Minden nő vágyik arra, hogy megbecsült és egyenrangú félként kezeljék a házasságban, és hogy olyan célért hozzon áldozatot időről időre, ami nemcsak a férjének fontos, hanem neki is. Különösen igaz lehet ez lelkészfeleségként, ami különleges szerep: sokan a reprezentációt, a példamutatást és a szolgálatkészséget kötik hozzá. A házasság hetén kíváncsiak voltunk, hogyan vélekedik erről egy olyan lelkészfeleség, aki előtt nem volt minta arról, hogy mit is jelent ez a szerepkör.

„Tizenöt éves voltam, amikor Ákos elkezdett udvarolni nekem, még a gimnáziumban ismerkedtünk meg, együtt nőttünk fel” – kezdi történetüket Morváné Cserna Anett hittanoktató, a Szigetszentmiklós-Újvárosi Református Gyülekezet tagja, Morva Ákos lelkipásztor felesége. „Amikor a leendő férjem teológiára jelentkezett, még azt sem tudtam, mit jelent ez a szó. Sváb katolikus családban nőttem fel, annak minden értékével együtt. Mégis amikor Ákos elvitt egy református ifibe, az annyira megérintett, hogy nem sokkal később konfirmáltam. Másodéves voltam a tanítóképző főiskolán, amikor elkezdett foglalkoztatni, hogy egy lelkész felesége jó, ha a gyülekezetben is tud a gyerekekkel foglalkozni, ezért a hittanoktatói képzésbe is belekezdtem. Amikor a szüleimmel arról beszélgettünk, hogy egy parókiára fogok költözni, magymamám azzal nyugtatott meg mindenkit: lelkészfeleségként legalább közelebb leszek Istenhez. Most már én is érzem, akár hittanórát, akár gyermekalkalmat tartok, akár egy nénivel beszélgetek, hogy tényleg közelebb vagyok az Istenhez.”

Ha a református templom nem is, de a parókia ajtaja elég gyakran nyitva van. Sokan megfordulnak a lelkészcsalád körül, van, aki szerint ez olyan, mintha üvegfalak mögött kellene élniük. Anett szerint lehet és szabad is határokat húzni, ám erre csak ritkán volt szükség az elmúlt huszonöt évben. Ő mindig élvezte az emberek társaságát, hiszen gyerekkorában náluk is sok vendég megfordult a családi vacsoraasztalnál.

Bár ő maga természetes módon éli meg a lelkészfeleség szerepkörét, úgy, mint társ, édesanya és gyülekezeti tag, amikor csak tehette, kihasználta az alkalmat arra, hogy jó példákat ismerjen meg. „Elolvastam Fónagy Miklósné papnéknak szóló Üvegfalak mögött című könyvét, Szabó Éva néni Süt a nap című önéletírását, de az első szolgálati helyünkön, a budai gyülekezetben Riskóné Fazekas Márta példája vagy a Pásztor Jánosné Jutka nénivel folytatott beszélgetések is sokat adtak nekem. Csupán egy dolgot kértem a férjemtől: ne kelljen kántorizálnom vagy éneket tanítom, csak azért, mert én vagyok a lelkész felesége.”

A budai gyülekezet után a Pest megyei Pilisre kerültek, ahol tizenhét évet töltöttek el szeretetteljes légkörben. „Pilis korábban szórvány volt, és mivel mi voltunk az első helyben lakó lelkészházaspár, nem voltak olyan tradíciók, amelyekből elvárások fakadtak volna. Örültek, hogy odakerültünk, a gyermekeink születését is úgy fogadták, mint egy nagy család. Együtt formálódtunk gyülekezetté.”

Ez a közvetlenség jellemzi a kapcsolatukat a szigetszentmiklós-újvárosi gyülekezettel is: itt sem nagytiszteletű asszonynak, hanem Anettnek szólítják. Hívő emberként neki is fontos, hogy ne csak tőle kérdezzenek, hanem ő is kérdezhessen másoktól – vallja meg. „A gyülekezeti tagok partnerek ebben, nem feszengenek a jelenlétemben, és ezért nagyon hálás vagyok. Persze, mindig vannak, akik automatikusan feltételezik, hogy egy lelkészfeleség biztosan mindent jobban tud hitéből, státuszából fakadóan. Nagyon szívesen meghallgatom az embereket, tényleg érdekel, mi van velük, szívesen segítek is. Ha azonban valami már lelkigondozói felkészültséget igényel, előfordul, hogy ajánlok valakit, aki jobban tudna segíteni nálam.”

Gyakori előfeltevés az is, hogy a gyereknevelés a lelkészcsaládban biztosan zökkenőmentes. „Ákos nekem is és a gyerekeknek is szabadságot adott abban, hogy néha itthon maradhassunk vasárnap. Másoknak is tudott segíteni, hogy látták, nem mindig jönnek istentiszteletre a gyerekeink.”

Ezen a ponton megérkezik Anett férje, Morva Ákos református lelkész is, és mindjárt ki is egészíti a felesége által elmondottakat: „Nem akarom, hogy a hivatásom miatt a gyerekeinknek extra elvárásoknak kelljen megfelelniük. Amit természetes módon meg tudnak élni a hitből, a gyülekezeti életből, annak örülünk. De nálunk soha nem hangzott el olyan, hogy ezt vagy azt egy lelkészgyerek nem tehet.”

Feleségének abban is szabadságot adott, mennyire veszi ki a részét a gyülekezeti szolgálatból, attól azonban nem kell tartania, hogy Anett ne tenné ezt szívesen. „A feleségem az ebédlőasztalnál vagy lefekvéskor is gyakran ötletel, megoldásokon gondolkodik – néha én kérem, hogy most már hadd pihenjünk.” A családanya kreativitása is határtalan, nemcsak a parókiát varázsolta bájos, vidéki otthonná a lakótelep közepén, de a gyülekezet tőszomszédságában felépült missziói ház kávézója is az ő keze munkáját dicséri. Férje szerint Anettet Isten jókedvében teremtette. Felesége azt mondja: ha lenne egy vállalkozása, ő akkor is olyan dolgokkal foglalkozna, amivel lelkészfeleségként lehetősége adódik.

A gyülekezetben ő fogja össze a gyermek-istentiszteleten szolgálók csoportját, és felső tagozatosoknak hittanórát is tart. Azt mondja, számára az a legfontosabb, hogy a gyerekek szívesen járjanak be az órákra, és jó érzésekkel töltődjenek fel. „Mindig elmondom, hogy hittanból jegyet adni nem olyan, mint más tantárgyakból, ezért az órai munkájukat fogom értékelni, de nem szeretném, ha ezzel visszaélnének. Szeretném, ha kicsit lecsendesedne a szívük, megérintené őket az Ige, és valamit fölfedeznének. Tudom, hogy a legtöbben nem azért íratják be hittanra a gyermekeiket, hogy ott hitre jussanak. De ez alatt a néhány év alatt természetessé válhat számukra, hogy imádkozzanak, mert van kihez fordulniuk a bajban – ezt a tananyagnál is fontosabb átadnom.”

Bár ő maga nem lelkipásztor, egy lelkész feleségeként jól tudja, mivel jár ez a szolgálat. Éppen ezért igyekszik férjét mindenben támogatni. „Vasárnap reggel sosem kezdek nagy megbeszélésekbe, mert tudom, hogy Ákos hangolódik az Ige hirdetésére – legfeljebb ő kér, hogy segítsek neki valamiben. Eleinte láttam azt is, hogy a temetések mennyire mélyen érintik. Előtte és utána is szüksége van egy kis időre, ezért ilyenkor nem zavarom.”

Anett elárulja: sokat jelent neki, hogy partnerek a szolgálatban is. Meghatottan meséli, miként jutottak egymástól függetlenül ugyanarra az elhatározásra egy fontos kérdésben. „Korábban gyakran mondogattam a férjemnek, hogy sosem szeretnék Pilisről eljönni. Ő is mondogatta, hogy mennyire szeret ott lenni, neki ott még feladata van. Hívták ugyan több helyre lelkipásztornak, de mindig nemet mondott. Egyszer csak elkezdett motoszkálni bennem, hogy biztosan így van-e ez. Többször elém jött az az Ige is, hogy Menj el, ahová csak küldelek. Megfordult a fejemben az is, hogy ha nem ott élnénk, a gyerekek járhatnának Pestre iskolába. Mégsem akartam ezt felhozni Ákosnak, nehogy azt higgye, elvágyódik a szívem. Egyszer aztán – nagyon szép pillanat volt – ő szólalt meg, hogy most már nem tudja magában tartani, hogy vele mi van. Elmondta, hogy Isten arra vezeti, hogy máshol is dolga van. Visszakérdeztem, hogy ez most komoly-e, mert bennem is ez formálódik. Nem sokkal ezután megjelent négy idegen a templomban, elmondták, hogy Szigetszentmiklósról jöttek – úgyhogy a váltás olyan egyértelmű volt. Nagyon hálás vagyok érte, hogy Isten nemcsak neki adott vezetést, hanem nekem is.”

Anett akkor sem gondolta meg magát, amikor az éppen költözködő lelkészcsalád körbevezette őket a szigetszentmiklós-újvárosi parókián. „Mindenütt doboz doboz hátán, így amikor kimentünk az autóhoz, Ákos rögtön mondta is, hogy felhívja a gondnokot, mert én biztos úgy láttam, hogy nem lesz ez jó nekünk a lakótelep közepén, mivel annyira szerettem a kertet, a vidéket Pilisen. De akkor azt mondtam, hogy ne hívja fel, én mögé látom, hogy mi lesz itt. Ákos nem akart rám erőltetni semmit, de így már bátran lépett.”

A váltás négy gyermekkel tizenhét év után persze nem volt könnyű, a gyerekek közt volt, akit nagyon megviselt az osztálytársaitól, barátaitól való elszakadás. „Akkor ki is tört egyikükből, hogy utálja, hogy az ő apja lelkész. Sosem sírtam és imádkoztam annyit egyik gyerekemért sem, de ez így volt rendjén, ki kellett, hogy adja ezt magából ő is.”

Ebből is látszik, hogy a lelkészcsaládok élete nem mindig könnyű. Anett mégis reméli, ha a gyermekeik visszatekintenek erre az időszakra, ugyanazt idézik fel, amit a szüleik, és nem látják ők sem rosszabbnak, ahogy éltek. Édesanyaként igyekszik kihozni a legjobbat a lehetőségekből: a hétvége szolgálattal telik, de a vasárnapi ebéd nem maradhat el, ezért lassú tűzön már az istentisztelet alatt készül valamilyen finom fogás, a gyülekezeti tagok távozóban néha meg is jegyzik, milyen finom illatok szállnak a parókia konyhája felől. A lelkészházaspárnak kedden van szabadnapja. Mindig nagyon vendégszeretők voltak, gyakran hívtak meg vacsorázni magukhoz gyülekezeti tagokat, lelkészházaspárokat – állítják, akkor sem főznek másként, ha a püspök érkezik, de ez azt is jelenti, bárki jön, mindig van egy kis izgalom. Anett főzőtudományáról több polc is árulkodik a családi könyvtárban. Szeretnek terített asztal mellé ülni, ott mindenki könnyebben megnyílik – mondják. Pilisen előfordult, hogy a lelkészné tizenhat emberre főzött, amikor más lelkész- és gondnokházaspárokat láttak vendégül. Ilyenkor nyíltan beszélgethettek arról, ki milyen örömöket és nehézségeket él meg a szolgálatában. Ezért nem érezték sosem, hogy magukra maradnának a problémáikkal – mondják.

Igyekeznek óvni házasságukat is. „Nem természetes, hogy a házasságok jól működnek. Mi sokat tettünk a sajátunkért. Ákos a diploma után elvégezte a szupervízori másodképzést, amelynek részeként egyéni szupervízióra is kellett járnia. Annyira értékesnek találta ezt a hivatásgondozó és önismeretet építő beszélgetéssorozatot, hogy szerette volna velem is megosztani ezt az élményt. Nekünk minden időt és pénzt megértek a házassággondozó beszélgetések, ahol szó volt a házasságról, a családról, az életről. Minőségi időt töltöttünk együtt, közben jobban megismertük egymást, valósággal szárnyaltam. Már azelőtt jelentkeztünk erre, mielőtt nagy nehézségeink alakulhattak volna ki, és ez megtanított minket arra, hogy ha bármi kis nézeteltérés jelentkezik, azonnal tisztázzuk is azt. Követtük azt a tanácsot is, hogy minden évben egyszer egy hétre kettesben elutazzunk, havonta egyszer elmenjünk vacsorázni, és egy héten egyszer egy órát beszélgessünk csak magunkról. Következetesen betartottuk ezt, pedig kisgyermekes anyaként volt, hogy azt éreztem, nincs értelme elmenni itthonról, amikor annyi a teendő. Ákos nagyon szereti az operát, én meg megesett, hogy előadás közben szunyókáltam el, ott pihentem ki magam. De legalább útközben minőségi beszélgetéseink voltak. Nekünk mindig fontos volt, hogy a házasságban boldogítsuk egymást. Amikor rendben mennek a dolgaink Ákossal, az nekem védettséget ad, mert olyankor én is rendben vagyok anyaként is, a gyülekezetben is, a bevásárlókocsi mögött is. Ez a gyerekeknek is védelmet, biztonságot jelent.”

Segítségükre van az is, hogy egyes szolgálati területeken nem mint férj és feleség, hanem mint egy nagyobb szolgáló közösség tagjai beszélgethetnek arról, ha másképp látnak valamit – teszi hozzá. „Böjte Csaba egyszer azt mondta egy beszélgetésben, hogy ha síelés közben elesel, akkor nem a síelés van válságban. Te pedig fölkelsz és mész tovább – nem szabad abbahagyni a síelést. Ugyanígy van ez a házasság intézményével is: nem az van válságban, csak kérj tanácsot és menj tovább!”

Morváné Cserna Anett szívesen támogatna más, hasonló helyzetben lévő nőket, akár teológusok jegyeseit is. „Több lelkészfeleséggel beszélgettem már, aki azt panaszolta, hogy úgy érzi, ki van égve. A férje biztatására vesz még egy nagy levegőt, de az egyik nagy feladat után jön a másik, mintha sosem érne véget. Látom, hogy szomorúak amiatt, hogy már nem tudják, mi az, amire Isten hívta őket és mi az, amit muszájból csinálnak. És míg egy szakmából lehet váltani, ha valaki mégsem érzi magáénak, ebből a szerepből nem lehet kiszállni. Mindez még rosszabb, ha felemás helyzetben vannak: amikor a lelkész férj nagyon jól érzi magát, a feleség viszont szenved. Néha problémát okozhat az is, hogy az, akit a szószéken lát, mintha nem ugyanaz az ember lenne, mint az, akivel a családban együtt élnek. Pedig nem is kell ugyanannak lennie, mert a szószéken a lelkész Isten eszköze: nem a saját bölcsességéből szól, még ha az otthon könnyebben elő is fordulhat.”

Még sokáig beszélgetünk. Anett egyik legnagyobb örömeként említi, hogy Ákos mellett mindig azt érezte, nemcsak az életben társak, hanem a szolgálatban is. A végszót férje mondja ki, és ezzel mindent elmond: „Isten és Anett szeretete nagyon sokat formált rajtam, de azt hiszem, a lelkészi munkám értéke is sokkal kisebb lenne a feleségem nélkül.”

Képek: Füle Tamás