JÉZUS A PÉTER HÁZÁBA MENT, ÉS LÁTJA, HOGY ANNAK A HÁZNAK NAPAASSZONYA ÁGYBAN FEKSZIK ÉS LÁZAS. MEGÉRINTETTE A KEZÉT, MIRE ELHAGYTA A LÁZ, ÚGY HOGY FELKELT ÉS SZOLGÁLT NEKI. ESTÉRE KELVE SOK ÖRDÖNGŐST VITTEK HOZZÁ, S Ő EGY SZAVÁVAL KIŰZTE A GONOSZ LELKET, ÉS MEGGYÓGYÍTOTT MINDEN BETEGET. ÍGY TELJESEDETT BE, AMIT ÉZSAIÁS PRÓFÉTA MONDOTT, MIKOR ÍGY SZÓLT: Ő VETTE EL A MI ERŐTLENSÉGÜNKET, ÉS Ő HORDOZTA BETEGSÉGEINKET. MIKOR PEDIG JÉZUS LÁTTA MAGA KÖRÜL A SOKASÁGOT, AZT RENDELTE, HOGY MENJENEK ÁT A TÚLSÓ PARTRA. EKKOR EGY ÍRÁSTUDÓ ODAMENT ÉS ÍGY SZÓLT HOZZÁ: MESTER, KÖVETLEK TÉGED, AKÁRHOVÁ MÉSZ. DE Ő ÍGY FELELT: A RÓKÁKNAK BARLANGJUK VAN, AZ ÉGI MADARAKNAK FÉSZKÜK, DE AZ EMBER FIÁNAK NINCS HOVÁ FEJÉT LEHAJTANI. EGY MÁSIK TANÍTVÁNYA PEDIG EZT MONDTA : URAM, ENGEDD MEG NÉKEM, HOGY ELŐBB ELMENJEK ÉS TEMESSEM EL ATYÁMAT. DE JÉZUS EZT MONDTA: KÖVESS ENGEM, ÉS HAGYD, HOGY A HALOTTAK TEMESSÉK EL HALOTTAIKAT. HAJÓRA SZÁLLT ÉS KÖVETTÉK TANÍTVÁNYAI. ÍME NAGY VIHAR TÁMADT A TENGEREN, ÉS A HAJÓT ELBORÍTOTTÁK A HULLÁMOK. Ő PEDIG ALUDT. ODASIETTEK TANÍTVÁNYAI ÉS FELKÖLTÖTTÉK, EZT KIÁLTVA: URAM, MENTS MEG, MERT ELVESZÜNK! ÉS Ő ÍGY FELELT NEKIK: MIT FÉLTEK, TI KICSINYHITŰEK? FELKELT, MEGDORGÁLTA A SZELEKET ÉS A TENGERT, ÉS NAGY CSENDESSÉG LETT. AZ EMBEREK PEDIG ELCSODÁLKOZTAK ÉS ÍGY SZÓLTAK: KICSODA EZ, HOGY MIND A SZELEK, MIND A TENGER ENGEDNEK NEKI?

_________________________________________________________________________

 

Nyolc éves gyerekeknek kellett fogalmazást írni. Az állatok téli álma volt a téma. Az egyik kisfiú így fogalmazott: „Egyedül az ember normális; télen játszik az utcán.” Vajon mit akart ezzel a meghatározással közölni? Azért normális az ember, mert játszani tud a hidegben, ahelyett, hogy benn aludna? Az ember szabad. Ha „normális”, él szabadságával. Nagy hidegben felveheti a kabátját, sapkáját, sálját, kesztyűjét és csizmáját. Persze odabenn is maradhat. Az ember szabad, nem determinálja sem a természeti világ, sem az ösztönei, sem a társadalmi elvárás… Szabad? Mi is ismerünk olyanokat, akik nem tudnak dönteni, mert mások döntenek helyettük. És vannak olyanok, akik keservesen megküzdenek azért, hogy ők dönthessenek, hogy végre a maguk kedve, elképzelése szerint éljenek. Ez a normális, a felnőttség, mikor én magam döntök, de úgy, hogy vállalom a következményeket is.

 

Vályi Nagy Ervin kötetéből való ez a történet, illetve megfogalmazás. Vajon hogyan viszonyulunk a lehetőségeinkhez? Élünk velük, vagy elszalasztjuk őket? A lehetőségeivel élő ember, aki nem alszik, hanem ébren van? „Minden embernek joga és felelőssége a pillanat felől dönteni. Játszunk, vagy alszunk?” Megállunk, vagy nem állunk meg? Kilépünk-e az elvárások teljesítésének köréből, s nem az dönt, hogy mit gondolnak, mit mondanak rólunk, hanem vállaljuk (azt is mi lesz belőle), és tesszük, amit fontosnak érzünk. Behatárol minket keresztyénségünk, létezik külön, a mi magatartásunkat szabályozó keresztyén etika?

 

„Az Evangélium nem törvény, hanem „Az Úr érkezése” (P. Stuhlmacher)… Az evangéliumban nem egy normarendszerrel, hanem a feltámadott Megfeszítettel, Jézus Krisztussal találkoznak a keresztyének… Az általánosan ismert és elismert normák sok esetben valójában már erőtlenek, idejétmúltak. Ha a keresztyénség azt tartja hivatásának, hogy elkopott magatartási normák védelmezője legyen, csak a zűrzavart növeli, és gerjeszti a képmutatást… Nem konzerválásra hívattunk el… Az etika egybeesik a Krisztus-követéssel.” (Wilder)

 

„A „Kövess engem”-ben nem volt technikai útmutatás, recept… Nincsen abszolút keresztyén etika, hanem csupán az az igyekezet, hogy megtaláljuk helyünket a változó helyzetben… Hogyan alakítja a hit létünket? Mi történik bennünk, ha a hit – a maga befolyásolhatatlan módján – megragad bennünket, és bevon minket Krisztus valóságába? ” (Vályi Nagy E.)

 

                                   ADY ENDRE ELFÁRASZT A VÁRÁS

 

 

Siratom, hogy sokat szóltam,
Biztattam és elígértem,
Mert járnom kell
Most bénán is, csúszva térden.

 

Járni, tenni, igazolni
Hiveknek tett hűség-esküt,
Fölemelni
Minden elém-dobott kesztyüt.

 

Élni, mintha kedvem volna,
Igérgetni úgy, mint régen
És gyűlölni,
Ki már nem is ellenségem.

 

Már békülnék, megbocsátnék,
Hogyha nékem megbocsátnak,
De tett eskük
Unszolnak és nem bocsátnak.

 

Lázat, mely meghalni sem hagy,
Csillogást, mely lankad, restül,
Be itt hagynék,
Ha szabadna, mindenestül.

 

De ki kérdez, választ várjon,
Ha nem is kell már a válasz.
Választ várok
S ez a várás úgy elfáraszt.

 

„A mi etikánk ma nem egy morálkódex birtoklásában és alkalmazásában áll, sokkal inkább az erkölcsi alannyá válásban… Az ambíciónk nem a siker és a látható eredmény, hanem ennek a valóságosan új embernek a felöltözése, s a réginek, a természettől fogva létezőnek megtagadása. Legalábbis annak az embernek esetében, aki Őutána akar menni….” (Vályi)

 

Vajon mit értünk azon, hogy erkölcsi alannyá válás? „Aki énutánam akar jönni, tagadja meg magát…” Hogyan követjük (követhetjük) mi Krisztust? A mai igerész, a követendő Krisztus egyetlen napjáról szól. Miképp van jelen saját életében? Szabaddá tehet minket ezt élni?

 

JÉZUS A PÉTER HÁZÁBA MENT, ÉS LÁTJA, HOGY ANNAK A HÁZNAK NAPAASSZONYA

ÁGYBAN FEKSZIK ÉS LÁZAS. MEGÉRINTETTE A KEZÉT, MIRE ELHAGYTA A LÁZ, ÚGY HOGY FELKELT ÉS SZOLGÁLT NEKI. ESTÉRE KELVE SOK ÖRDÖNGŐST VITTEK HOZZÁ, S Ő EGY SZAVÁVAL KIŰZTE A GONOSZ LELKET ÉS MEGGYÓGYÍTOTT MINDEN BETEGET. ÍGY TELJESEDETT BE, AMIT ÉZSAIÁS PRÓFÉTA MONDOTT, MIKOR ÍGY SZÓLT: Ő VETTE EL A MI ERŐTLENSÉGÜNKET, ÉS Ő HORDOZTA BETEGSÉGEINKET. MIKOR PEDIG JÉZUS LÁTTA MAGA KÖRÜL A SOKASÁGOT, AZT RENDELTE, HOGY MENJENEK ÁT A TÚLSÓ PARTRA.

 

Lejön a hegyről, ahol tanítja tanítványait, majd lejön és elébük éli: meggyógyítja a bélpoklost, beszélget az őt kérő idegennel, a századossal, akinek szolgáját szavával állítja talpra, aztán betér Péterékhez, ahol az ő lázas anyósát gyógyítja meg, majd késő estig, aki csak hozzá jön, minden beteget meggyógyít…

 

Látja a nyomorultakat, a betegeket és megesik a szíve rajtuk. Látja mitől szenvednek. Él, és elevenít. Normát teljesít? Nem! Adja magát, arra, amire épp szükség van. Meddig? Ameddig ideje engedi. Miben követhetjük Őt? Észreveszi őket, megáll értük, magára veszi a bajukat, könyörül rajtuk… Ezt gyakoroljuk? A magunkat megtagadó, könyörülő, odaadó szeretetet?

EKKOR EGY ÍRÁSTUDÓ ODAMENT ÉS ÍGY SZÓLT HOZZÁ: MESTER, KÖVETLEK TÉGED, AKÁRHOVÁ MÉSZ. DE Ő ÍGY FELELT: A RÓKÁKNAK BARLANGJUK VAN, AZ ÉGI MADARAKNAK FÉSZKÜK, DE AZ EMBER FIÁNAK NINCS HOVÁ FEJÉT LEHAJTANI.

 

Vajon mi vonzza ezt az írástudót? A különös hegyi beszéd, a gyógyító erő, mely szeme láttára működik, a csodák, melyekből részt kíván? Úgy tűnik, mintha Jézus elutasítaná, pedig csak szembesíti azzal, hogy a követéshez nem elég a lelkesedés és az elhatározás. Követőinek számolni kell azzal, hogy a semmi nincs –ben tapasztalják meg a mégis van csodáját!

 

Camus Pestis című történetében Paneloux atya prédikációt mond a pestissel sújtott városban élőknek. Emlékeztet egy korábbi járványra, amelynek során egy kolostor szerzetesei közül csak négyen élték túl a lázat. A négy közül három megszökött. Hetvenhét halott, három szökevény, és egy, aki maradt… A maradás, a hűség, az állhatatosság a keresztyénség fő ága, sodrása… Jézus pedig ezt mondja: Maradjatok énbennem…” (János 15:4.)

 

Más Krisztust követni, ha az nem csupán lelkes igenlés és tenni akarás, nem is másoktól átvett, utánozható mozdulat, hanem félre kell tennünk magunkat, saját igényeinket, érdekeinket, elvárásainkat, önzésünket… - mindazt, ami Krisztus követésének épp útjában van…

 

EGY MÁSIK TANÍTVÁNYA PEDIG EZT MONDTA: URAM, ENGEDD MEG NÉKEM, HOGY ELŐBB ELMENJEK ÉS TEMESSEM EL ATYÁMAT. DE JÉZUS EZT MONDTA: KÖVESS ENGEM, ÉS HAGYD, HOGY A HALOTTAK TEMESSÉK EL HALOTTAIKAT.

 

Hívó szavának engedni kéne, mindent elengedni, de ez a TANÍTVÁNY Krisztust kéri, hogy engedjen annak, amit jónak lát! Követés az, mikor a követőnek vannak elvárásai, feltételei?

Élni akarunk, vagy „beletemetkezni” abba, amit igaznak, jónak, keresztyéninek gondolunk?

 

ADY ENDRE

         ÉLÜNK VAGY NEM?

           

Élünk? - ugye, nem élünk?
Valakinek rossz álma
Lidérc-seregre válva -:
Csak rossz álom vagyunk mink?

 

Vagy élünk? - mégis élünk?
S a megdühödött poklok
Népe, e véres, bomlott:
Valósággal mink volnánk?

 

Mért tudjuk azt, hogy élünk?
Mért nem bátrabb a téboly
S minden értést, mi még volt,
Mért nem söpör világgá?

 

A HALOTTAK TEMESSÉK EL HALOTTAIKAT. Mit akarhat ezzel mondani a kérdezőnek? Nyilván nem a kötelező szülői tiszteletre nézve akarja feloldozni, és nem is a testi halottakról beszél, hanem az élőkről, akik nem élik azt, amit élhetnének általa. Olykor szoktuk úgy is mondani az emberileg lehetetlennek látszó ügyekre nézve: holt ügy… Miért tartjuk annak? Mert nincs hozzá se hit, se remény, mert már feladtuk a lehetőséget.

 

A halottak temessék el halottaikat… Meghökkentő, abszurd mondat! De a legfontosabbra nézve igazít el. „Az a neved, hogy élsz, de halott vagy” – hangzik az isteni üzenet, az angyal által közvetített szó a Jelenések könyvében… Krisztus-követő az, aki él, és az életért él. A hit holt a cselekedetek nélkül..” Minden követő lépés, melyet a reménység léptet, életre ébreszt. Aki nem lépi reménységét, egyhelyben topogva próbálja elkötelezettségét életben tartani…

 

ADY ENDRE  

    A HALOTTAK ÉLÉN (részlet)

 

…Be sokáig várakozék
Én, árvult, társtalan Kain
S ím, hirtelen érkeztek hozzám
A társaim, a társaim,

Levitézlettjei a kedvnek.

 

Mit néztek, hajh, ők valaha,
Mint járták velem a Mezőt,
Szegény hozzám-testvérisültek,
Jámbor élet-levetkezők
S ím, meredt szemmel mosolyognak…

 

HAJÓRA SZÁLLT ÉS KÖVETTÉK TANÍTVÁNYAI. ÍME NAGY VIHAR TÁMADT A TENGEREN, ÉS A HAJÓT ELBORÍTOTTÁK A HULLÁMOK. Ő PEDIG ALUDT. ODASIETTEK TANÍTVÁNYAI ÉS FELKÖLTÖTTÉK EZT KIÁLTVA: URAM MENTS MEG, MERT ELVESZÜNK!

ÉS Ő ÍGY FELELT NEKIK: MIT FÉLTEK, TI KICSINYHITŰEK? FELKELT, MEGDORGÁLTA A SZELEKET ÉS A TENGERT, ÉS NAGY CSENDESSÉG LETT. AZ EMBEREK PEDIG ELCSODÁLKOZTAK ÉS ÍGY SZÓLTAK: KICSODA EZ, HOGY MIND A SZELEK, MIND A TENGER ENGEDNEK NEKI?

 

A tanítványok engedelmeskedtek, mikor azt kérte tőlük, menjenek át hajóval a túlsó partra… És ő alszik. Mert fáradt, mert emberi testben kellett teljesülni az életének, a felőle való isteni rendelésnek. KÖVETIK TANÍTVÁNYAI… Lépik, amit hisznek? Csupán azt kérte tőlük, amit régtől tudnak, evezzenek át a túlsó partra! Igen, de mikor NAGY VIHAR TÁMADT A TENGEREN, ÉS A HAJÓT ELBORÍTOTTÁK A HULLÁMOK…Félelmüket a reménység nem győzi le.

Ott van, de ők kétségbeesnek, mert alszik, mert nem látja azt, amit ők.

 

De sokszor vagyunk így mi is, akik követőinek tudjuk magunkat, hogy a minket bizonytalanná tévő, megrendítő dolgokra puszta kétségbeeséssel válaszolunk. Mintha nem is lenne ott Ő, kinek szólíthatósága, jelenléte mindig reményt ébresztő lehetőség… Aki Krisztust követi, annak nem veszélytelen utat ígér, hanem azt, hogy előtte jár, mellette lesz. Ő álmából riasztva is hinni, lépni kész, míg tanítványainak hite a bajban nem hogy ébred, megdermed, kioltható. MIT FÉLTEK KICSINYHITŰEK – kérdezi, MEGDORGÁLTA A SZELEKET ÉS A TENGERT, ÉS NAGY CSENDESSÉG LETT…

 

ADY ENDRE

          AZ ÚR ÉRKEZÉSE

 

Mikor elhagytak,
Mikor lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

 

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép tüzes nappalon,
De háborús éjjel.

 

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

 

Aki a bajban, nyomorúságban Őt hívja, megtapasztalja jelenlétét. Szabad újra meg újra rácsodálkozni az ő követőinek, kit is követnek, és hova, mibe vezeti őket? KICSODA Ő?

 

Követni szeretnénk? Menni utána, abba, amibe visz? Kockáztatjuk, mint Ő, a nem értést, a szokásokon túli lehetőségért? Netán a megverettetést? Vagy maradunk azok, akik voltunk, hitet, reménységet lépni gyávák, kik normákat-szokásokat teljesítő igyekezettel temetjük magunkban az épp megélhetőt, kilépve abból, ami eddig volt, élve az emberileg láthatón és elvárhatón túli lehetőséget, a Krisztus által nyerhető, valóságos követéssel teljesedő életet?