Nem kis bátorság és elhivatottság kell ahhoz, hogy valaki kényelmes életének hátat fordítva a csendes-óceáni Vanuatura menjen három évre. Pláne családostul, másféléves gyerekekkel! Greizer Zsófiával és Miklóssal hazaérkezésük után, Magyarországon beszélgettem erről.

Elhívás

Zsófia egy pasaréti istentisztelet hatására ment el a Wycliffe Bibliafordítók Egyesületének táborába. Ott úgy érezte, mintha Isten ezt az utat szánná neki. Amikor leendő férjével megismerkedett, Miklós még nem kapott elhívást erre. Évekig imádkoztak a döntés előtt. „Mikinek azért is volt nehezebb, mert volt itthon saját szolgálata, a Gedeon Társasággal jártak iskolákba, kórházakba, börtönökbe, fegyveres testületekhez Bibliát elhelyezni, és ő ebben nagyon jól érezte magát” – mesélte Zsófia.
Miután mindketten megkapták az elhívást Istentől, egy hároméves külmisszió mellett kötelezték el magukat. Átnézték a húsz országnak a listáját, ahol a leginkább szükség van bibliafordításra, és közülük tizenhattal leveleztek. Volt, ahol fizikai, volt ahol lelki okok miatt döntöttek úgy, hogy mégsem arra indulnak. Végül sok imádság után Vanuatut választották.
Zsófia erről így mesélt: „Fontos volt, hogy ne legyen se túl meleg, se túl hideg, hogy ne az éghajlati körülményekre menjen el az energiánk, és tudjunk koncentrálni a munkánkra. A legfontosabb lelki tényező mégis az ottani igazgató levele volt, aki azt mondta, hogy ő nem mondhatja meg, jöjjünk-e vagy sem, ezt egyedül Isten tudja eldönteni. Ez adta meg a végső lökést.”

Felkészülés

A Wycliffe általános tájékoztatása után négy hónapos angliai tanfolyamra küldték őket. Elsajátították, hogyan lehet megtanulni egy nyelvet könyv és tanárok nélkül, és hogyan lehet egy idegen kultúrába beilleszkedni. Miklós szentíráshasználatot, Zsófia nyelvészetet tanult, később még egy bibliafordító tanfolyamot is elvégeztek.

„A fehér misszionáriusokról sok olyan előítélet él, hogy odamennek egy másik kultúrába, és megpróbálják az ottaniakat saját képükre átformálni. A tanfolyamon és bennünk is az volt, hogy ez nem helyes, mert mi vendégként, szolgálni megyünk oda. Nem az a feladatunk, hogy megmondjuk, mit tesznek rosszul, hanem segítsük őket abban, hogy Isten Igéje átformálhassa életüket. Eszközt adunk a kezükbe, hogy felismerjék, min lehet változtatni, és engedjék, hogy Isten változtasson rajtuk” – fogalmazott Zsófia.

Három hónapos felkészítésre is kellett menniük Pápua Új-Guineára, ide már ikergyerekeikkel érkeztek 2015 januárjában. Ennek során négy hetet nomád körülmények között töltöttek, se víz, se áram nem volt a házukban. Márciusban Vanuatun hurrikán söpört végig, a csendes-óceáni térségben talán az addigi legerősebb. „Itthonról kaptunk e-maileket, hogy biztosan akarunk-e odamenni, és jogos volt a kérdés. De hittük azt, hogy Istennek terve van ezzel is, és nem véletlen, hogy minket pont most, ebben az időszakban küld oda” – vallotta Miklós. Mikor megérkeztek Vanuatura, már levonult a hurrikán, de a pusztítás hatását még most, három évvel később is lehetett látni.

Beilleszkedés

A sokszigetű és soknyelvű Vanuatun a legfontosabb dolog a faluközösség. Épp ezért volt óriási szó, hogy Greizeréket Tanna szigetén befogadták egy helyi családba. A velük egykorúak testvéreknek, a nagyszülők gyermekeiknek tekintették őket, élvezhették a család előnyeit és védelmét. Bárhová mentek a környéken, tudták róluk, hová tartoznak.

„Az egész falu nyitott, nincsenek kerítések, és a gyerekeknek szabad bejárásuk van bármelyik házba, ha vannak otthon. Külön van hálóház meg konyhaház, a gyerekek főleg az utóbbiba mentek be. Hozzánk is gyakran átjöttek, mert nálunk voltak játékok” – meséli Zsófia. Volt, hogy így tízzel több embernek kellett ebédet adni. „Ez is a rugalmasságnak a része: megtanultuk a mi gyerekeinket szabadabban engedni, és hozzánk is bejöhettek bármikor.”

A biszlamát, az ország egyik hivatalos nyelvét csak iskolában kezdik el tanítani, így minden gyerek helyi nyelven beszélt. A Greizer ikrek a hangsúlyt és a hanglejtést előbb elsajátították, mint magukat a szavakat. Ha mentek valahová, általában a faluból is jöttek néhányan, és akkor a gyerekek az ismerősökkel szabadon elvoltak.

Vanuatuban minden sokkal lassabban folyt és tovább tartott, mint nálunk. A napi rutin fix pontja a főzés volt, minden másban rugalmasnak kellett lenni. Az ottani élet fontos része volt a beszélgetés, a hosszú utazások és maga a nyelvtanulás.

Misszióban

„Nem mi voltunk az első fehérek, akik ezen a szigeten éltek, volt már ott korábban egy ausztrál lelkész a családjával. Ő fordította az Újszövetséget. Ilyen szempontból kitaposott ösvényen mentünk” – mesélte Zsófia. Vanuatun a száznyolc nyelvből eddig tizenötre fordították le az Újszövetséget, további négy fordítás pedig a Wylcliffe közreműködésével folyamatban van. A Greizer család munkájának középpontjában a szentíráshasználat állt: segítették a helyieket abban, hogy a lefordított Bibliákat használják, és abból épüljenek.

Az énekeskönyvön és az Újszövetségen kívül nincs más nyomtatott könyv a helyi nyelven. Ez teljesen szóbeli kultúra, ahol rengeteget beszélgetnek egymással, az idősek pedig sokat mesélnek a fiatalabbaknak. „Az egyik presbiter mondta, hogy ha valakit olvasni látnak, megkérdezik, mit csinál, hiszen könyvből nem lesz termés. Az olvasást felesleges tevékenységnek tekintik, amiből nem fognak tudni élelmiszert szerezni maguknak” – magyarázta Miklós. Ezért fontos, hogy az Ige elérhető legyen hangfelvétel formájában. Korábban csak Máté evangéliumáról létezett ilyen, az is egy régi fordítás alapján. Az Újszövetség szövegének a felvétele nagyjából két évig tartott.

Mióta sokan átjárnak szezonális munkákat végezni Ausztráliába és Új-Zélandba, a többség tud magának mobilt venni. Ezek nagy része már érintőképernyős okostelefon, még ha az olcsóbb fajtából is. Ezért készültek olyan alkalmazások, amelyeken az énekeskönyvet vagy a Bibliát lehetett nyomon követni, egyszerre olvasva és hallva a szöveget. Miklós megmutatott egy Megavoice nevű aprócska készüléket is, amelyen tetszőleges szakaszt kiválasztva hallhatjuk az Igét. Greizerék abban is részt vettek, hogy a Lukács evangéliumán alapuló Jézus-film, amit az amerikai Timóteus Társaság készített még jó régen, korrekt szinkront kapjon nyolcféle helyi nyelven.

Felekezetben

Az ország legnagyobb felekezetei a presbiteriánus és az anglikán, de vannak egyéb irányzatok is. A felekezeti hovatartozás a helyiek számára sokadlagos. A családok ugyanabba a felekezetbe járnak, de természetesnek veszik, hogy ha egyik lányuk egy másik faluba házasodik, akkor a férje felekezetébe kerüljön át. A papok és lelkészek a helyi közösségek tagjai, a velük való beszélgetések mindig családiasak és baráti jellegűek.

Ateistával nem lehet találkozni Vanuatun, mindenki hisz valamiben. „Ha sétálunk az utcán, és megkérdezünk egy embert, hisz-e Istenben, azt mondaná, hogy hisz. Az már más kérdés, hogy mit ért ezen” – magyarázta Miklós. Vannak, akik a régi hiedelmeket követik, mások igyekeznek mellőzni az okkult dolgokat, de a legnagyobb többség vegyíti a vallásokat. Egyrészt ezt tanították neki, másrészt a közösség nagy része így csinálja, harmadrészt „biztos, ami biztos” alapon is.

„Volt lelkész, akit régen kifejezetten üldöztek, amiért kitartott a teljesen tiszta hit mellett. Őrá és a családjára egyszer majdnem rágyújtották a házat. Ennek már azonban húsz éve, azóta sokat finomodott a helyzet. Isten megtartotta őket biztonságban, és manapság már elfogadott, hogy így élnek és ezt tanítják” – nyugtatott meg Miklós.

Egy-egy lelkészhez több gyülekezet tartozik. Egy vasárnap csak egy helyen tart istentiszteletet, a többi helyen presbiterek prédikálnak. A lelkész egy-két havonta tart nagyobb, összevont istentiszteletet, ilyenkor a hozzá tartozó összes gyülekezet elsétál egy központi templomba. Mindenki ott van, sokan a templomon kívül ülnek le. Jellemzően ilyenkor szokott lenni úrvacsora is. Ennek során kenyeret használnak, de bor helyett szörpöt fogyasztanak – az alkohol nagyon drága, és nem is lenne számukra elfogadható.

A tannai falu lelkésze másik szigetről érkezett, nem beszéli az ottani nyelvet, az istentisztelet ezért biszlamául folyik. A helyiek viszont saját nyelvükön beszélhetnek. Az éneklés több szólamon, teli torokból, legtöbbször hangszeres kíséret nélkül folyik. Jelentkezhetnek spontán szerveződő kórusok is, ha elő szeretnék adni valamelyik éneküket, a gyülekezet pedig ritmikus tapssal bátorítja őket és fejezi ki tetszését egyszerre.

Visszatérés

A Greizer család odakint sem szakadt el Magyarországtól. Online tartottak kapcsolatot a rokonokkal, vittek magukkal magyar mesekönyveket, a falakat hazai képeslapok és fényképek díszítették, és három év alatt kétszer látogatták meg őket itthonról. Részben ennek is köszönhető, hogy visszailleszkedésük könnyen ment. Jelenleg külmissziós élményekről tartanak előadásokat. A gyerekek ősszel Budapesten kezdik az óvodát, Miklós pedig egy angoltanári állást kapott. A többi majd kialakul.

„Ha Isten is úgy akarja, jövőre visszamennénk Vanuatura folytatni a munkát” – árulta el Miklós. Még sok tennivaló van. Ahogy nálunk is néha porosodik a Biblia a polcon, ugyanúgy ott is segíteni kell, hogy hallgassák felvételről az Igét. És bátorítás kell, hogy merjenek kérdezni a lelkészektől és misszionáriusoktól.

Búcsúzóul megkérdeztem, mi mit tanulhatnánk az ottaniaktól. Zsófia a családtagok egymás iránti mély tiszteletet és az összetartóbb közösségeket említette. Miklós számára pedig az példaértékű, ahogy a vanuatuiak minden hétköznapi apróságért hálásak Istennek, és ezt teljes természetességgel mondják el egymásnak.

Barna Bálint

Képek: Greizer család, Barna Bálint

A Wycliffe Bibliafordítók Egyesületének munkáját segíthetjük, ha elmegyünk programjaikra, imádkozunk értük, és támogatjuk őket anyagilag is! A Greizer-család előadásainak listája itt található.