Hajdúné Tóth Lívia könyvespolcát eleve úgy láttam magam előtt, mint ami egyenesen áthúzódik a lovasberényi Reményik Sándor Általános Iskolába, hiszen ő az, aki élménnyé növesztett hittanóráin visszaszeretgeti a gyerekeket a templomba.
A hittanoktatás lehetőségeinél azonban sokkal jobban kezdett foglalkoztatni, hogy finom, megérlelt nőiességét mi táplálta. Hogyan kapcsolódott női mivoltában könyveken keresztül férfiakhoz és férfiakon keresztül könyvekhez?
Persze a gyerekekkel kezdi, a tanítványaival. Azt hiszem, nem is ő volna, ha nem így történne.

A hetedik, nyolcadikosaimnak, már senki nem olvas, és legtöbbször ők sem olvasnak, én pedig szeretném nekik visszaadni ezt az élményt, talán utolsó fogódzóként a könyvek világa felé.

Miklya Luzsányi Mónika Srácok a garázs tetején című regényét olvasom ennek a korosztálynak évről évre. Van egy szőnyegezett termünk az iskolában, ahol mindenki úgy heveredhet el, ahogy neki kényelmes. A kanapén kucorgó, „anyahangú” mesélést lopom vissza az utolsó itt töltött idejükbe.
Úgy nőttem föl, hogy nekem olvastak, s a gyerekeim is úgy nőttek, nőnek fel, hogy összebújunk a kanapén és olvasok nekik.
Körülbelül négy hittanóra már elegendő, hogy együtt éljük át a kamaszokkal a kalandokat, végigolvasva egy teljes művet, közösen. Szlenget használ a szerző, tehát azt is átélik a diákok, hogy osztozom a nyelvhasználatukban is, de a katarzist is együtt éljük át.

Az élményt adó pedagógia igazán a Te területed. A számunkra kikészített könyveid közül is több a kamaszok világához, gyereknevelési kérdésekhez vagy a nehézségekkel való szembenézéshez kapcsolódik. Mit olvastál utoljára a magad örömére?

Visky András Kitelepítés című könyve ilyen volt. Úgy olvastam, hogy szinte tartalékoltam az oldalakat, szabályosan fáztam, annyira hatott rám a szöveg.
Amit korábban a saját magam örömére olvastam, azok például Szabó Magda könyvei. Sokszínű életművét szeretem újra és újra elővenni, bár az ismert regényekben tudom, hogy miután mi következik, mégis jól esik ez a biztonsági játék.

A Szabó Magda regények közül melyik volt az, ami sokat adott neked?

Végiggondolva, a középiskolai irodalmi versenyek tehetők felelőssé azért a hozzáállásért, hogy bátran nyúlok olyan könyvekhez is, amelyeknek a világa ismeretlen számomra. Így lehetséges, hogy Szabó Magda regényei közül Az őz áll hozzám a legközelebb.
Szerintem az a nagyon erős üzenete majdnem az összes Szabó Magda műnek, hogy bár az ember megéli a saját kiszolgáltatottságát, mégis van benne életbátorság ahhoz, hogy felálljon generációs nehézségekből, és rátaláljon, hogyan lehet erőforrásává, ami korábban esetleg gyengeség volt vagy családi átok.

Megleptél Az őzzel. Ez egy nagyon erős belső monológ. Neked miért volt fontos?

Miközben olvastam, megtanultam megbocsátani a szereplőknek. Mindazokért, amit elkövettek, vagy amit elkövethettek volna. Szerettem nézni azt, ahogy egy családi élet kialakul, és közben cipel olyan nehézségeket, amelyekről az egyének vagy tehetnek, vagy nem. Érdekelt, hogyan áll meg a terhek között a főhős, és hogyan lesz mindez számára motorizáló erővé. Nyilván nem ez az elsődleges üzenete feltétlenül a könyvnek, de számomra ezt jelentette.

Azt mondtad, hogy megtanultál megbocsátani a szereplőknek. De hogyan?

A Szabó Magda-könyvek azért erősek, mert nem csak a jellemét mutatják meg egy-egy szereplőnek, hanem azt is, hogy milyen környezetben alakult ő azzá, amivé.

Ha valakinek megismerem az élettörténetét, az az ismeret segít abban, hogy elfogadjam. Ha elfogadom, akkor megbocsátok neki.

Nálad összefügg az elfogadás és a megbocsátás?

A való életben is sokszor találkoztam számomra ellenszenves emberrel, akitől szívesen tartottam volna távolságot a saját érzéseim alapján. Valami miatt azonban mégis dolgom volt vele, és miközben megismertem, és megértettem, hogy ő miért olyan, amilyen, meg is tudtam szeretni.

Szabó Magda nemcsak nagyon erős női történeteket írt, hanem tabutémákat feszeget, akár az egyház, református egyházunk vonatkozásában is. De ezekről nem szoktunk beszélni.

Nem, mert szégyenlősek vagyunk. Ha valaki kritikát fogalmaz meg velünk szemben, az szinte elviselhetetlen számunkra, akár egyházként is. Pedig a tükrökre szükségünk van. Ilyen „tükörkönyv” volt számomra Szabó Imre Sírjanak a papok című önéletrajza is. Megmutatta az egyházi viszonylataink olyan oldalát, amelyet addig nem ismertem. Kegyességi irányzatok sokszínűsége találkozik abban a könyvben, amely nagyon erős kritikát fogalmaz meg emberek és az egyház felé is. Ha bátrak vagyunk és bele merünk nézni a kritikai tükrökbe, az segít nekünk abban, hogy kevesebbet tévedjünk.
Mindenki jó lelkész és jó hívő akar lenni. A bénaságaink sokszor jóindulatú bénaságok, csak sajnos nagyon rossz irányba tudnak vinni. Nem feltételezem, hogy valaki egyik reggel úgy ébred, hogy rosszul akarja csinálni az életét. Mindenki úgy kel fel, hogy boldog akar lenni, jól akarja tenni a dolgokat.

Ha látunk egy-egy tükröt, mint Visky András regénye vagy Szabó Magda szövegei, még tovább Edith Eva Eger története – megdöbbenünk azon, hogy hogy juthat idáig az ember. Ha bátrak vagyunk, magunkra vesszük, mert ezek a történetek bármikor megtörténhetnének. Nem kellene meglepődnünk rajtuk, mert ilyen az ember. Bármikor dönthetünk viszont másként, de ehhez azt is kell vállalni, hogy belenézünk a kritikai tükörbe, mert így lehet más utunk.
Bennem erős a vágy arra, hogy az életemben mindennap másként akarok dönteni, kezdve az egészen kicsi dolgokon, minthogy nem alázok meg gyereket az iskolában tanárként, megóvom a másik emberi méltóságát azzal, hogy nem pletykálok, nem kezdem el számára nyersen megfogalmazni a véleményem, mert nem ismerhetem eléggé, hogy ő miből jön, mit cipel magával.
Az egyházban nagyon könnyen ítélkezünk és túl könnyen dobálózunk sárral ezen a kis kakasdombon. Kevesen vagyunk, és mégis nagyon tudunk egymásra mutogatni, ahelyett, hogy látnánk, hogy a másik milyen esendő, mennyire fél.

A benned megjelenő empátia számomra nagyon összefügg azzal, hogy nőként hogyan vagy jelen az egyházban. Ebben talán az is segítség, hogy négy fiaddal és a férjeddel vagy körülvéve folyamatosan.

Szerintem sokszor esünk abba a hibába, hogy a szerepeink szerint definiáljuk magunkat; inkább úgy fogalmaznék, hogy életkorszakaink vannak. Tudom, hogy most a 21. századi ember azt mondja: nagyon fontos, hogy saját magadat előtérbe helyezd, hogy legyen énidőd és a többi.
Ennek az igazságtartalmát nem vitatom el, viszont hiszek a jófajta szolgálatban is, amit az ember a családjában élhet meg. Ez nem alárendelődés, félreértés ne essék, hanem annak valós öröme, hogy az élet nem rólam szól.
Ez nem kegyes szólam; annyit jelent, hogy az élet igazából, nagyon-nagyon őszintén Krisztusról szól. Ha ezt meg tudom élni, akkor az át fog sugározni a hétköznapjaimban is.
Volt olyan időszaka az életemnek, amikor legfeljebb az élelmiszerláncok hirdetési újságjait tudtam elolvasni, mert annyira sűrűek voltak a kisgyerekes hétköznapok. De nem kell magamat áldozatnak látnom abban a szerepben. Mert abban erő volt, erő van, amit én kapok vissza.

Ahogy ennek a korszaknak vége lett, az érdeklődésem elkezdett abba az irányba nyitni, amelyben a gyerekeket segíthetem, az idősek mellé odaállhatok, és mindezzel több leszek a hivatásomban.
Nem én leszek kevesebb, nem az érdeklődésem szűkül, csak az iránya terelődik.

Úgy éled meg a nőiességedet, hogy adsz.

Igen, ez valószínűleg így van, de hozzátartozik, hogy jó mintát láttam. A szüleim első generációs értelmiségiek, anyukám konkrétan tanyán nőtt fel. Azért az nem volt könnyű asszonysors. Nem úgy nőttek föl, hogy tele lett volna a házuk könyvekkel, de a családjukban volt őszinte vágy a tudás iránt, és akarták támogatni a gyermekeiket. A testvéreimmel mi is ilyen támogató közegben nőttünk fel.
Ez olyan látszólag apró gesztusokban is megnyilvánult, hogy mivel nagyon későn értem haza és messze laktunk a buszmegállótól, Apukám mindig kijött elém, hogy az az idő, a hazaút közös legyen.
Tudta, hogy mindig fázik a kezem, a nagy, meleg kezeibe fogta az enyémet és melegítette. Rossz volt a közvilágítás is, és tudta, hogy egy szakaszon félek, ezért jött elém és kísért haza engem.
Ezek olyan szeretetmuníciók, amiket nem nehéz továbbadni. De ez okot ad arra is, hogy megértéssel legyek azok iránt, akik nem ebben nőttek fel.
Az iskolában a gyerekeknek nagyon nehéz élettörténeteik vannak, és sokszor annyi elég, hogy azt mondom neki, hogy tudom, hogy küzdesz, és becsülöm, hogy a küzdelmeid mellett ilyen eredményeket érsz el a suliban.

Most figyeltem fel a gyönyörű, teljes Szabó Magda-gyűjteményedre a polcodon.

Igen, ez is a kapott szeretetmunícióim egyike. Mind a Magyar Költészet Kincsestárát, mind a Szabó Magda-sorozatot a bátyámtól kaptam. Amikor matematika–kémia szakon egyetemista volt, akkor kezdtek ezek megjelenni, és a kis ösztöndíjából előfizetett nekem, a gimnazistának mindkét sorozatra. Minden darabot rögtön a megjelenés után kézbe vehettem. Látod, ebben még ex libris is van: szeretettel bátyádtól.

Igen, ő ilyen ember, aki az egyetemi ösztöndíját erre költötte.

Hányan vagytok testvérek?

Hárman, én középső vagyok. A bátyám négy évvel idősebb nálam, az öcsém kilenc évvel fiatalabb, mint én. Nekem ő hihetetlen ajándék volt, sok mindenre én tanítottam meg, például úszni, biciklizni, vele nagyon lelki módon tudunk együtt mozdulni.

Látom, hogy milyen erős férfikötődéseid vannak, édesapád, a bátyád, az öcséd, aztán a négy fiad…

Az is nagyon érdekes, hogy mindig fiús anyuka akartam lenni. Amikor megtudtuk, hogy a negyedik gyerekünk, Zsombor is fiú lesz, én egy napig mosolyogtam, hogy ez milyen csodálatos.

Mindegyikük jó értelemben vett fiú, és most már férfiasodnak. A legnagyobb tizenkilenc, a legkisebb tízéves.

Milyen vagy mint fiús anyuka?

Azt mondanám, hogy nem agyalom túl a dolgokat, egyszerű, egyértelmű szabályaink vannak. Viszont úgy tekintettem a srácokra az első pillanattól kezdve, hogy mi férfiakat szeretnénk nevelni. Ebben a vonatkozásban a férjem a világ legjobb apukája, akihez a fiúk igazán mélyen kötődnek.

A fiaim a nagy, világméretű problémákat az édesapjukkal folytatott beszélgetéseikben dolgozzák fel.
A lelki beszélgetéseik pedig velem vannak vacsora után a konyhaasztalnál. Támogatom őket abban, ha jól csinálják a dolgaikat, ugyanakkor nyitogatom az érzékenységük ajtaját, hogy képesek legyenek felmérni, egy-egy mondatukkal másokban mit okozhatnak.

Mit jelent számodra, hogy férfiakat neveltek?

Szerintem javarészt férfiatlan világban élünk. Legtöbbször sajnos éppen mi, nők vesszük el a férfiak munícióját. Sokszor kiragadjuk a kezükből a döntés jogát és felelősségét. Egy házasságban az a kérdés, hogy van-e annyi bizalmam a férjem iránt, hogy bátran odaadjam neki a döntés jogát, el tudom-e engedni, hogy csak nekem lehet igazam?
Hogy férfiakat nevelek, számomra azt jelenti, hogy felelősségre nevelem őket, mert életek lesznek rájuk bízva. Szeretném ezt mindegyikükben nagyon hamar tudatosítani, hogy felelősek lesznek a családjukért, felelősek lesznek a munkatársaikért, mindegy, hogy milyen pozíciót fognak betölteni.

Arra neveljük őket, hogy merjenek felelősséget vállalni, merjenek dönteni és mindemellett fontosnak tartom, hogy tudjanak bocsánatot kérni. Lássák be, hogyha hibáztak; attól nem lesznek se kevesebbek, se szegényebbek. Akkor lesznek a nők mellettük nők, ha ők tudnak és akarnak valódi férfiak lenni. Azt hiszem, ebben jó minta az apukájuk, akire felnézhetnek.

Valamelyik évben a magyar költészet napján azt játszottuk itthon a srácokkal, hogy mindenkinek választania kellett egy verset és azt felolvastuk egymásnak a vasárnapi ebéd után.
Nagyon érdekes volt. Nyilván minden gyerek a korosztályának megfelelő verset választott, attól függően, hogy kinek mekkora irodalomkészlet volt éppen a fejében.
Volt rá egy napjuk, hogy ki-ki megtalálja a versét, de mindenki választott. Szerintem ez is férfias dolog.

Engem most a te verseid érdekelnének. Azt mondtad, hogy a vers az könnyen megfogható volt számodra még a legnehezebb, vagy legleterheltebb életszakaszaidban is. Mi volt az, amit a legtöbbször forgattál, amihez mindig jó volt visszanyúlni, mint ahogy Szabó Magdához is?

Ha arra kell válaszolnom, hogy kinek a műveit olvastam legtöbbször vagy melyik költőtől tudom a legtöbb verset, az talán József Attila. De most felrémlik, ahogy a nagyfiam Radnóti Miklós sorait szavalta itthon az elmúlt hétvégén, azonnal tudtam folytatni és ezt felidézve lehet, hogy mégis az ő verseibe kapaszkodtam a leggyakrabban. Például azon az említett költészet napján a családunkban én a Levél a hitveshez című Radnóti-verset választottam.
Abban biztos vagyok, hogy ennek a két költőnek a verseit forgattam legtöbbet. József Attila nagyon erős, Radnóti meg nagyon mély, de Reményik Sándornak is vannak számomra meghatározó versei.
Szeretem azt, amikor az Isten elleni lázadás fogalmazódik meg a költészetében, mert azt egészen rá tudom rímeltetni a zsoltárokra. Szerintem fontos, hogy ki merjük mondani Isten előtt a negatív gondolatainkat is, a lázadásainkat is, hogy utána Isten kezében tudjunk megnyugodni is. Ezt az élményt lehet Reményik verseiben felfedezni.

De hát ők tényleg csak a jéghegy csúcsa. Életszakaszokhoz, kedvhez, hangulathoz, napszakhoz is tudnék egészen más verseket rendelni, amelyek nekem fontosak.

A 2024-es tavaszi versed melyik?

Az jelent meg előttem, ahogy az egyik fiunk szavalóversenyen olyan lelki érzékenységgel tudta mondani Reményik Sándor Ne próbálj című versét, hogy attól az én szavam is elállt. Ha most erre a versre gondolok, akkor már látom benne az ő építkezését is, ahogy rajta átszüremlik ez a nehéz szöveg, ami arról szól, hogy jó lenne, ha Isten arra is nézne, milyen gyönge vagyok, amikor rám engedi a próbákat, és nem csak arra, hogy majd milyen erősen kerülök ki belőlük.

Azért szeretem ezt a verset, mert az én életemnek is voltak nagyon nehéz szakaszai.

Sokszor azt éreztem, hogy tényleg nem bírom tovább. És most itt ülök és azt mondom, hogy jól vagyok, és a próbákból valóban erősebben kerültem ki.

Ettől még amikor benne vagyunk a próbákban, azok nagyon sötétek. És jó lenne mindig azt látni, hogy az az Isten, aki beleenged bennünket nehézségekbe, tényleg tudja, hogy mit akar majd faragni belőlünk. Van-e annyi bizalmam az Istenben, hogy tudom, majd erősebb leszek utána? — Erről szólnak a próbák, és ez a vers is valahol erről szól, úgyhogy most ezt választom.

 

Fotó: Füle Tamás

*

Reményik Sándor:
Ne próbálj!

Engem gyengébbnek faragtál ki,
Hogysem próbáidat
Állhatnám, Uramisten
Dícsérve Téged rendületlenül.
Azért ígyen könyörgök Hozzád:
Ne próbálj engemet!
Tudom, hogy vannak választottjaid,
Akiket szentté finomít a bánat,
Akiket hőssé edz a szenvedés,
Akik áldják és magasztalják
Süvöltő ostorod,
Mert minden csapás nyereség nekik.
Nem én, nem én!
Én igazabbá, emberebbé
Nem tisztulok sötét eged alatt.
 

Engem csak torzzá teszel és fonákká,
Engem csak összetörsz,
De szobrot szenvedéssel
Mégsem faragsz belőlem, Istenem.
Nekem kék szemed derült ege kell,
Örök mosolyod aranykupolája,
Őszi erdőkben halk lélekzeted:
Hogy kinyíljék szívem,
Szépségben s szeretetben – másokért,
Hogy ne kerengjek, mint a kerge állat
Veszett irammal, öntudatlanul
Önzésem és nyomorúságom
Őrült köreiben.
Ha azt akarod, hogy dícsérjelek
Szárnyaló énekkel, én Istenem:
Adj enyhülést, ne próbálj engemet!