ÉLT CÉZÁREÁBAN EGY KORNÉLIUS NEVŰ FÉRFIÚ, AZ ÚGYNEVEZETT ITÁLIAI CSAPAT SZÁZADOSA. KEGYES ÉS ISTENFÉLŐ EMBER VOLT, EGÉSZ HÁZANÉPÉVEL EGYÜTT, SOK ALAMIZSNÁT OSZTOGATOTT A NÉPNEK, ÉS MINDENNAP IMÁDKOZOTT ISTENHEZ. EGYSZER, ÚGY DÉLUTÁN HÁROM ÓRA KÖRÜL, LÁTOMÁSBAN VILÁGOSAN LÁTTA, HOGY ISTEN ANGYALA BEMEGY HOZZÁ, ÉS EZT MONDJA NEKI: KORNÉLIUS! Ő PEDIG RÁTEKINTETT, ÉS MEGRÉMÜLTEN ÍGY SZÓLT: MI AZ URAM? AZ PEDIG ÍGY VÁLASZOLT NEKI: A TE IMÁDSÁGAID ÉS ALAMIZSNÁID FELSZÁLLTAK ISTEN ELÉ EMLÉKEZTETŐÜL. MOST AZÉRT KÜLDJ JOPPÉBA EMBEREKET, ÉS HIVASD MAGADHOZ SIMONT, AKIT PÉTERNEK HÍVNAK. EGY SIMON NEVŰ TÍMÁRNÁL VAN SZÁLLÁSON, AKINEK HÁZA A TENGERPARTON ÁLL. AHOGY ELMENT AZ ANGYAL, AKI VELE BESZÉLT, SZÓLÍTOTT KETTŐT A SZOLGÁI KÖZÜL ÉS EGY KEGYES KATONÁT AZOK KÖZÜL, AKIK SZEMÉLYES SZOLGÁLATÁRA ÁLLTAK. ÉS MIUTÁN MINDENT ELMONDOTT NEKIK, ELKÜLDÖTTE ŐKET JOPPÉBA. MÁSNAP PEDIG, MÍG AZOK ÚTON VOLTAK, ÉS KÖZELEDTEK A VÁROSHOZ, FELMENT PÉTER DÉLTÁJBAN A HÁZ FELSŐ RÉSZÉRE IMÁDKOZNI. KÖZBEN AZONBAN MEGÉHEZETT, ÉS ENNI KÍVÁNT. DE MÍG AZ ÉTELT KÉSZÍTETTÉK, ELRAGADTATÁS SZÁLLTA MEG, ÉS LÁTTA, HOGY AZ ÉG MEGNYÍLIK, ÉS VALAMI EDÉNYFÉLE, MINT EGY NÉGY CSÜCSKÉNÉL EGYBEFOGOTT LEPEDŐ, LASSAN ERESZKEDIK ALÁ A FÖLDRE. EBBEN OTT NYÜZSGÖTT A FÖLD MINDENFÉLE NÉGYLÁBÚ ÁLLATA, CSÚSZÓ-MÁSZÓK, ÉS AZ ÉGI MADARAK. MAJD SZÓ HANGZOTT HOZZÁ : KELJ FEL PÉTER, VÁGD LE, ÉS EGYÉL ! PÉTER AZONBAN ÍGY SZÓLT: SEMMIKÉPPEN SEM URAM, MERT ÉN SOHA SEMMI TILALMASAT, VAGY TISZTÁTALANT NEM ETTEM. ÉS ISMÉT SZÓ HANGZOTT HOZZÁ MÁSODSZOR IS: AMIT AZ ISTEN TISZTÁVÁ TETT, AZT NE TARTSD TISZTÁTALANNAK. EZ PEDIG HÁROM ÍZBEN TÖRTÉNT ÍGY, S AZUTÁN AZ EDÉNY ELTŰNT AZ ÉGBEN.

_________________________________________________________________________

 

Idén a vasárnapi gyermekistentiszteletek is az apostolok cselekedeteiről szólnak…Az elmúlt héten megkérdezte tőlem egy kisfiú: - A jövő héten kiről lesz szó? - Mondtam, hogy Pálról. – Kár, mert már unom egy kicsit – mondta ő, amit gondol. Szeretem az őszinte szót. Vajon miért unja? - Ugye, kevésbé unnád – kérdeztem tőle - ha az édesapádról lenne szó? Arról, hogy az ő élete változott meg, őt nem értették, őt üldözték, őt bántották, őt zárták börtönbe, avagy netán őt kövezték volna meg tizenegynehányszor? Meghökkenve nézett rám…

 

Pedig a krisztuskövetés alapkérdése ez. Régi történeteket hallunk, de vajon szólhat rólunk, ami elhangzik? Hogyan kerülhetek bele abba, ami nem rólam szól? És vajon mennyire akarok belekerülni? Miért, hogy az emberek többsége nem él kínálkozó lehetőségeivel, kimaradt saját életének Isten terveihez igazodó, az Ő rendeléseire felelő lépésekből?

 

Van egy osztálytársnőm, akivel óvodás koromtól fogva, érettségiig együtt jártam. Nem ő volt a barátnőm, de mindig közel állt hozzám. Édesapja korán meghalt, nagymamája és testvére, aki apáca volt, ragasztották volna a valláshoz, de valahogy mindig tiltakozás ébredt benne… A múlt héten volt a szülinapja, s hirtelen elhatározással egy könyvet küldtem el neki, Máté Sarolta életrajzi írásait. Hátha e szívszorítón hányattatott élet istenkeresése megérinti szívét! Azt írta utána, nem tudta letenni, egyvégtében olvasta el. Tele van kérdéssel, vajon hogyan alakult ennek az asszonynak az élete? Vajon az is megérintette, amiért a könyvet küldtem?

ÉLT CÉZÁREÁBAN EGY KORNÉLIUS NEVŰ FÉRFIÚ, AZ ÚGYNEVEZETT ITÁLIAI CSAPAT SZÁZADOSA. KEGYES ÉS ISTENFÉLŐ EMBER VOLT, EGÉSZ HÁZANÉPÉVEL EGYÜTT, SOK ALAMIZSNÁT OSZTOGATOTT A NÉPNEK, ÉS MINDENNAP IMÁDKOZOTT ISTENHEZ.

 

Történet kezdődik. Kiről szól? Magunkra ismerhetünk valamiképp Kornélius életében? Látjuk, hisszük a mindenek fölött uralkodó Gazdát, mint a történések, és a szívünk mozgatóját?  

Mi vagyunk azok, akik mindennap imádkoznak, akik a templomot szorgosan látogatják, akik, ha kell adakoznak… Kell ennél több? Vajon Kornélius miért könyörgött nap mint nap? És mi? Meghallgathat minket Isten? És ha Ő akar valamit, tudtunkra adhatja? Halljuk, értjük, lépjük? Hogyan olvassuk a Szentírást, halljuk, értjük, lépjük Isten szavát?

 

FÜLE LAJOS   KAPUK ELŐTT      

 

Egy-egy kapu előtt megállok,

mikor új napra virradok,

fellapozom a Bibliámat

s elolvasok egy-két lapot.

 

Egy-egy kapu mindegyik Ige,

titokzatos Lélek-kezek

mindegyiket szélesre tárják,

mikor előttük elmegyek…

  

Mennyi kapu... mögöttük áldás!

Mennyi Ige, mely nem enyém,

hiszen sosem léptem be rajtuk,

lett bár belőlük - költemény.

 

Vonzott a test, sokféle lárma,

kacérkodott bűnnel a szem,

s jól ismerem már a világot,

de mennyi Ige idegen!

 

Kapuk, kapuk a keskeny úton,

ott látom mindegyikben Őt,

de én csak állok, sírva állok,

szegényen a kapu előtt.                         

 

EGYSZER, ÚGY DÉLUTÁN HÁROM ÓRA KÖRÜL, LÁTOMÁSBAN VILÁGOSAN LÁTTA, HOGY ISTEN ANGYALA BEMEGY HOZZÁ, ÉS EZT MONDJA NEKI: KORNÉLIUS! Ő PEDIG RÁTEKINTETT, ÉS MEGRÉMÜLTEN ÍGY SZÓLT: MI AZ URAM? AZ PEDIG ÍGY VÁLASZOLT NEKI: A TE IMÁDSÁGAID ÉS ALAMIZSNÁID FELSZÁLLTAK ISTEN ELÉ EMLÉKEZTETŐÜL. MOST AZÉRT KÜLDJ JOPPÉBA EMBEREKET, ÉS HIVASD MAGADHOZ SIMONT, AKIT PÉTERNEK HÍVNAK. EGY SIMON NEVŰ TÍMÁRNÁL VAN SZÁLLÁSON, AKINEK HÁZA A TENGERPARTON ÁLL.

 

Tudja, hogy hozzá szólnak, az isteni követ nevén nevezi Kornéliust. Miért rémül meg tőle Kornélius? Mert még sosem történt vele ilyen? Szívet szorító lehet számára, hogy ennyire konkrét, pontos, körülhatárolt, és egyértelműen őt megszólító, számára küldött az üzenet…

Tudja, mire felel a Mindenható üzenete? Mert hiszen itt azzal szembesül, hogy Isten meg akarja ajándékozni. Lépett érte, hogy lépni tudjon. Isten szavára felelő konkrét lépésekkel.

 

Komolyan vesszük saját fohászainkat, kéréseinket? Amikor Isten akarja, teljesülhetnek?  Megjelenhet-e, mozdulhat-e Ő szemünk láttára, fülünk hallatára, egyértelmű válaszként? Vajon hisszük, amit kérünk, vagy tehetetlenségünkben testáljuk a Mindenhatóra azt, ami nekünk nem megy, rásózzuk Istenre, s így adjuk fel a kilátástalannak, lehetetlennek látszó dolgokat? Vagy imádkozva, épp hogy hitünket lépjük, s lépésre készen várunk feleletére?

 

Vajon mit érezhetett Kornélius, mikor váratlanul azt hallotta, hogy a Mindenható előtt vannak az ő imái, kérései? A TE IMÁDSÁGAID ÉS ALAMIZSNÁID FELSZÁLLTAK ISTEN ELÉ…

Miféle terv valósul közben? Ezt nyilván nem tudja, azt se, miért így, miért épp ezt kell lépni, csupán sejtheti, hogy sokkal többről van szó, mint az ő kérése, ő élete. Valami, amiért neki kell lépni, az idegennek, az ismeretlennek. Meg kell hívni valakit a házába az izraeliták közül.

 

AHOGY ELMENT AZ ANGYAL, AKI VELE BESZÉLT, SZÓLÍTOTT KETTŐT A SZOLGÁI KÖZÜL ÉS EGY KEGYES KATONÁT AZOK KÖZÜL, AKIK SZEMÉLYES SZOLGÁLATÁRA ÁLLTAK. ÉS MIUTÁN MINDENT ELMONDOTT NEKIK, ELKÜLDÖTTE ŐKET JOPPÉBA.

 

Hiszi, amit kért, reméli, vágyja igazán? Ha igen, akkor lép érte. Belesimul Isten akaratába? 

Vagy csak megrendíti az őt szólító, az imájára felelő isteni akarat? Kornélius megragadja az istenadta, elébe kínált lehetőséget. Rögtön lép, igazodva ahhoz, amihez igazodhat. AHOGY ELMENT AZ ANGYAL - a régi fordítás szerint : Amint elment az angyal … Szólítva van, s ő rögtön cselekszik, maga mellé szólítja, küldi követeit. Mert nem akar, nem mer, és nem bír kimaradni abból, amit imádságban kért, ami Isten akarata szerint valósul, ami következik…

 

Lehet minket Isten szavával, jelenlétével körbekeríteni? Veszítve nyerni? Amikor már csupán arra vágyunk, hogy szóljon hozzánk, hogy akaratába öleljen minket. „Elől és hátul körülzártál engem, fölöttem tartod kezedet. Csodálatos előttem e tudás (139. zsoltár) Kornélius, a római százados bizonyára így várt, isteni feleletre, üzenetre éhesen, mert amint tovatűnt az isteni követ, szólította embereit, hogy induljanak el a neki adott útmutatás szerint.

 

MÁSNAP PEDIG, MÍG AZOK ÚTON VOLTAK ÉS KÖZELEDTEK A VÁROSHOZ, FELMENT PÉTER DÉLTÁJBAN A HÁZ FELSŐ RÉSZÉRE IMÁDKOZNI. KÖZBEN AZONBAN MEGÉHEZETT, ÉS ENNI KÍVÁNT. DE MÍG AZ ÉTELT KÉSZÍTETTÉK, ELRAGADTATÁS SZÁLLTA MEG, LÁTTA, HOGY AZ ÉG MEGNYÍLIK, ÉS VALAMI EDÉNYFÉLE, MINT EGY NÉGY CSÜCSKÉNÉL EGYBEFOGOTT LEPEDŐ, LASSAN ERESZKEDIK ALÁ A FÖLDRE. EBBEN OTT NYÜZSGÖTT A FÖLD MINDENFÉLE NÉGYLÁBÚ ÁLLATA, CSÚSZÓSZÓK, ÉGI MADARAK… MAJD SZÓ HANGZOTT HOZZÁ: KELJ FEL PÉTER, VÁGD LE, ÉS EGYÉL!

 

Péter mit sem tud Kornélius századosról, imádságairól, és az érte elküldött, úton levő követekről. Hogyan érti meg, hogy a követek szavára el kell indulni, meg kell érkeznie egy római

százados házába? Hogyan zárja körül, hogyan keríti be Pétert, a tanítványt az isteni akarat?

 

Péter nem ebédelni, hanem imádkozni indul, közben tör rá az éhség. Annyira, hogy rögtön ennivalót kér. S miközben az ételt áhítva vár, látja a látomást, amit a Lélek elébe tár. Miért fontos, hogy akkor és közben? Mert ha nagyon éhes az ember, hamarabb megeszi azt, amit nem szeret. Amit elébe hoznak, abból ő még sosem evett. Mert törvénye tiltja, s ő a törvényt megtartó ember. Lehet rávenni, hogy egyen? Kiderül, hogy nem! Nem képes megtenni, amit sosem engedett meg magának. Éhesen sem, Isten szavára sem!  A tettnek lehetetlenségét kell először látnunk ahhoz, hogy értsük Pétert és azt, hogy Isten miért így közli vele akaratát.

 

Mi akadályozhatja, gátolja a krisztuskövetők lépéseit? Az amit nem vesznek magukra, amit képtelenek elhinni, amire nézve épp ezért nem indítható a szívük. Amit nem akarnak, vagy nem tudnak megtenni. Mi módon lehet Pétert rávenni arra, amit magától sosem lépne, amit megtehetetlennek tart?

 

Sosem felejtem el annak kínját, mikor ráébredtem, hogy olyan úton kell elindulnom, járnom, mely másokat botránkoztat. Nem volt elég semennyi küldő, bizonyságot adó szó, be kellett zárulni előttem addigi életem terének is, hogy arra induljak, amerre Isten Lelke vezetni akar.

Minél fontosabb nekünk az Isten akarata? Fontosabb, mint az a törvény, az a tisztesség, amit érvényesnek gondolunk, elvárunk magunktól és másoktól? Mert itt így vetődik fel a kérdés. Eljuthatunk-e oda, hogy akarhatja-e ezt, avagy azt az Isten? Amit mi addig avagy örökké megengedhetetlennek tartunk? Mert lehet akadállyá. A törvény, az előírás, a szokás felől való gondolkodásunk.

 

Mitől gondol Péter mást, mint amit egész addigi életében komolyan vett, és élt? Még éhesen is előbb ébredt benne az undor, a számára fogyasztani tiltott, megehetetlen állatok iránt, mint hogy elgondolkodhatott volna azon, mit lát, miért lát, s miért hozta elé Isten e látomást?

 

PÉTER AZONBAN ÍGY SZÓLT: SEMMIKÉPPEN SEM URAM, MERT ÉN SOHA SEMMI TILALMASAT, VAGY TISZTÁTALANT NEM ETTEM. ÉS ISMÉT SZÓ HANGZOTT HOZZÁ MÁSODSZOR IS: AMIT AZ ISTEN TISZTÁVÁ TETT, AZT NE TARTSD TISZTÁTALANNAK. EZ PEDIG HÁROM ÍZBEN TÖRTÉNT ÍGY, S AZUTÁN AZ EDÉNY ELTŰNT AZ ÉGBEN.

 

Péter rögtön tiltakozik. SEMMIKÉPPEN SEM URAM… Milyen különös, azzal védekezik, hogy ő soha nem tette, és soha nem is tenné azt, amire felszólítást kapott látomásában! Épp, mert a törvény szerint tiltva van! Nem akar törvényt szegni, nem akar ellene vétkezni.

Ő nem fogyaszt tisztátalant. Senki kedvéért. Még az Úristen sem mondhatja neki!

 

Felfogja kinek mondja, ki előtt igazolja tisztaságát? Először bizonyára nem. Képtelen magára nézve elfogadni, érvényesnek gondolni azt, amit lát, ezért hallja hiába a felszólítást, amit hall. Hányszor kell neki elmondani? HÁROM ÍZBEN!

 

 Péternek fel van adva a lecke. Félre tudja-e tenni a törvényen kívüliért törvényt? Elindul egy tisztátalannak tartott ember szabadulásáért? Lehet erre szabaddá tenni? Ő nem tudja, de hamarosan megérkeznek hozzá Kornélius követei. El kell indulnia abba a házba, ahova ő a törvény előírása szerint nem léphet be. Azért, kinek imádságát Isten készül meghallgatni…

 

Mi mit tartunk TISZTÁTALANNAK? Mit nem tennénk soha, mit nem tudunk megbocsátani magunknak és másoknak? Mit tehet Isten tisztává? Számunkra elfogadhatóvá? Mitől tiszta valami, valaki, s mitől tisztátalan? Mi attól vagyunk tiszták, amit élünk? Vagy Krisztus által? Nem lehet, hogy épp ez a baj velünk? Hogy nem szabadulunk meg a bűnlátás és bűnvallás által, s a bűn rabjai maradunk? Lehet minket megszabadítani attól, amit látunk, gondolunk?

 

Hogy viszonyulunk mi a tisztátalansághoz? A házasságtörőt látjuk tisztátalannak, vagy amit elkövetett azt tartjuk tisztátalanságnak? Lehet ezt szétválasztani? Hogyan választotta szét Krisztus? Ő látta az elítélt latorban azt, aki vele lesz a Paradicsomban… Vajon nekünk a tisztaságunkkal kell Krisztushoz mennünk? Hozzá, ki értünk a bűnösök közé számláltatott. Be kell látnunk, rá kell ébrednünk, mennyire bensőnkből diktál a magunk fogalmai szerinti tisztaság igénye, törvénye, s még mielőtt meggondolnánk, elítéljük magunkat és másokat.

 

Mi a bűn? Amit mi annak tartunk? Vagy az Isten iránti engedetlenség. Felülírhatja-e adott pillanatban parancsa azt, amit mi bűnnek tartunk? És ki a bűnös, a tisztátalan, akit annak tartunk? És vajon akiben Urunk látja a tisztaság vágyát, és azt is, akit szabaddá tud tenni, azt tudjuk-e az Ő szemével látni, merünk hinni, remélni, érte lépni? 

 

Nincs méltó, nincs tiszta, ha igaz mértékkel mérünk. De Krisztus magára vállalta bűneinket,

s elszenvedte mindnyájunkért a büntetést. Méltatlanok vagyunk, de hit által szabadulhatunk.

Félelmetes azt látni, azt tapasztalni, hogy a keresztények jó része, sem magát, sem másokat nem képes úgy kezelni, mint akit megszabadultak, mint akiknek valóban tenger mélységébe vetették (Mik.7:19.) bűneiket. Ott marad a vád ill. az önvád. Saját törvénytudó ítéletük kötözi meg őket. Kérik, de nem lépik, nem élik a bűnvállalás által nyerhető feloldozás szabadságát.

 

AMIT AZ ISTEN TISZTÁVÁ TETT, AZT NE TARTSD TISZTÁTALANNAK…