A béke szigete a taliándörögdi református udvar a Művészetek Völgye nyüzsgő forgatagában. De nem valamiféle harc nélküli békességé, hanem azé az igazié, aminek ára van. Felkavaró a reformáció örökségével szembesülni, éppen olyan érzés, mintha nagyszüleink rég elfeledett tárgyaira bukkannánk a padlás zegzugaiban. A kis református templom és a kántortanító háza kijelölte kert – közepén a körtefával – a jó és a gonosz tudásának tárháza: a reformáció személyes történeteit, kultúraalakító hatását, lelki tartópilléreit és véres jeleneteit egyaránt feltárja a látogató előtt.

Isten titka
„Az istentiszteletre jöttünk, és ha már itt vagyunk, végigjártuk az udvart is” – osztja meg velünk egy budapesti házaspár, akik évről évre visszajárnak a Völgybe. „Rácsodálkoztunk a sok apró részletre, a Frigyládában elbányásztunk egy kicsit, hiszen rengeteg újdonságra leltünk itt. Ír, francia, belga hitvallásokra, amelyeket nem ismertünk korábban” – mondja Csörögi Gáborné Edit. Férje hozzáteszi: leginkább az nyűgözte le őket, hogy a reformáció központi figurái, Luther és Kálvin mellett mennyien részesei voltak a lelki megújulásnak egymással párhuzamosan.

Hogy mit jelent számukra saját reformátusságuk, arról Csörögi Gábor azt mondta: a gondolkodást. „Sokszor vívódom, kételkedem – és örülök, hogy ezt reformátusként megtehetem. Úgy juthatok el a bizonyossághoz, hogy magam harcolom meg az odáig vezető utat, nem pedig valamiféle felsőbbség által megszabott vallásossághoz igazodom. Így a hit sokkal többet jelent számomra, hiszen egy ponton ki tudom mondani: idáig végiggondoltam, amit végig lehet, ezen a ponton túl azonban Isten titka következik, amit hittel elfogadok.”

Eltüntetett képek
Felesége a tisztaságot, az egyszerűséget, a logikus rendet említi, amikor arról beszél, mit szeret reformátusságában. Mintha csak a fehérre meszelt taliándörögdi kis templomtérről beszélne, amely falaival hirdeti az Isten-ember kapcsolat mindenki számára elérhető, idővel mégis teljes megadásra késztető valóságát. Ezeken a falakon azonban megidéződik az is, milyen pusztításra képes az ember. Erről már Votin Dóra festőművész mesél, aki Eltüntetett képek címmel hét evangéliumi jelenetet festett meg, majd minden képét fehér festékréteggel kente le, felidézve a reformáció korabeli képrombolást.

„Mint minden mozgalomnak, úgy a reformációnak is van negatív elburjánzása a sok pozitív hozadéka mellett. Jó néhány templom képeit, műalkotásait lefestették vagy elégették a drasztikus képrombolás idején. Én ezt a reformáció negatív hatásának tartom, amire művészként reagálnom kellett” – fogalmazott az alkotó. Votin Dóra hét evangéliumi jelenetet festett meg Jézus életéből, valamennyi egy-egy találkozást jelenít meg. Miután elkészült, fehér festékkel tette tönkre saját képeit. „Építés és rombolás közben rácsodálkoztam, milyen könnyű a pusztítást elvégezni, miközben nehéz és fájdalmas folyamat is volt, hiszen az elejétől fogva tudtam, hogy valami értékeset alkotok, ami majd elvész.”

Arra a kérdésre, mi okunk lehet a reformációnak erre a fejezetére emlékezni, a festőművész azt mondta: érdemes újra és újra felmutatni, milyen az ember, különben könnyen önhitté válhatunk. „A mi kezünkben a legszebb és legszentebb eszmékből is válhat kegyetlen, torz, romboló erő.” Majd azt is hozzátette, saját magának és a nézőknek is „kegyelmezett”, hiszen engedi sejteni, mi lehetett az eredeti képeken. Különös módon éppen ezzel árul el valamit arról, Isten miért lépett saját képmása helyébe, hogy megmentse, ami elveszett.

Bár a képrombolás óta ötszáz év telt el, mi, reformátusok még mindig idegenkedünk a képzőművészettől – véli az alkotó. „Egyházi szinten teljesen idegenek is vagyunk abban a korban és kultúrában, amelyben élünk. Mintha a 21. század és a magyar református valóság két külön világ lenne. Vizuális kultúrában élünk, miközben saját, belterjes kultúránk szinte teljesen képellenes, és leginkább verbális. Eközben ránk is hatnak a képek, de nem tanultuk meg, mihez kezdjünk velük. Pedig egy kép teljesen másképpen fejti ki a hatását, mint a szavak. Az egész világ egy nagy képtár körülöttünk, ez természetesebb közegünk is, mint a beszélt közeg, ami majdhogynem másodlagos kommunikációs forma. A kép inkább az érzelmekre hat, míg a szöveg az értelemre. Feladat is számunkra, hogy a szó tartalma eljusson a szívig.”

A szó, amire vártunk
Valami ilyesmire késztet a Világláda, amely nevével ellentétben jóval nagyobb teret, egy egész szobát jelöl, ahol mindössze egyetlen dologra vetül fény: az élő Isten beszédére. Arra a szóra, amit magyar nyelvre Károli Gáspár és munkatársai ültettek át a 16. század végén. A látogató a sötétkamrában felfénylő Igével magára maradva nemcsak egész életét megvilágító fényességre találhat, hanem arra is ráébred: Isten képmásaként mindig igaz, eleven és szerető szóra vágyott, és ez a szó – Isten szava – éppen ma hangzik, éppen őhozzá, és éppen arról, amiről szólnia kell.

Szól a rádió
De felhangzik egy másik szó is a körtefa alatt parkoló Wartburg műszerfala felől – és ezúttal bátran asszociálhatunk a várra, ahol Luther raboskodott. Ismeretterjesztő, humoros, sőt, önironikus közvetítésbe kapcsolódhatnak be a kocsi utasai, akik egyetlen nap krónikáját hallgathatják meg a 21 perces rádióműsorban. Ez a nap 1517. október 31-e, amikor a hagyomány szerint Luther Márton kiszegezte a wittenbergi vártemplom kapujára 95 pontból álló tételét, amely a reformációt elindító első, nyilvános tett volt egy egyházához hű, de annak a Bibliával ellenkező tanításaival bátran szembehelyezkedő szerzetes részéről.

A Luther rádió számos valós részletet közöl e történelmi esemény valós részleteiről: az időjárás-jelentés kitér arra, hogy esős nap volt; hogy a latin nyelvű szöveget a gyülekezet kevéssé tudta értelmezni, és kiderül számos kortörténeti érdekesség is. A kereskedelmi rádiók műsoraira emlékeztető, fanyar humort sem nélkülöző adás legnagyobb részben sportközvetítésből áll: a 400 méteres férfi búcsúcédula-váltófutásról tudósít. A versenyen részt vesznek Luther kortársai: Hyeronimus Bosch, a Mediciek, Raffaello és X. Leó pápa is.

„Luther a váltó izgalmai közepette kiragadja a konklávé kezéből a búcsúcédulát és eltépi, ezután indul el Wittenbergbe. A történelmi jelentőségű eseményt szakkommentátorok is véleményezik: Erősvár László, Laterán Zsigmond és Teol Ágnes. A szakértői véleményeket olyan reklámok oldják, mint például a megfázás ellen kínált Luther-kabát hirdetése. A zenei blokkban többek között Luther-korálokat hallgathatunk meg, de a Művészetek Völgye visszatérő vendégei, Szalóki Ági énekes és Lackfi János költő is megszólalnak. A Luther rádiót rajtuk kívül Szilágyi Szabolcs színművésznek és Benkő Imola Orsolya rendezőnek köszönhetjük” – számolt be Horváth Mariann társalkotó.

Narnia varázsa
A reformáció a régi alapok helyreállításáról szól, hiszen ebből fakad minden megújulás – akárcsak a református udvar egyik különleges szeglete, amely egyfajta belső sziget a béke szigetén. Az egyik legnagyobb felfedezéssel kecsegtető Narnia varázslatos világába egy valódi ruhásszekrényen keresztül bújhat be a látogató. „Ez olyan hely, ami nincs benne egyik világban sem, de rajta keresztül bárhová eljuthatsz” – hirdeti a C. S. Lewis regényfolyamából vett idézet.

Horváth Mariann, a hely megálmodója azt mondja, akárcsak a keresztyén szerző regénye, úgy a taliándörögdi Narnia világa is Isten jelenlétéről tanúskodik, de nem didaktikusan. „A padlás ládái egyfajta kaotikus kincsesbányát tárnak elénk, a szekrényen túli világban azonban letisztult, rendezett környezetben találjuk magunkat. Szó szerint magunkra találhatunk itt, hiszen a fehér szín, a tükör, a mosdótál a szembesülés, a megtisztulás és a megnyugvás terébe vezet egy tizenkét méter hosszú folyosón át. Ez az út minden látogatónak kicsit mást tartogat, van, akinek a saját életét szimbolizálja, mindenesetre, olyan tér, ami megmozgat, közösséget teremt és inspirál. A szent egyszerűségre törekvést jeleníti meg, sallang nélkül, nem a keretre fókuszálva, hanem a belső tartalomra. Hiszen, ahogy a reformáció is hirdeti: mindegy, milyen keretbe van ágyazva, de a lényeg nem változhat. A legfontosabb, hogy az ember az élő Istennel találkozzon.”

Az igazi képmás
„A reformáció ötszázadik évében olyan programot hoztunk ide, ami nemcsak azt mutatja be, hogy mi az, ami eddig történt az egyházban, hanem egyszersmind előre is mutat” – erről Bölcsföldi András református lelkész, a református udvar megálmodója beszélt érdeklődésünkre. „A ládafia szimbólum a reformáció padlására vezet minket, ahol – egy igazi padláshoz hasonlóan – a régi tárgyak között kincseket találunk. Tíz-tizenkét nagyon értékes láda van itt, amelyek valamiképp hírt adnak a reformáció nőalakjairól, a kétszáz éve született Arany Jánosról, a gályarabokról vagy éppen a református zenei örökségről. A múlt üzenet azonban a jövőbe vezet minket: olyan értékekhez, amelyeket elég csak leporolni, mert maradandók és felmutathatók másoknak is.”

Bölcsföldi András azt mondja: „Régi fogalmakat kell mai szemmel értelmezünk. A reformáció képviselői ugyanezt tették annak idején: a legmodernebb eszközöket vetették be, hogy a felfedezett igazságot továbbadják, ennek köszönhető például a könyvnyomtatás fellendülése is. És hogy mi a reformáció lényege? Meghaladva megőrizni. Az előző kort ugyanis minden soron következő nemzedéknek meg kell haladnia, miközben az értékeket megőrzi. A reformáció nem anarchia, és nem is forradalom, hanem az ember visszaformálódása eredeti formájára: Krisztus képmására.”

Ökumenikus programok
Hogy mennyire egyetemes az üzenet minden ember számára, arról idén a református és az evangélikus udvar stábjának összefogása is tanúskodik azzal a közösen szervezett zenei-kulturális programsorozattal, amelynek előadói között katolikusok, reformátusok és evangélikusok is szerepelnek. (Az evangélikus templomban tartott előadásokról a Művészetek Völgye programfüzetéből tájékozódhat.) A Völgy zárónapján, július 30-án, vasárnap pedig ökumenikus istentiszteletre várják az érdeklődőket a Kaláka Udvarba.

Képek: Füle Tamás