Egy év elteltével ismét visszatértünk a taliándörögdi Református Udvarba, amely tavaly a Képtelen Kertnek, az irodalmi kávéháznak és az Ember háza című kiállításnak adott otthont. Amikor beléptem a kántortanító házába, újból feltört bennem az a megdöbbentő élmény, amelyet a múlt nyáron éltem át a kiállítást szemlélve. A házban néhány kiállítási tárgy, kép ott maradt, többek között ezeket is kipakoltuk az udvarra és az utcára, hogy a romos épületet felújíthassák.

Koszos vagyok
Nem vettem észre magamon a koszt, amely a pakolás során került a ruhámra. Eleinte bosszankodtam a szép, kék ingem és a menő rövidnadrágom összepiszkolása miatt, aztán felfogtam: az ember nem „estélyiben” szokott nekiállni poros asztalok, székek, kanapék elhordásához, gondolhattam volna, hogy nem úszom meg patyolattisztán.

A tavalyi kiállítás számomra szívbe markoló volt, hiszen az összeomlás szélén álló épületben mutatta be az ember sebzettségét, sebezhetőségét, azt, hogy nem tudjuk, milyen hatalmas viharok dúlnak egy ember lelkében. Rámutatott Istenre és az iránta való vágyakozásra, amely bennünk lakozik. A mostani élmény kapcsolódik a tavalyihoz: szép külső megjelenéssel, belső sebzettségemet kellően eltakarva léptem be a kiállítás egykori helyszínére, aztán hamar koszos lettem. Úgy éreztem, ez nem véletlen: hiába mutatom magamat tiszta, társadalmilag kívánatos ruhában, ha legbelül nem őrzöm meg az isteni tisztaságot. Az Ember házához egyszerűen nem passzolt a szép, kék ing és a menő rövidnadrág.

Ne térjek vissza a régi sebekhez
Kipakoltunk mindent, amit csak lehetett és ami fontos volt. Üresen maradt a ház, amely több éven keresztül adott otthont a Református Udvar különféle programjainak és kiállításainak. Hallottuk a hírt: felújítják az épületet, nem tudjuk, pontosan hogyan zajlik majd az építkezés és milyen lesz a végeredmény. Az egykori Ember háza nem marad jelenlegi állapotában, feltételezhetően szép, új, tiszta külsőt és belsőt kap.

Az idei Művészetek Völgye ideje alatt már nem mehetünk be a kántortanító házába. „Kerítés védi” a látogatókat az épülettől, a „védőfalat” raklapokból, tavalyról megmaradt tárgyakból építették, és fényképekkel díszítették fel. A képeken személyek, portrék, az Udvarban szolgálók és dolgozók arcképei láthatók - a múlt lenyomata a jelen „átmeneti állapotán”. Az Ember háza számomra Krisztusra hívta fel a figyelmet, aki az egyetlen gyógyír a bennünk tátongó sebekre.

A képeket és a falat nézve úgy éreztem, mintha a Megváltó most az emberek közé küldene, értékes, számomra ismert személyek közé, hogy a tavaly átélt gyógyulásomról beszéljek nekik, őket gazdagítsam. Én is gazdag lettem az isteni élményekben, most már osszam meg ezeket másokkal, már ne térjek vissza a régi sebekhez. Céllal élek, másokért, az Istenbe vetett hitről teszek tanúbizonyságot. „Falakba ütköztem” Taliándörögdön, de rájöttem, a saját falaimat kell lebontanom, hogy elfogadjam magamat és másokat is.

Egyéniségek vagyunk
A református templomban a Pápai Református Kollégium Művészeti Szakgimnáziumának kiállítását néztem meg, amelynek Mesterek és tanítványok a címe. Nagyon szoros összefüggéseket kerestem a mesterek és a tanítványok képei között, már-már görcsösen. Ha van mester, akkor a tanítványa nagyon hasonlít rá, szinte eggyé válik vele – gondoltam. Belső konfliktusom oka az volt, hogy a krisztusi parancs kattogott a fejemben: tanuljátok meg tőlem, hogy... - és folytatásként saját magáról beszél a Megváltó. Úgy éreztem, nem lehetek különböző a mesteremtől, Krisztustól, de egyúttal teljesen másnak kell lennem a feletteseimhez képest. Saját identitásomat akartam erőszakosan megszilárdítani.

A kiállítást látva értettem meg: mindannyian egyéniségek vagyunk, mesterként és tanítványként is. Krisztus nem várja el tőlem, hogy személyiségemet, identitásomat, egyediségemet teljesen feladva és megtagadva váljak a követőjévé. Vallom: amikor arra kér, hogy öldököljem meg az óemberemet, tulajdonságaimra és tetteimre gondol, amelyek elválasztanak tőle, és szeretetlenné tesznek. Az újember is egyéniség, megismételhetetlen teremtmény.

Keveset ígér, sokat ad
A képek számomra teljesen különböztek egymástól, alig találtam összefüggéseket a mesterek és a tanítványok alkotásai között. Rájöttem: Krisztus óriási szabadságot ad nekünk a saját életünk és személyiségünk kibontakoztatására. Nem kell másokat másolnunk, megjátszani magunkat és azt, hogy kötődünk másokhoz, de nem is szabad letagadnunk a bennünk dolgozó Mestert és a visszajelzéseket adó felettest sem.

Számomra keveset ígért az idei Református Udvar, de annál többet adott. A múltból táplálkozik, és reménységet fogalmaz meg a jövőre nézve, ahogy ezt a kiállítók is megfogalmazzák, amikor röviden bemutatják tárlatukat. A taliándörögdi élmények arra mutattak rá, hogy egyedi teremtmény, tanítvány vagyok, aki másokért él és akinek van mestere. Megtanultam: én is hatással vagyok másokra, ez akkor is igaz, ha nem veszem észre, vagy ha mások ezt nem jelzik nekem. Ahogyan a kiállított képek bennünk dolgozó benyomásait sem szoktuk mindig megosztani másokkal, de ettől még a hatásai alá kerülünk, személyes élményekké formálódnak bennünk.

Képek: Füle Tamás

Kapcsolódó cikkünk:
Az embernél nincs csodálatosabb?

Megdöbbentő kiállításon voltam, összetörtem és gyógyultam. Választ kaptam, és reménnyel telve léptem tovább.