ÉS MIKOR IMÁDKOZTOK, NE LEGYETEK OLYANOK, MINT A KÉPMUTATÓK, AKIK A ZSINAGÓGÁKBAN ÉS AZ UTCÁK SZEGLETEIN ÁLLVA SZERETNEK IMÁDKOZNI, HOGY LÁSSÁK ŐKET AZ EMBEREK. BIZONY MONDOM NEKTEK: ELVETTÉK JUTALMUKAT. TE PEDIG MIKOR IMÁDKOZOL, MENJ BE A TE BENYÍLÓ SZOBÁDBA, ZÁRD BE AZ AJTÓDAT, ÉS IMÁDKOZZÁL A TE ATYÁDHOZ, AKI OTT VAN TITKON; ÉS A TE ATYÁD, AKI LÁTJA, AMIT TITKON TETTÉL, MEGFIZET NEKED NYILVÁN. ÉS MIKOR IMÁDKOZTOK, NE LEGYETEK SZÓSZAPORÍTÓK, MINT A POGÁNYOK. EZEK AZT GONDOLJÁK, HOGY A SOK BESZÉD NYER MEGHALLGATTATÁST. NE LEGYETEK HÁT HOZZÁJUK HASONLÓK, MERT TUDJA A TI ATYÁTOK, MIRE VAN SZÜKSÉGETEK, MÉG MIELŐTT KÉRNÉTEK. TI AZÉRT ÍGY IMÁDKOZZATOK: MI ATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN, SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED; JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD ; LEGYEN MEG A TE AKARATOD, MINT A MENNYBEN, ÚGY A FÖLDÖN IS. A MI MINDENNAPI KENYERÜNKET ADD MEG NEKÜNK MA. ÉS BOCSÁSD MEG A MI VÉTKEINKET, MIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTOTTUNK AZ ELLENÜNK VÉTKEZŐKNEK; ÉS NE VÍGY MINKET KÍSÉRTÉSBE, HANEM SZABADÍTS MEG MINKET A GONOSZTÓL, MERT TIÉD AZ ORSZÁG, ÉS A HATALOM ÉS A DICSŐSÉG MINDÖRÖKKÉ. ÁMEN. MERT HA MEGBOCSÁTJÁTOK AZ EMBEREKNEK AZ Ő VÉTKEIKET, NEKTEK IS MEGBOCSÁT A TI MENNYEI ATYÁTOK. HA PEDIG NEM BOCSÁTOTOK MEG AZ EMBEREKNEK, A TI ATYÁTOK SEM BOCSÁTJA MEG A TI VÉTKEITEKET.

_________________________________________________________________________

 

Pár hete Pesten jártam, felszálltam a metróra s épp csak leültem, mikor egy anyuka és kis fia mellém telepedtek. A kicsi rögtön hátat fordított az utazóközönségnek, feltérdelt az ablakhoz, látni akarta merre megyünk. Ám alig pár perccel később, a két állomás között megfordult, és így szólt: - Anya, szálljunk le! – Csak akkor szállunk le, ha az Árpád hídhoz érünk. – válaszolta az édesanyja. Befutottunk a soron következő állomásra, ott nézelődött a kicsi, de alighogy kiértünk onnan, máris kérte: - Anya szálljunk le! … Miért mindig menet közben, s miért nem az állomásokhoz érve akart kiszállni ez a kisfiú? Mi zavarta őt? Tán hogy nem lát kifelé, nem látja, merre halad az a metró, amelyen ül? Vajon mi többiek, akik körülötte ültünk, és álltunk, éreztük azt, ami őt annyira zavarta? Vagy elfogadtuk, hogy menet közben kifelé nézve sötét van, nem látjuk, merre megyünk. Persze, az is lehet, hogy ezt a kisfiút legtöbben észre se vették, vagy ha mégis hallották, azt hitték türelmetlen. Pedig ő látni akart, útközben is, hisz ezért térdelt oda felszálláskor az ablak elé, a sötétség miatt tiltakozott, s ezért kérte az anyját, újra meg újra, míg meg nem érkeztek.

 

Észrevesszük, zavar minket, ha istenkereső szokásaink közepette nem találkozunk Istennel? Ha hiába térdelünk, hiába szólítjuk Őt, akitől segítséget várunk? Kétségbeesünk, vagy netán megszoktuk és már észre sem vesszük, hogy aki volt, aki szólt, aki vezetett, aki utat mutatott nincs jelen? Mi teszi elfogadhatóvá, avagy elfogadhatatlanná a lelki kilátástalanságot?

 

ÉS MIKOR IMÁDKOZTOK, NE LEGYETEK OLYANOK, MINT A KÉPMUTATÓK, AKIK A ZSINAGÓGÁKBAN ÉS AZ UTCÁK SZEGLETEIN ÁLLVA SZERETNEK IMÁDKOZNI, HOGY LÁSSÁK ŐKET AZ EMBEREK. BIZONY MONDOM NEKTEK: ELVETTÉK JUTALMUKAT.

Kiért, miért élünk templomos-vallásos módon? Azokért, akik látnak minket? Minek a jele, ha megfeledkezünk arról, kivel szeretnénk szembetalálkozni? Ma már senki sem áll ki az utca

sarkára imádkozni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs képmutatás, csupán azt, hogy ma nem így jelenik meg az emberek tetszéséért, elvárásáért és elismeréséért való vallásos igyekezet… Lehet hogy tetszünk az embereknek, de ez sosem azonos azzal, amit Isten lát, ami neki tetszik! Ráadásul, aki mindenáron látni és láttatni akarja megfelelését, bizonyítani elkötelezettségét, azt bizony vakká teheti, kiolthatja lelki fogékonyságát a maga tetszésére épülő teljesítés és igyekezet…

 

Pár napja vettem kezembe egy számomra ismeretlen Mark Twain kötetet. Olyan családról szólt az egyik történet, ahol együtt él egy özvegy édesanya, a kislánya, és a két nagynéni. Mind komolyan veszik a parancsolatokat, erre nevelik a csepp lányt is. Mindig igazat kell mondani! Valamiért mégis füllent a kicsi, épp mikor az édesanyja betegen fekszik. Rögtön bocsánatot kér tőlük, kéri őket, ne mondják meg beteg édesanyjának! de ők - bár szeretik - nem oldozzák fel, hanem az anyja ágyához viszik. Zokog az édesanya, és zokog a kislány … Közben érkezik meg az orvos, ki a beteg gyógyulása érdekében nyugalmat parancsolt, s lám-lám mi történt? Egyértelmű, kik miatt lett rosszabbul a kislány édesanyja… Dühösen szembesíti őket azzal, miféle törvénynek engednek:

 

„Olyanok önök, akár a többi erkölcscsősz, reggeltől napestig hazudnak, de mert nem a szájukkal, hanem csak hazug szemükkel, hazug hanghordozásukkal, megtévesztő beszédmódjukkal, félrevezető gesztusaikkal, az égre emelik az orrukat, és szentekként, szeplőtlen igazmondóként parádéznak Isten meg a világ előtt, úgy, mintha lelkük jégverem lenne, amiben a hazugság fagyhalált halna, ha bejutna! Miért tévesztik meg magukat azzal az ostoba képzelgéssel, hogy csakis a kimondott hazugság lehet hazugság? Mi a különbség a szemekkel való hazudás, és a szájjal történő hazudás között? Nincs különbség; és ha elgondolkoznának egy kicsit, erre önök is ráébrednének. Nincs olyan emberi lény, aki élete minden egyes napján ne mondana ki egy halomnyi hazugságot; és önök… nos, önök egymás között legalább harmincezret elmondanak; itt mégis álságos, hipokrita iszonnyal lángolnak… Hát nincs meg a józan eszük ahhoz, hogy különbséget tudjanak tenni hazugság és hazugság között… nem tudnak különbséget tenni a kegyes hazugság és a fájdalmat okozó hazugság között? Váljanak meg ettől a komor és hitvány és önző eltökéltségtől, aminek csakis az a célja, hogy megmentsék a saját lelküket…”            (Mark Twain – Mennyország volt? Vagy pokol?)

                                                                

Van amikor épp a jónak látszó cselekedet a rossz és a rossznak látszó a jó? És előfordulhat, hogy a legbuzgóbbnak látszó imádkozó nem találkozik imádság közben Istennel, s az, aki egy-egy szót alig tud kinyögni, az igen? Jézus Krisztusról több helyen is fel van jegyezve az evangéliumokban, hogy végigimádkozta az éjszakát, és úgy kezdte a következő napot. Mi a hétköznapok nyűgét, gondjait, kilátástalanságát visszük az imádságunkba, vagy az Isten előtti csendben, imádság közben nyert fényt a hétköznapokba?

 

TE PEDIG MIKOR IMÁDKOZOL, MENJ BE A TE BENYÍLÓ SZOBÁDBA, ZÁRD BE AZ AJTÓDAT, ÉS IMÁDKOZZÁL A TE ATYÁDHOZ, AKI OTT VAN TITKON; ÉS A TE ATYÁD, AKI LÁTJA, AMIT TITKON TETTÉL, MEGFIZET NEKED NYILVÁN.

 

Úgy hallottam, a választott nép körében, az éléskamrát nevezték belső szobának, és ennek ajtaját lehetett bezárni. Vigyázniuk kellett arra, ami odabenn volt, hogy éhen ne vesszenek. Az imádkozás az Isten elé állás, a vele való találkozás lehetősége. A kérdés, találkozunk-e vele, vagy csupán a lehetőséggel? Magunkkal találkozunk (saját érzéseinkkel, vágyainkkal, elképzeléseinkkel, panaszainkkal, elvárásainkkal…) vagy az Atyával? TE PEDIG MIKOR IMÁDKOZOL… mondja Jézus az övéinek. Miért kell a belső szobába menni és az ajtót is bezárni? A találkozásért. A BELSŐ SZOBA ott van, ahol valaki valóban Isten előtt áll, és kizáródik minden, ami a találkozást akadályozza. Tudjuk, akarjuk magunkat Isten szemével nézni és látni? Aki vele néz, vele lát, átérzi, fájlalja méltatlanságát, és épp ezért szabaddá tehető, megajándékozható bocsánattal, újrakezdéssel, reménységgel.

A balatoni öreg házba lépve körbejártunk. A párom zajt hallott a belső kamra felől. Mi ez? Ki járt itt? Csak nem hagyták nyitva pár hete a vízcsapot? Ám hiába kapcsoltuk volna a lámpát, nem volt benne égő. Annyit benyitva is láttunk, hogy áll a kövön a víz, és minden vizes. ami be lett oda pakolva, a polcok, a dobozok, a babakocsik, matracok… és mind-mind magába szívta a vizet. A párom megkereste a főcsapot és elzárta. Mikor mindent kipakoltunk, akkor láttuk, maga a fal is felszívta magába, kívül is, belül is… Aztán előkerült az elemlámpa, és kiderült, a csap alatt az egyik összekötés szétcsúszott, s onnan csordogált lassan kifelé a víz, ki tudja mióta… Ahhoz, hogy megtaláljuk a bajt,világosság kellett, el kellett zárni a szivárgó vizet, aztán egybeilleszteni, ami szétcsúszott, és mindent-mindent ki kellett onnan pakolni, nehogy penészes legyen. Kitettük a nap jótékony sugarának útjába… Ennyit tehettünk mi…

 

TÚRMEZEI ERZSÉBET

     HA NEM TESZEK SENMMIT SEM

 

Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

 

Most megnyugszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

 

S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,

 

új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem...
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

 

ÉS MIKOR IMÁDKOZTOK, NE LEGYETEK SZÓSZAPORÍTÓK, MINT A POGÁNYOK. EZEK AZT GONDOLJÁK, HOGY A SOK BESZÉD NYER MEGHALLGATTATÁST. NE LEGYETEK HÁT HOZZÁJUK HASONLÓK, MERT TUDJA A TI ATYÁTOK, MIRE VAN SZÜKSÉGETEK, MÉG MIELŐTT KÉRNÉTEK.

 

Olykor azt hisszük (legalábbis ezt éljük, ezt lépjük), ha nem mondjuk, ha nem kérjük, Isten nem tud rólunk, elfeledkezik rólunk, nem törődik dolgainkkal. Vagy éppen azért élünk ilyen módon, mert nem maradtunk Őbenne (Maradjatok énbennem és én tibennetek… Ján.15:4.) Valami miatt elengedjük ami köt, nem kapcsolódunk, vagy leválunk, Fel kéne fognunk mit jelent az, hogy nem csupán tudja a dolgainkat, hanem JÓL TUDJA, mire van szükségünk.

 

Beteg kisunokámra mentem vigyázni, míg édesanyja dolgozik. Ő nem tudta, de én elhatároztam, egész nap rendelkezésére állok. Azt játszunk, amiben öröme telik. Nem kellett rá kérni. Jól tudtam, mit szeretne. Örömteli, feledhetetlen napunk volt. Érte voltam ott, hisz ő épp arra vágyott, amit én az ő öröméért tenni akartam.

 

TI AZÉRT ÍGY IMÁDKOZZATOK: MI ATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN, SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED; JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD; LEGYEN MEG A TE AKARATOD, MINT A MENNYBEN, ÚGY A FÖLDÖN IS. A MI MINDENNAPI KENYERÜNKET ADD MEG NEKÜNK MA. ÉS BOCSÁSD MEG A MI VÉTKEINKET, MIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTOTTUNK AZ ELLENÜNK VÉTKEZŐKNEK; ÉS NE VÍGY MINKET KÍSÉRTÉSBE, HANEM SZABADÍTS MEG MINKET A GONOSZTÓL, MERT TIÉD AZ ORSZÁG, ÉS A HATALOM ÉS A DICSŐSÉG MINDÖRÖKKÉ. ÁMEN.

 

Az Úri imádságnak nevezett imát Jézus ajánlja az övéinek: ÍGY IMÁDKOZZATOK! Nem azt mondja, hogy ezekkel a szavakkal imádkozzátok, hanem azt, hogy ÍGY! Nem maga a szó fontos, hanem a szó által táruló, jelenlétre nyíló szív. Mi elmondjuk, szokássá vált, minden templomlátogatás végéhez illeszteni, de vajon a szívünk megmozdul attól, amit mondunk?

ÍGY IMÁDKOZZATOK! Hogyan hát? Nem pusztán tudva, hanem átérezve, kik-mik vagyunk, mi akik itt élünk; ki a mi Atyánk, miféle mindenható hatalommal bír; látva, érezve, hálát adva azért, miképp gondoskodik rólunk napról, napra; és azzal a bizonyossággal tele, hogy jól látja az életünket, azzal a reménységgel, hogy meg tudja bocsátani a bűneinket, ha bánjuk, és ha mi is megbocsátunk; hinni megőrző erejét az akarva, akaratlan támadó kísértésekben; hinni, hogy meg tud, meg akar szabadítani minket a gonosztól…ÍGY állunk elé? Mindig és mindenben őrző, megtartó erejébe vetett hittel?

 

Túrmezei Erzsébet

     IMÁDKOZZUNK, TESTVÉREK!

 

Afrikából Európa felé
útban a gép.
Luanda fölött viharba kerül.
Villámok cikáznak szüntelenül,
és egyre mennydörög.
Új és új leszállási kísérlet.
Egyik sem sikerül.
S a gép többször nagyot zuhan.
"Nyugalom! Nincsen ok az aggodalomra!"
- hullnak a rémült szívekre
bizonytalan, erőtlen biztatások.
Bekapcsolják a harsány beat-zenét,
felszolgálják a legerősebb
italokat. És a légikisasszony
szétosztja a tenger felett
a mentőöveket.
Percről-percre nő a félelem.

Lelkészházaspár ül a gépen,
s az asszony odasúgja hirtelen:
"Most már nincsen több mondanivalójuk.
Nekünk sincs?"
A férfi feláll csendesen:
"Imádkozzunk, testvérek!"

"Köszönöm!" - nyújtja kezét a pilóta,
amikor Las Palmasban földet érnek.

+ + +

Sokszor úgy éreztem,
rajta vagyunk mi mind,
minden világrész minden embere,
ezen a veszedelembe,
viharba került gépen.
Egész világunk rajta van.
Kiszállni nem lehet,
s talán leszállni sem.

"Nyugalom! Nyugalom!"
Kábító italok és zsongító zene...
De a szíveken félelem-bilincs.
És valamit mondani kellene...
Bent egy titkos hang kérdez csendesen:
"Most már nincsen több mondanivalójuk.
Nekünk sincs?
Nekünk sincs?
Nekünk sincs?!"

Most, amikor
a pillanatok öröklétet érnek,
van-e aki feláll,
és elkiáltja
a viharokkal küzdő világ-gépen:
"Imádkozzunk, Testvérek!"

 

 

MERT HA MEGBOCSÁTJÁTOK AZ EMBEREKNEK AZ Ő VÉTKEIKET, NEKTEK IS MEGBOCSÁT A TI MENNYEI ATYÁTOK. HA PEDIG NEM BOCSÁTOTOK MEG AZ EMBEREKNEK, A TI ATYÁTOK SEM BOCSÁTJA MEG A TI VÉTKEITEKET.

 

Egy gondolat-üzenet ebből a hogyan sorból külön hangsúlyt kap. Miért? Mert kulcskérdés. Van akadályozója annak, hogy kegyelméből élhessünk. Aki kegyelmet nyert és nem kegyelmez másoknak, aki bocsánatot nyert, de nem bocsát meg másoknak, az nem kaphatja, vagy elveszti, amit nyerhetne: Isten bocsánatát. Felfogjuk ennek a krisztusi rendelésnek, ennek az értünk és ellenünk egyszerre szóló kettős lehetőségnek, és következményének a súlyát?

 

Mert nem feledkezhetünk meg róla, hogy nem különbek, nem jobbak, és nem igazak leszünk Isten kegyelme, és Krisztus váltsága által, hanem megigazítottak. Szabaddá tett minket? És megmaradtunk ebben a szabadságban, vagy érzéseink, indulataink azóta újra rabbá tettek? Észrevesszük szokásokkal takarózó szívünk kilátástalan állapotát? Zavar minket? Mennyire fáj, mennyire hiányoljuk, ha imádkozunk, de nem halljuk, nem látjuk, nem találkozunk Vele, ha úgy megyünk tovább, mint ahogy elé érkeztünk?