A taliándörögdi református udvarban újra és újra a romos kántortanítói lakás épületén akadt meg a szemem. Félelmetes volt látni az épület falait tartó faszerkezeteket. Ez az épület is megélt szebb napokat, és jó hír, hogy a helyi reformátusok támogatást kaptak a ház felújítására. Ugyanakkor jogos volt a döbbenetem, amit csak fokozott a bejáratnál kitett tábla: Ember háza.
A szóösszetétel a szobákban kialakított kiállítás címe volt, amelyet július 20-29. között láthatott a Művészetek völgyébe érkező sokaság.
Kétkedve, mégis kíváncsian léptem be a házba, hiszen arra gondoltam, valami nagyon nincsen rendben ezzel a szóval: ember.

Kinyissam az ajtót?
Az első állomás érdekes módon a padlásfeljáró volt, amit ajtó takart el a kicsiny ház folyosóján. Nem volt egyértelmű számomra, hogy ezt az ajtót ki lehet, „ki kell” nyitni. Láttam, akik betévedtek, maguk is bizonytalanok voltak ebben. Aztán rájöttem, miért nem volt kötelező a betekintés: az ajtó mögött összetört tükör nézett vissza rám. Pontosabban, az összetört énem tükörképét láttam magam előtt. A tükrön ezt olvastam: sérült vagyok és sérülést okozok.

Először azt gondoltam, túl kemény bírálat ez kezdő állomásként! Nem elég, hogy minden bátorságomat összeszedve belépek egy házba, ami az összedőlés szélén áll, még a sérültségemet is rögtön megkapom az arcomba! „Odakint”, a nyugati civilizációban, amelyben élek, minden arról szól, hogy megérdemeljük a tökéletest, a legjobbat, hiszen mindenki hibátlan, egyedi, boldog, és erről szelfit is készít. Ekkor felkiáltottam magamban, és ez volt, ami sokáig a tükör előtt tartott: „Istenem, törd össze e hazug látszatot!”

Hazug lángok
Továbblépve, a harmadik állomás döbbentett meg. A komor, sötét konyhában régi sparheltet láttam, rajta szép, piros fazékkal, amelyből nem igazi gőz jött ki. A fazék alatt a sparhelt tűzhelyére lettem figyelmes: csak egy digitális képernyő volt ott, amin „lobogott a tűz”. Mind a gőz és a tűz hamis volt, odaképzelt, odaálmodott.

Sok magyar család nem létező, kitalált és be nem vallott hazug családi tüzét, intimitását láttam a digitális lángokban. Úgy gondoltam, nincs értelme továbbmenni. Számomra ez volt a mélypont, itt, a kiállítás felénél. Már nem is figyeltem a sziluettekre a tűzhely mögött, ahol láttam a kivetített mélységeket és magasságokat a „családtagok” lelkében. Arra gondoltam, minden fájdalom kiindulópontja ez a nem valós, életet nem adó tűz. Tényleg sérültek vagyunk és háborúságot okozunk.

Eszembe jutott az Antigoné híres mondata, amely az ember csodálatosságáról szól. A görög δεινός (deinósz) szót fordítják „csodálatosnak”. Pedig a szó félelmetest, elrettentőt, megdöbbentőt jelent. Az épületet és a kiállítást látva az embert inkább elrettentőnek, ijesztőnek találtam. Nincs benne semmi csodálatos, mert elmenekül a tükrök, érzések, a valós problémák elől. Sérült és pusztít.

Én döntöm el, mit akarok látni
A következő szobába átlépve érdekes kísérletről olvastam az egyik saroknál. Hat fényképészt kértek föl arra, hogy egy férfiről készítsenek képeket. Az alanyról azt mondták, hogy halász, médium, milliomos, börtönviselt elítélt, életmentő, szabadult alkoholista – azaz, mind a hat fényképésznek mást mondtak erről a férfiről. A feladatuk annyi volt, hogy az elmondott élettörténet alapján készítsenek portrét róla. Félelmetes volt látni, mennyire találó volt az adott beállítás. A halásznak mondott alanyt vidámnak, életszeretőnek láttam, míg az exsittes mintha meg akart volna verni. Pedig ugyanazt az embert ábrázolták a képek, csak hat megközelítésben. Kiderült: egymás megítélésében nagyon nagy szerepet játszik a mi lencsénk, beállításunk. E lencsével, látásmóddal életet védhetünk és pusztíthatunk.

Isten a csodálatos
A megoldást az elfogadás szobája jelentette számomra. A reményt, célt, az ember meggyógyulását láttam itt: a szoba falait fehér lepedőkkel fedték be, így a mennyei fehérséget láthattam magam körül. Ott csak Isten volt és én.

Nem voltak összetört tükrök, torzult családi intimitás, emberi ítélkezés és korlátoltság. Éreztem, csak itt gyógyulhatok. Ide vágyom. Itt értettem meg az első parancsolat mondatát, amikor Isten úgy mutatkozik be, Ő az, aki kihozta népét Egyiptomból, a szolgaság házából. Mennyi szeretet van ebben a mondatban! Felkiáltottam magamban: „Istenem, kihoztál, ki akarsz hozni a virtuális valóságból, függőségekből, nem akarod, hogy a sebeim elfertőződjenek! Te vagy a csodálatos, engem is annak teremtettél, de nem kellett a védelmed. Most fogadj vissza engem, minket!”

Végül a visszajelzések falához érkeztem. Már nem volt szabad felület, teljesen teleírták. Arra gondoltam, Isten is teleírja a lelkünket, ha megengedjük neki. Kiléptem a házból, és a csodálatos dunántúli táj terült a szemem elé. Most mi legyen? Hogyan tovább? Leültem az irodalmi kávéháznál és Raszkolnyikov bitangerős feketeteáját kértem. Próbáltam feldolgozni az élményeket. Arra gondoltam, aki – az orosz regényhőssel szemben – nem volt bűnös, de megbűnhődött érte. A szabadító Krisztus jutott az eszembe, aki által Isten beleírta magát az életembe. Sok van, ami csodálatos, de nála nincs csodálatosabb. Ez reményt adott, és ad ma is, nekem, embernek.

Somogyi Csaba
Képek: Füle Tamás, Benkő Imola