemei előtt …

 

„Az ifjú Boughton ma reggel megint átjött… Igyekszem szívélyesebb lenni vele, mint eddig. Ő meg mintegy hátralép, vigyorog, és úgy mered rám, mintha ezt mondaná: Nocsak, szívélyeskedünk? Vajon mi végett? Egyenesen a szemembe néz, mintha tudatni akarná velem, tudja, színlelés az egész…Igen, az igyekezet bizonyos értelemben színlelés. De mi mást tehetnék? A legtöbb ember belemegy az ilyesmibe, akármit gondol is magában. Vonakodva mondom ördöginek amit csinál, de egészen feldúl…Ma felhagytam a szívélyeskedéssel, kimentettem magam és átmentem a templomba… Több órán át elmélkedtem róla …Könyörületesnek kell lennem… Napnál is világosabb, ki kell sütnöm valahogy, miképpen gondolkozhatom róla könyörületesen, már csak azért is, mert mindig érezteti velem: átlát rajtam… eljött az istentiszteletre. Ha valamire, erre végképp nem számítottam… vigyorgott… Ez az egyik különös vonása: a szavakat tettnek gondolja. Nem a szavak jelentésére figyel, ahogyan mások teszik.. Csak annyi érdekli, hogy eldöntse, vajon ellenségesek-e, és mennyire azok. Hogy eldöntse, fenyegetik-e őt, vagy ártanak-e neki, és aszerint reagál. Ha korholást érez ki szavaidból, olybá veszi, mintha rálőttél volna. Mintha fültövön ütötted volna…”

 

Azt gondoltam, Jack csak néhány napig van itthon az apjánál… Azt reméltem, távol tarthatom magam, míg el nem megy, de láthatólag egyelőre esze ágában sincsen… Ma reggel korán ébredtem, de ennyi erővel akár mondhattam volna azt is, egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel… Mindezek után átmentem a templomba, és a szentélyben vártam, hogy megjöjjön a világosság… A pirkadat előtti sötétséget arra használtam, hogy fohászkodjam, a bölcsesség vezérelje John Ames Boughtont…de a padban elaludtam…mikor keresett, s nem talált az irodában, bejött… felébresztett, éreztem, hogy morc, csúszómászói énem, a filiszteusok kezére adta volna néhány perc alvásért cserébe. Rühellem, szánalmasnak tartom, amikor az embert rossz helyen, rossz időben találják meg alvás közben…

-       Elnézést kérek! – szólított meg, s mellém ült a padba… Az apja is itt prédikált… Irigylésre méltó, ha az ember az apjától kapja világfelfogását.

-       Az én hivatásom ugyanaz, mint az apámé. Feltételezem azonban, hogyha egészen más apám lett volna, az Úr ugyanúgy elhív…

-       Én is… szerettem volna olyan lenni, mint az apám…

-       Mindannyian példát vettünk apádról.

-       Szeretném, ha…egyenesebben beszélnénk…Gyerekkoromban azt hittem, az Úr fönn lakik a padláson, és kifizeti a hitelbe vett élelmiszert. Ez volt az utolsó formája a vallásos meggyőződésemnek, amelyre valaha képes voltam… Mit gondol miért van ez így? Úgy értem, soha életemben egy szavát sem bírtam elhinni annak, amit az én szegény apám mond. Még gyerekkoromban se. Amikor, akit csak ismertem, mindenki azt gondolta… szóval mindenki az evangélium üzenetének gondolta…

-       Ma hiszel belőle valamit?

-       Nem mondhatom, hogy igen…Őszinte szeretnék lenni…Sokat hazudok, mert akkor az emberek hisznek nekem. Amikor az igazat akarom megmondani, az mindig balul üt ki… Persze, az az igazság, akkor is balul üt ki minden, ha hazudok…

-       A szavaidból én is azt a benyomást szereztem, hogy ateista vagy...

-       Talán helyesebb úgy mondani, hogy a kategorikus nem-hit állapotában leledzem. Még csak nem is hiszem azt, hogy nincsen Isten, ha érti, mit akarok mondani…”

 

És ez a fiú, ki beteg apja miatt jött haza, elköszönni, színt vallani, végül apja barátja elé áll, kinek nevét viseli, s neki mondja el, hogyan rontotta el saját életét, és a hozzá tartozókét:

 

„Az öreg nagyon törékeny… Én nem akarom megölni. Ezért azt gondoltam, hogy magával talán tudok beszélni. Ez lesz az utolsó kísérletem, ígérem…”

 

És ez a nap, áldássá lesz mindkettőjük számára…Isten szeretete legyőzi az öreg pap szívét az ifjú szívéért. Hisz útra készül mindkettő, egyikük Isten elé, a másik oda, ahol maga mögött hagyta elrontott dolgait.

 

„Ma reggel észrevettem Jack Boughtont…Utána kiáltottam, megállt, megvárt, én meg elkísértem a buszmegállóhoz… Egy darabig csendben üldögéltünk..

–      Igazában azt szeretném – szóltam akkor -, hogy megáldhassalak.

–      Az miből állna? – vont vállat.

–      Hát úgy képzelem, hogy a homlokodra teszem a kezemet, és kérem rád Isten védelmét. De ha ezt kínosnak találod…

–      Nem, dehogy – mondta – Nem számítanak.

Levette a kalapját, a térdére tette, becsukta a szemét, és szinte belehajtotta tenyerembe a fejét. Én pedig megáldottam erőm határáig menve, bármik is azok, elismételve, természetesen az ároni áldást:

-       Áldjon meg tégedet az Úr, és őrizzen meg tégedet. Világosítsa meg az Úr az ő orcáját terajtad és könyörüljön terajtad. Fordítsa az Úr az ő orcáját tereád és adjon békességet neked.

És mivel nem nyitotta ki a szemét, nem emelte fel a fejét, ezt mondtam:

-       Áldd meg, Uram, John Ames Boughtont, a szerelmes fiút, testvért, férjet és apát.

Ekkor hátradőlt, és rám nézett, mintha álmából ébredne.

-       Köszönöm tiszteletes úr… megtenné azt is, hogy elköszön apámtól a nevemben?”

 

„Megígértem az ifjú Boughtonnak, hogy elbúcsúzom az apjától a nevében… Ott feküdt, a jobb oldalán aludt, ahogy mindig, semmi kétségem, az Úr ölelésében…Úgyhogy álmában mondtam el neki: megáldottam a fiadat... Most is érzem tenyeremben a homloka súlyát. Azt mondtam, hogy úgy szeretem, ahogy akartad, hogy szeressem. Úgyhogy öreg címbora, bizonyos imádságaidat meghallgatta az Úr. Az enyémeket is…”

 

Kik boldogok? Kiké a mennyek országa? Akiket Isten kegyelme magához ölelhet…