VIGYÁZZATOK, NE GYAKOROLJÁTOK A TI KEGYESSÉGETEKET AZ EMBEREK ELŐTT AZÉRT HOGY LÁSSANAK TITEKET;MERT AKKOR NEM LESZ JUTALMATOK A TI MENNYEI ATYÁTOKNÁL. AMIKOR TEHÁT ALAMIZSNÁT OSZTOGATSZ, NE KÜRTÖLTESS MAGAD ELŐTT, AHOGY A KÉPMUTATÓK SZOKTÁK ZSINAGÓGÁKBAN ÉS UTCÁKON, HOGY AZ EMBEREK CSODÁLJÁK. BIZONY MONDOM NÉKTEK: ELVETTÉK JUTALMUKAT. DE AMIKOR TE OSZTOGATSZ ALAMIZSNÁT, NE TUDJA A BAL KEZED, MIT CSELEKSZIK A JOBB KEZED, HOGY A TE ALAMIZSNÁLKODÁSOD TITKON LEGYEN, ÉS A TE ATYÁD, AKI LÁTJA, AMIT TITKON TETTÉL, MEGFIZET NEKED NYILVÁN. __________________________________________________________________________

M az, amit számon tartunk, féltünk, óvunk? Mi, akik Krisztushoz tartozóknak, tanítványainak, követőinek gondoljuk magunkat, mi módon lehet „szent” nekünk, amit Krisztustól nyertünk, amit szava által megérthetünk, ami követni indított és indít? Vigyázunk az Isten ajándékaira? Kell? Marylinne Robonson Gileád című kötetében, a főhős így emlékszik öregapjára, ki szó szerint átvette, magáévá tette, élte és lépte a krisztusi parancsokat:

„…A magam módján ismerem a szent szegénység egy fatáját. Öregapám soha nem tartott meg semmit, amit érdemes volt eladományozni, illetve nem engedte, hogy megtartsuk… Anyám szerit tolvajnál, tűznél is rosszabb volt… Azt hiszem, öregapám afféle szent volt… Anyám azt is mondta, hogy jó volt tudni, ha megtartott egyáltalán valamit is… De nem volt könnyű zöldágra vergődni vele. Volt benne valami ártatlanság. Nem szenvedhetett semmit, csak a legegyszerűbb értelmezést a legszigorúbb parancsolatoknak, különösen ennek: „Aki tőled kér, adj neki”… Tényleg mindent elajándékozott. Apám kiment a fészerbe a fűrészért meg a szögekért, de nyomuk veszett. Anyám zsebkendőbe kötötte, és pruszlikjába rejtette félretett pénzét… szűk esztendők jártak, és anyámnak valahogyan kezelnie kellett öregapámat, aki egyszer a takaróit is elajándékozta a tulajdon ágyáról, és anyámnak egyáltalán nem volt könnyű pótolnia. Hogy távol tartsa öregapám kezétől, anyám egy időben a vasárnapi ruhámat hordatta velem minden nap, és nem hagyott békét soha, mondván, hogy tudja, labdázni megyek benne… Egyszer öregapám rábukkant egy kis pénzre egy üres bödön fenekén a kamrában, mert amikor felemelte, zörögni kezdett. Utána rákapott, hogy időről időre bemenjen a kamrába, megrázogassa az edényeket, hátha megint zörög a fenekükön valami. Attól fogva anyám megmosta, és a zsírba, vagy a cukros bödönbe dugta a pénzét…De öregapámat nem lehetett rászedni… Mindig azt mondta anyámnak, sose aggodalmaskodjék a nagyvonalúsága miatt, mert az Úr úgyis gondoskodik rólunk…”    

Ha ilyenféle esetről hallanánk magunk körül, hogyan gondolkodnánk felőle? Vajon mi diktált ennek az öreg prédikátornak, és miért volt ez nehéz a menyének, a családjának? Mi meg tudunk feledkezni önmagunkról, érdekeinkről? Zavar minket miféle szemmel néznek ránk a körülöttünk élők? Mit vár tőlünk a mi Urunk? Hogy kövessük Őt. Hogyan élt Krisztus, miféle készséggel és odaadással, s vajon mi, készek vagyunk követése során magunk és mások érdekeivel ütközni? Mi diktál lépést? Kegyelme által újra meg újra elevenedő, Lelkével megtöltött lelkünk, vagy észrevétlen megüresedett, saját megfelelési vágyunkkal töltött szívünk diktál csupán? Itt, a Hegyi beszéd folytatása során, Jézus szavaiból azt is meg kell értenünk, miféle veszélyt rejt az adni tudás, melyet nem kegyelem által nyerünk?

VIGYÁZZATOK, NE GYAKOROLJÁTOK A TI KEGYESSÉGETEKET AZ EMBEREK ELŐTT AZÉRT, HOGY LÁSSANAK TITEKET…

A mai rész mondandója, egy figyelmeztetés: VIGYÁZZATOK! Megállító szó Krisztus követői számára. Mire figyelmezteti a tanítványait? Valóságos, ám emberi szemek számára rejtett veszélytől óvja őket. Alig néhány versről lesz ma szó, de jó lenne, ha olyan súlyt kaphatna, melytől szívünkbe vésődik az, aminek magától értetődő bekövetkezésétől félti tanítványait. Így mondja: VIGYÁZZATOK! Aki vigyáz az résen van! Miféle csapdába (résbe) eshetünk?

Itt nem arról van szó, hogy kövessem-e Krisztust, vagy sem, hanem arról, miféle veszélye van a hívek tenni akarásának, ill. a teljesíteni akarásnak a követésben. Akaratlan van jelen bennünk az, ami elerőtleníthet, ám elveheti mindazt, amit kaptunk, ami éltet, léptet, erőt ad… NE GYAKOROLJÁTOK A TI KEGYESSÉGETEKET AZ EMBEREK ELŐTT AZÉRT, HOGY LÁSSANAK TITEKET…A többi fordítás szerint itt is az alamizsna-osztás kifejezés szerepel, ám ez a fordítás egyértelművé teszi mitől félt minket Krisztus. Miféle jelentést hordoz ez a kifejezés? Jelent még nekünk valamit? Vagy rég tartalmát vesztette? Mit gyakorol a kegyes ember? A hívők viselkedése ez, erkölcs, magatartás, vallásosság, szent élet, istenesség?

Az ige, Jézus tanítványaihoz intézett szava nem a kegyesség gyakorlásában akar megállítani, csupán figyelmeztetni arra, hogy miféle csapdát rejt a kegyesség gyakorlása, különösen azok számára, akik mindenkinél többet akarnak felmutatni, teljesíteni, és szeretnek, vágynak eredményesnek látszani. S vajon melyikünk nem ilyen a maga módján? 1636-ban jelent meg egy angolból fordított könyvecske, magyar nyelven. Azt olvastam, ott, ahol rátaláltam, hogy nagyon sokan tartották fontosnak e kötet megjelenését. A címe: Kegyesség gyakorlás.

„A kegyesség maga commendálja magát eléggé, hasznos mindenre mindenben, úgyannyira, hogy az egész keresztyénség ezáltal (mint valami lélek által) lélegzik. Nem is szükségesb a testnek életére a lélek, mint a kegyesség a keresztyénségre, mert ezé mind e mostani, s mind pedig a jövendő világon való megajándékoztatás felől tett ígéret. Nem szükséges tehát itt a sok szóval való commendatio, hogy… e könyvnek mindenfelé elterjedt dicsőséges neve elégtelen dicsérettételünkkel meg ne homályosodjék, se pedig napvilágnál gyertya ne gyujtassék…Két dologban áll minden igaz tudomány: Istenünk és a mimagunk igaz ismeretében. Aki e kettőt nem tudja, mindent tudjon bár, de nem tud semmit, ellenben pedig semmit ne tudjon bár valaki e kettőnél egyebet, mindent tud az.” Medgyesi Pál – Kegyesség-gyakorlás

Elolvastam, a jobban értéshez, az Újszövetség nyelvét jól értők szófejtő magyarázatát: „Az „eusebes”, mint melléknév, az Ap.cs.10,2 és 2Pt 2,9-ben fordul elő, mit Luther kegyesnek fordít. Az ige (”eusebein”) azt jelenti: imádni valakit, az igazi hitnek a kötelezettségét teljesíteni. „Eusebein” az Ap.cs. 17,23. és 1Tim 5,4-ben fordul elő… Luther így fordítja: tisztelni (imádni), istenfélelemben élni. Az „eusebos” határozószó a 2Tim 3,12-ben és Tit 2,12-ben olvasható. Luther itt is istenfélőnek és jámbornak fordítja… Alapjelentésük az istenfélelem, annak jelenlétében, aki több mint az ember…azonban nemcsak az istenfélelmet és tiszteletadást fejezik ki, hanem az istenfélelemhez illő isteni tiszteletet is magukba foglalják és ez egy tevőleges engedelmességnek az életformája…Az „eusebeia”, igazi istenfélelem Krisztus hatalmának ajándéka, mindazonáltal az embernek harcolnia kell érte... Gyakorolni kell magunkat az istenfélelemben (1Tim 4,7). Törekedni kell rá (1Tim 6,11)…”

A kegyesség, az istenfélelemmel teli élet ajándék, ám olyan ajándék, amiért harcban kell állnunk. Nem azért, hogy másoknak bizonyítsuk (hogy az emberek lássák) kegyességünket, hanem hogy Isten jelenlétéből születő gyümölcsök lehessenek jelen. Nem karácsonyfa módon kell a kegyességet gyakorolni – magunkra aggatva, mintegy foggal-körömmel teljesítve és láttatva -, hanem a Lélek ereje által legyőzve jelen lenni. Ha a mi Krisztus követésében való teljesíteni akarásunk tölt, indít, és léptet minket, akkor megfelelésvágyunk, hiúságunk úrrá lesz rajtunk, s egyszer csak nem marad helye, tere annak, amivel töltődnünk kellene…

Többnyire az egyik lányoméknál szoktunk aludni, mikor Pesten vagyunk. A párom azért nem szeret odamenni, mert valakit mindig kiszorítunk a saját szobájából. Hiába mondják, s hiába bizonygatják neki, hogy örömmel teszik, zavarja őt. Miért zavarja? Nyilván ő sem szeretné, ha kiszorítanák, ha át kéne adni a szobáját… Nos, azt várja, hogy üressé legyen náluk az a szoba, ami egyelőre plafonig tele van azzal, amit a másik házból költözéskor áthoztak, ami a többi szobában nem fért el, útban volt. De még tele van, belépni se lehet… Ki kéne pakolni…

Vajon lehet-e hozzánk Krisztusnak belépni? Mivel vagyunk tele? Mit kéne észrevenni, mit kéne kihajítani, hogy hely szülessen, hogy Isten Lelkének ereje tölthessen minket? Mi van útban? A magunk elvárásai? Mások elvárása? Tetszésvágyunk? Bizonyításvágyunk? Istent akarjuk lekenyerezni jótetteinkkel? A kegyelmet akarjuk biztosítani teljesítéssel? Talán emlékezünk a tíz szűz példázatára, azokra, akik beléphetnek, s azokra, akik kívül maradnak mert elfogyott az olajuk… Ha nem istenfélelem (Isten Lelke) tölt, üres a korsónk, amiből másokat itatnánk. VIGYÁZZATOK! Aki nem gyűjt, tékozol…Aki magának gyűjt, elveszíti azt… Szabad ezt értenünk, amit Jézus mond: NEM LESZ JUTALMATOK A TI MENNYEI ATYÁTOKNÁL…

MIKOR TEHÁT ALAMIZSNÁT OSZTOGATSZ, NE KÜRTÖLTESS MAGAD ELŐTT, AHOGY A KÉPMUTATÓK SZOKTÁK ZSINAGÓGÁKBAN ÉS UTCÁKON, HOGY AZ EMBEREK CSODÁLJÁK. BIZONY MONDOM NÉKTEK: ELVETTÉK JUTALMUKET. DE AMIKOR TE OSZTOGATSZ ALAMIZSNÁT, NE TUDJA A BAL KEZED, MIT CSELEKSZIK A JOBB KEZED, HOGY A TE ALAMIZSNÁLKODÁSOD TITKON LEGYEN, ÉS A TE ATYÁD, AKI LÁTJA, AMIT TITKON TETTÉL, MEGFIZET NEKED NYILVÁN.

Mit jelent ez a szó, hogy alamizsna? a gör. eleémoszüné, 'részvét' szóból; lat. eleemosyna: adomány vagy egyéb segítség, amelyet szükségben lévő felebarátunknak nyújtunk...

Mit jelent vajon az, hogy NE TUDJA A BAL KEZED, MIT CSELEKSZIK A JOBB KEZED? Lehet nem tudni róla? Nem lehetetlenség, nem képmutatás, vagy épp hogy színjátszás, amit élünk? Igazolni készen mutatjuk az áldozatot hozót, a jóságost, a kegyest, a megbocsátót, miközben a szívünk közömbös, fagyos, hiányzik belőle az, ami lelkeket melengethetne…

NE TUDJA A BAL KEZED, MIT CSELEKSZIK A JOBB KEZED? Jelenti azt, hogy ne tartsd számon, ne jegyezd, ne regisztráld jótetteidet! Mert ha jól látod, mit adsz, ha adhatsz, tudhatod, hogy semmiség, alig valami. Mert mi az amit adunk? Amit kapunk. Ha azt a jót adjuk, amire a másiknak szüksége van, abból adunk, amit mi kaptunk. „Mid van, amit ne kaptál volna?” Mit adhatunk, miből oszthatunk másoknak? Mink van, amit nem Istentől kaptunk?

Joó Sándor lelkipásztor így ír a mi adásunkról, alamizsna-osztásunkról: „Az alamizsna olyan adományt jelent, amit az ember úgy felülről lefele ad valakinek. Az alamizsna az a morzsa, ami az asztalunkról leesik. Van benne valami megalázó mozzanat. Arra nézve legalábbis, aki kapja, csak olyan koldusféle hozzám képest, vetek neki is valamit, elégedjék meg vele, sőt, köszönje meg, hogy egyáltalán kap valamit. Mennyire alamizsna minden jócselekedetünk!”

Egy példát is mond erről. Gyümölcsöt cipelt a kosarában. Vele volt kicsi unokája, aki látta, milyen nehezen viszi. Felajánlotta, hogy segít, megfogta a kosár fülét ő is. Segített? Annak, aki vitte, nehezebb volt így. Ő vele vihette. Részes lett a teherhordozásban. Amit teszünk, amit tehetünk, a vele együtt mozdulásban van. Ajándék, hogy tehetjük, a Nagy Ajándékozóval... És az általa ígért jutalom? Mi fán terem? Mikor ők hazaértek a kosárral, ő az unokájának adta kosarából a legszebb almát. Valamiképp így felel ránk a mi mennyei Atyánk is…

A TE ATYÁD, AKI LÁTJA, AMIT TITKON TETTÉL, MEGFIZET NEKED NYILVÁN…

TÚRMEZEI ERZSÉBET  

        KEGYELEMKENYÉR

Ha kimondod: kegyelemkenyér,
nincstelenek ínségére gondolsz,
segítségül szeretet nélkül
odavetett ingyen falatra.
Íze keserű.
Elfogadni nehéz.

De élni kell,
hiszen a nyomorult test enni kér.
Megalázó még a neve is:
kegyelemkenyér.

De ez a név
egyszerre olyan drága lett nekem.
Napok óta
boldogan ismételgetem.
Titokzatos súlyát ámulva mérem.

Hisz azon élek én
esztendők óta: kegyelemkenyéren!
Naponta új erőt ad az úton.

Se megfizetni, megszolgálni,
se meghálálni nem tudom.
De ég-föld minden kincsével felér:
az élet Kenyere,
Jézus Krisztus, a Kegyelemkenyér!