„A jót a rossztól elválasztó vonal nem államokon, nem társadalmi osztályokon keresztül, sőt nem is politikai pártok között húzódik… hanem minden emberi szívben.”
Alexander Szolzsenyicin
Sasszé a múltba, tekintet a jövőbe
„Egyáltalán nem érzem, hogy valami középkori varangyos béka lennék, aki ideugrott a 21. századba, brekeg itt valamit, aztán próbálják csak megérteni. Ebben a században vagyok kortárs, de megpróbálok figyelni azokra, akik a maguk idejében érvényesen szóltak.”
Széchenyi-díjjal ismerték el tudományos tevékenységét Bogárdi Szabó István püspöknek, a Magyarországi Református Egyház Zsinata lelkészi elnökének. Ebből az alkalomból beszélgettünk az egyházvezetővel.
Püspök úr kiemelkedő oktatói és fordítói munkájáért kapta a legmagasabb tudományos kitüntetést. Munkájának melyik területét tartja a legfontosabbnak?
Megfordítom a sorrendet, hiszen ez a kitüntetés inkább azokra a régi és mai szerzőkre, tudósokra, gondolkodókra irányítja a figyelmet, akiknek lefordítottam a munkáit. Számomra megtiszteltetés, hogy magyar nyelven közzétehettem műveiket. A magyar nyelv viszonylag elszigetelt, és a magyar szellemi élet évszázadok óta nagy küzdelmet folytat, hogy anyanyelvén is megjelenítse a tudományos eredményeket, vagy éppen megmutassa másoknak, hogyan s miképpen észleljük mi a világot. Úgy vélem, a Széchenyi-díj leginkább ennek a fajta munkának szól.
Azt mondja püspök úr, hogy ez a kitüntetés ráirányítja azokra a gondolkodókra a figyelmet, akiket ön fordít. Kiket emelne ki közülük?
Néhány kivételtől eltekintve a gondolkodás nagyjainak műveit fordítottam, köztük Kálvint vagy John Donne-t, Karl Barth-ot, Paul Tillichet, vagy éppen Paul Ricoeurt, a 20. század egyik legjelentősebb francia filozófusát. Folyamatosan fordítok, részt veszek például Kálvin kommentárjainak szerkesztésében, lektorálásában, újrafordításában. Ezt a munkát egy évtizede kezdtük, és nagyjából a harmadánál járunk.
Mi foglalkoztatja annyira, hogy már egy évtizede kitartóan dolgozik vele?
Már teológus koromban is azt éreztem, hogy jó lenne magyarul is olvasni fontos teológiai kérdésekről, de elsősorban az inspirált, hogy például koreai és japán nyelven már olvasható az egész Kálvin-életmű. Nekünk, akik olyan büszkék vagyunk a 16. századi reformátorainkra, még igen nagy adósságunk van.
De miért ennyire fontosak a 21. században egy 16. századi ember gondolatai?
Kálvin gondolatai ma is érvényesek. Megkérdezhetnénk azt is, hogy miért fordítják újra Platónt, Arisztotelészt, Szent Ágostont, Kantot, és még sorolhatnám. A felelet nagyon egyszerű. Nem azért, mert ami régen volt, az minden tekintetben jobb, nemesebb, nagyszerűbb vagy igazabb, hanem azért, mert az ő munkáikban is találunk fontos, örökérvényű gondolatokat. Az ember és Isten kapcsolatának a megértése nem egynemzedékes feladat. Jézus szavával szólva: a bölcs ember egyszerre hozza elő a régit és az újat. Most én kicsit hátrafelé sasszézgatok.
Amikor az ember elültet egy körtefát, akkor azért teszi, hogy majd körtét szüreteljen. Önnek mi a célja a fordítással? Mi a fordítás hozadéka, gyümölcse?
Sok-sok év fordítói munkával a hátam mögött inkább azt mondanám, hogy ha nem fordítok, akkor elvonási tüneteim jelentkeznek. Buzogány Dezső professzor úrral most készítjük Kálvinnak az evangéliumokhoz írott kommentárjait, szép munka. Továbbá éppen belekaptam Augustinus egyik zsoltár-kommentárjának fordításába, de ez az utóbbi még egyelőre titok, mert nem biztos, hogy jól sikerül. Úgy érzem, hogy nagyon jó nekem ezekkel a régi emberekkel „beszélgetnem”.
Nem lehet, hogy püspök úr a múltban él egy kicsit?
Egyáltalán nem érzem, hogy valami középkori varangyos béka lennék, aki ideugrott a 21. századba, brekeg itt valamit, aztán próbálják csak megérteni. Én itt fordítok, 2017-ben. Ebben a században vagyok kortárs, de megpróbálok figyelni azokra, akik a maguk idejében érvényesen szóltak. S lám, ők is elővették a „régieket”, ők is hivatkoztak az „elmúlt korok” szerzőire, tehát én egy folyamatba állok bele. Egyik szerző sem meteoritként hullott a földre, valahol ők is jártak iskolába, megértették az üzenetet, elköteleződtek. Nekem nagyon imponál az a tisztelet, ahogy ők viszonyultak a még régebbiek iránt, és az igyekezet, hogy úgy fogalmazzák meg gondolataikat, hogy a kortársak megértsék.
Vitatkozik velük? Folytat szellemi, virtuális párbeszédet a régiekkel miközben fordít?
Hogyne! Volt, aki már tetten ért ebben, hiszen egy gondolatot sokféle hangsúllyal lehet fordítani, és tagadhatatlan, hogy minden fordító többé-kevésbé önmagához hajlítgatja azt a másik nyelvi világot.
Vagyis átmegy a szűrőjén.
Igen, áthalad, de mindig vigyáztam, hogy ne akadjon fenn semmi. Inkább a vitáról van itt szó. Néha értetlenkedem, hogy egyik-másik kedvenc íróm, most miért éppen az adott módon fogalmazott. A fordítónak azonban mindig nagyon alázatosnak kell lennie. Ez azt jelenti, hogy azt kell fordítani, ami ott van, akár egyetértünk, akár nem. Ha nekem más a véleményem, azt megírhatom egy saját tanulmányomban, vagy elmondhatom egy előadáson.
Püspök úr, mit tapasztal, mi a keresztyénségnek ma az az üzenete, ami inspiráló az emberek számára?
Alapvetően ma is és régen is az evangélium inspirálta az embereket, nincs más, és ez nagyon-nagyon jó! Ha ezt elmélyítjük, akkor nagy inspirációk fakadnak abból a kettős ismeretből, amit Kálvin így fogalmazott meg: Istent nem lehet megismerni úgy, hogy ne ismernénk meg önmagunkat, és ha belekezdünk az önismeretnek (az ember-ismeretnek, világismeretnek a nagy feladványába), akkor hamarosan eljutunk az istenismerethez (feltéve, hogy becsületesen gondolkodunk). Ez egyetemes, mindenütt és minden korban érvényes.
A fordítói tevékenysége mellett az oktatói munkáját hangsúlyozták a Széchenyi-díj átadásakor. Milyen tapasztalatokat szerezett egyetemi tanárként?
Rendszeres teológiát oktattam a húsz esztendeje újraszerveződött Pápai Református Teológián, két éve pedig a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán tanítok. Tudom, hogy nem én vagyok a legjobb oktató, csak igyekszem ezt a nem könnyű tárgyat, amit rendszeres teológiának vagy dogmatikának neveznek, megtanítani egy hiperkritikus nemzedéknek. Ráadásul, a 21. század instant-kultúra. A tudásra is sokan úgy tekintenek, mint a Nescaféra, csak vizet kell forralni, beledobni a csészébe egy kanálnyi kávéport, és máris a kezünkben van a fogyasztható termék. Most is vannak és voltak is kitűnő hallgatóim, akikben ott van tanulni vágyás roppant igyekezete. Számomra nagy öröm, ha ebben tudok valakinek segíteni a magam szerény eszközeivel. Minden tanár nagy küzdelmet folytat, hogy a hallgatók elsajátítsák az alapvető dolgokat, és ezek ismeretében szemléljék a világot.
Azt mondja, hogy nem könnyű a teológia. Milyen tudomány ez? Hol helyezkedik el a tudományok rendszerében?
A teológia Istenről való beszéd, a szó legegyszerűbb értelmében. A teológia azt tárgyalja, nagy alázattal, amit Isten az ember tudtára adott, amiben önmagát feltárta az ember számára. A középkorban a teológia volt a tudományok tudománya, és a ranglétra legtetején állt. Úgy épült fel a középkor tudományrendszere, hogy minden felfelé tekintett, kezdve az elemi ismeretektől, a grammatikán át, a természettudományokig, művészetekig. A 19. és 20. században a teológia részben párbeszédtudománnyá lett, hiszen önállósodtak a tudományok. Nemcsak a természettudomány, hanem a szellem- és embertudományok is. Mindegyik halad a maga dimenziójában. Időnként úgy érzem, hogy kellene találni valami meta-tudományt, hogy, mondjuk, egy biológus és egy gépészmérnök is megértsék egymást. Ugyanaz a szó mást jelent a teológiában, a matematikában, a biológiában, példának okáért: identitás. A teológia mindmáig megőrizte azt az alapvető igyekezetét, hogy az isteni szót, az igét, az isteni kinyilatkoztatást állítsa a szemlélődésünk, az életszervezésünk, a világlátásunk, az önértésünk középpontjába. Ez a teológia alapvető igyekezete. A teológia, persze, olykor valahol a sor szélén ül és várja, hogy őt is megkérdezzék, vagy ő is kérdezhessen. Egyszóval, rendkívül izgalmas a helyzet, hiszen a középkorban teljesen magától értetődőnek vették, hogy ami elhangzik, az a teológia kijelentéseit fogja szolgálni, ma pedig inkább párbeszédben állunk a világ és önmagunk megértése érdekében.
Hogyan lehet ennek fontosságát megértetni az emberekkel? Az orvostudománynak például rögtön értik és érzik a hasznát. Ha feltalálnak egy gyógyszert, akkor sok embert meg lehet gyógyítani. Egy jó matematikus számításokat készít egy űrhajó megépítéséhez. Mit ad hozzá a világhoz egy teológus?
Maradjunk az orvostudományi példánál. Meg kell kérdeznünk, hogy magában foglalja-e ennek a gyógymódnak a felfedezése potenciálisan azt a lehetőséget, hogy előbb-utóbb eljut az emberi szellem oda, hogy minden betegséget meggyógyítunk? Vagy menjünk mélyebbre! Miért van az emberben mérhetetlen erőfeszítés és vágyakozás betegséggyógyításra? Menjünk még lejjebb! Mit tekintünk betegségnek? És még lejjebb. Miért csak az ember betegsége érdekel bennünket? A cserebogáré miért nem? (Legfeljebb ha hatással van az emberre.) Hogy vagyunk így benne a természet rendjében? Megkérdezzük az orvosokat, hogy ha meggyógyítottunk egy betegséget jó gyógyszerekkel, hatékonyan, ezzel rendbetettük-e teljesen az embert?
Ezeket a kérdéseket a filozófusok is megkérdezik.
Ilyen érdekes ez a teológia: ha jól kérdez, azt a kérdést feszegeti, amit mi mindannyian, egyetemesen megkérdezünk. A 21. század fizikai, biológiai, természettudományos felismerései, felfedezései, újításai nyomán meg kell kérdezni: megtegyünk mindent, amit megtehetünk? Adjunk mindenki kezébe egy kis műszert, amivel maghasadást tud előidézni? Vagy építsük tele a világot olyan fizikai leleményekkel, amelyeknek sejthetően az lesz a következménye, hogy 50-100 év múlva tönkreteszünk mindent?
Ezzel azt szeretné mondani, hogy a teológia mindent jóvá tesz? A maghasadást említette. Ezt lehet jó dologra és rosszra is fordítani.
A teológia nem tesz jóvá semmit, hiszen csak Isten tehet jóvá bármit, azt is, amit az ember elrontott, de megtaníthatja az embert arra is, hogy ne tegyen rosszat. Itt már súlyos etikai kérdések találkoznak antropológiai kérdésekkel. És ez találkozik az emberi élet értelmének a kérdésével, vagy azzal, hogy honnan van itt a Nap nevű csillag egyik bolygóján (a Földnek nevezett bolygón) ez a fura lény, akit embernek hívunk? Kicsoda az ember? És akkor kinyitom a 8. zsoltárt, és ott is találkozom ezzel a kérdéssel. De a teológia időnként rendkívül kellemetlen tud lenni. Ez talán az utóbbi századok nagy drámáinak az egyik eredője, amikor ráfogják a teológiára, hogy ez csak afféle belterjes egyházi beszédmód, a klérus ideológiai nyelvezete, ezek pedig csak feltartóztatják a világ haladását. Például sokan és egyre hangosabban beszélnek arról, hogy nincs is bűn. Az csupán üzemzavar, ami néhány egyszerű kis intézkedéssel elhárítható. Akkor miről beszélnek ezek a sötét egyházi alakok? Ettől megijedve aztán javasolja máris néhány teológus-kolléga, hogy gyorsan zárkózzunk fel a világhoz, és mondjuk azt, amit az ember hallani szeret. Az ember pedig a dicséretet szereti hallani. Így aztán sokszor korszerűtlennek kell lennünk. Vagy inkább örök-mód korszerűnek: az a dolgunk, hogy megtaláljuk és kimondjuk az igazságot.
Fekete Zsuzsa
Kép: Füle Tamás, valamint
Magyar Idők (a lap engedélyével)