AMIKOR LÁTTA A SOKASÁGOT KÖNYÖRÜLETESSÉGRE INDULT RAJTUK, MERT ELGYÖTÖRTEK ÉS ELHAGYATOTTAK VOLTAK, MINT A PÁSZTOR NÉLKÜL VALÓ JUHOK. AKKOR MONDTA A TANÍTVÁNYAINAK: AZ ARATNIVALÓ SOK, DE A MUNKÁS KEVÉS. KÉRJÉTEK AZ ARATÁS URÁT, HOGY KÜLDJÖN MUNKÁSOKAT AZ Ő ARATÁSÁBA. ÉS ELŐSZÓLÍTOTTA TIZENKÉT TANÍTVÁNYÁT ÉS HATALMAT ADOTT NEKIK A TISZTÁTALAN LELKEK FELETT, HOGY KIŰZZÉK ŐKET ÉS GYÓGYÍTSANAK MINDEN BETEGSÉGET ÉS MINDEN ERŐTLENSÉGET. A TIZENKÉT APOSTOL NÉVSORA PEDIG EZ: ELSŐ SIMON, AKIT PÉTERNEK HÍVNAK; ÉS TESTVÉRE ANDRÁS; ÉS JAKAB A ZEBEDEUS FIA ÉS TESTVÉRE JÁNOS; FÜLÖP ÉS BERTALAN; TAMÁS ÉS MÁTÉ, A VÁMSZEDŐ; JAKAB AZ ALFEUS FIA ÉS TADDEUS; SIMON A KÁNAÁNI ÉS JÚDÁS AZ ISKÁRIÓTES, AKI ELÁRULTA ŐT. EZT A TIZENKETTŐT KÜLDTE KI JÉZUS ÉS MEGPARANCSOLTA NEKIK : POGÁNYOK ÚTJÁRA NE TÉRJETEK LE ÉS SAMARITÁNUSOK VÁROSÁBA NE MENJETEK BE, ANNÁL INKÁBB MENJETEK IZRÁEL HÁZÁNAK ELVESZETT JUHAIHOZ. HIRDESSÉTEK MINDENÜTT: ELKÖZELÍTETT A MENNYEK ORSZÁGA! BETEGEKET GYÓGYÍTSATOK, HALOTTAKAT TÁMASSZATOK, POKLOSOKAT TISZTÍTSATOK, ÖRDÖGÖKET ŰZZETEK…

__________________________________________________________________________

 

Karácsonyi ajándékként kaptam Bolyki László könyvét: Kegyelem és kalmárszellem. Talán mindenkinek ismerős az ő neve, ki a Bolyki Brothers énekegyüttes tagja. Még épp csak elkezdtem, de megállított azzal, amiről és ahogyan szól... Keresztyén családban nőtt, ifjan el köteleződött szolgálatra, a zenei tanulmányok mellett tanult teológiát, pszichológiát, és minden egyebet, ami az emberek értéséhez és a bizonyságtételhez szükséges, mégis a sikerek, a hírnév, elismerések, közepette, feje tetejére állt egész addigi élete…Mitől? Miért? Hogyan?

 

Bevezetőjében egy ateista tudóstól idéz:„Honnan származik a vallásosság? A félelem szüli. A hit a természetfelettiben, véd a félelmetes ismeretlentől, legyen az vulkán, vihar, villámlás, földrengés, halál, gonoszság. Valahogy az idők során ez a természetfeletti vált istenné…”

Mi igaz ebből? Mielőtt vitázni kezdenénk (ahogy én), hadd idézzek a következő fejezetből:

 

„Az ember egyik legmélyebb, legősibb félelme önnön kicsinységéből, sebezhetőségéből és kiszolgáltatottságából következik, amely sokféle formát ölthet életünk folyamán, de végtére is a halálfélelem különböző megjelenési formáiról van szó…annak ellenére, hogy legtöbb esetben a halál, mint a félelem tárgya a szorongó lélekben egyáltalán nem válik tudatossá. Tehát amikor a „halálfélelem szót leírom, nem a konkrét haláltól való tudatos félelmet értem rajta, inkább a tudattalanból fölpárolgó mérges háttérsugárzást, amely sokféleképpen ölthet testet, átörökített spirituális sebre gondoljunk, amely mohó fekete lyukként szippantja magába élet-erőinket, szabadságunkat, és azzal együtt a méltóságunkat… A halandóság és annak következményei mindenre rányomják bélyegüket. Szorongunk, ha felmerülő vágyainkat nem tudjuk kielégíteni, hiszen így boldogtalanok leszünk; ha viszont megkapjuk vágyaink tárgyát, akkor azért szorongunk, hogy elveszíthetjük azt. Szorongunk, amikor nincs, és akkor is, amikor van, mert tudjuk, hogy holnap talán már nem lesz. Szorongunk, mert egyedül élünk, és akkor is, ha társunk és gyermekeink vannak, nehogy bajuk essen. Szorongunk, ha nincs pénzünk, de akkor is, ha van, mert elveszíthetjük. És néha szorongunk, mert nem szorongunk: „Meglesz ennek a böjtje!”…Az egyik legfélelmetesebb szorongás az, amikor úgy tűnik, nincs is rá okunk, hiszen éppen hogy teljesen boldognak és megelégedettnek kéne lennünk. Ez a furcsa érzés legtöbbször akkor jelenik meg a maga ijesztő erejével, amikor kitűzött céljainkat elérve följutunk egy csúcsra, és rájövünk, hogy nincs ott semmi. Ilyenkor valamit megsejtünk abból, hogy amit a jóléti társadalom szellemisége alapján boldogságnak gondoltunk, az üresség elfedését szolgáló pótcselekvés volt csupán... Mindez nemcsak a mai világunkra jellemző… hiszen Jeremiás próféta már több ezer évvel ezelőtt pontosan leírta a belső üresség elfedését szolgáló élet mibenlétét: „ Engem a friss víznek forrását elhagytak; és víztárolókat vájnak, repedt falú víztárolókat, amelyek nem tartják a vizet… Hiába hajszoljuk az élvezeteket, hiába váltogatjuk kapcsolatainkat, hiába vásárolunk drága pénzen élményeket – mintha csak egy repedezett falú víztárolóba öntenénk őket, újra meg újra azt vesszük észre, hogy a hőn áhított boldogság elszivárog a repedéseken át…”

 

BÁRD OSZKÁR

               EMBERVÁGY

 

Az embervágy pogány merészség

és mégis, mégis istenes,

mert minden lázadáson végig

istent akar, istent keres

s ha nem találja, nő a láz

s a láz leront és megaláz.

 

Ki tette s mért, hogy nem találja?

Isten hibás? Kevés a tűz?

Az egyik bánya mélyén leste

s a másik csillagot betűz,

se itt, se ott és mindenütt

a bús titok szívünkre ül…

 

AMIKOR LÁTTA A SOKASÁGOT KÖNYÖRÜLETESSÉGRE INDULT RAJTUK, MERT ELGYÖTÖRTEK ÉS ELHAGYATOTTAK VOLTAK, MINT A PÁSZTOR NÉLKÜL VALÓ JUHOK. AKKOR MONDTA A TANÍTVÁNYAINAK: AZ ARATNIVALÓ SOK, DE A MUNKÁS KEVÉS. KÉRJÉTEK AZ ARATÁS URÁT, HOGY KÜLDJÖN MUNKÁSOKAT AZ Ő ARATÁSÁBA.

 

Jézus látja a sokaságot, és megesik a szíve rajtuk. Miért szánja őket? Szegénységük miatt? Nincstelenségük miatt? Megvetettségük miatt? Kilátástalan életük miatt? Nem ezekért, és mégis ezekért, hisz az ok sokkal mélyebben rejtőzik, ezek csupán nevén nevezhető részei annak, amiért szánja őket. Mit lát, milyenek látja őket? MINT A PÁSZTOR NÉLKÜL VALÓ JUHOK gazdátlanok, eltévedtek, elveszettek… Ilyen a SOKASÁG, az emberek többsége…

 

Mi látjuk, hogy AZ ARATNIVALÓ SOK? Mit kéne aratni? Nem sikert, nem elismerést, hanem valami egészen mást! A MUNKÁS KEVÉS – így mondja Jézus a tanítványainak - Mire vállalkoznak kevesen? KÉRJÉTEK AZ ARATÁS URÁT, HOGY KÜLDJÖN MUNKÁSOKAT...

 

A most olvasott könyvben a szerző elmondja, hogy ő lelkesen vállalkozott az aratásra…Miért nem volt gyümölcsöző a szolgálata? Megáldhatta őt Isten? Kit áldhat meg? Lehet tudni? A szolgálatkészséget? Az volt! Ettől lesz valaki aratóvá? Könyvét a szerző két gondolati részre osztja egy jól ismert ige alapján:. Az első felében arról esik szó, hogy: „élek pedig többé NEM ÉN, a másik felében arról ír, hogyan lesz úrrá BENNEM A KRISZTUS. De úgy érzem, ezt a kettőt nem lehet elválasztani egymástól, együtt van jelen, de ahhoz, hogy jó lássunk, mégis kétfelől kell közelednünk… Egyfelől, ami rajtunk áll, másfelől ami a kegyelemből születik…

 

„Láthatjuk, milyen sok megjelenési formája van a halálfélelemből származó szorongásnak és az arra adott válaszoknak… Mi most különösképpen a szorongások enyhítését szolgáló vallásos hitet, annak lecsupaszított motivációs bázisát vesszük górcső alá. Az „égi hatalmak” magunk mellé állítására irányuló elementáris belső késztetést… Ennek lényege, hogy a szorongás csökkentése érdekében behódol a nála magasabb erőknek, majd megpróbálja maga mellé állítani azokat… (kalmárszellem) Mozgatórugója egyfelől a Rossz” dolgoktól való félelem, másfelől pedig a „jó” dolgok utáni gyermeki naivitással való ácsingózás…Ebben az értelemben Isten egyfajta szorongáscsökkentő kabala, melyet babonás hittel markolászunk…”

 

Van, mikor értünk kell küldeni valakit? MUNKÁST, aki nem különb nálunk, hanem küldve van? Mit arat, akit Isten küld? És ha nem arat, akkor mi az oka? Mi az ARATNIVALÓ?

Rá kéne ébrednünk, mennyire vakká tehet minket, amit hinni akarunk, a minket támogató Mindenhatóról! És vajon látjuk, mikor csupán öltözetként van rajtunk a kegyességünk? Mit látunk, és amit látunk, az hogyan hat ránk? Egyik kislány unokám, karácsonyi ajándékul kapott egy hófehér angyaljelmezt: ruhát, parókát, szárnyat…És persze, ahogy meglátta, rögtön magára akarta ölteni, vitte szobájába, aztán felöltözve lesétált… Úgy lépkedett lefelé, azzal az áhítattal telve, hogy ő most, egy gyönyörű angyallá változott… Az édesanyja, mikor meglátta, meghökkent kissé, de nem mert mosolyogni, és lefotózta, ahogy azt kislánya kérte. A gyerek rögtön látni akarta a telefonnal megörökített csodát! Ám amikor meglátta a fényképen angyal-önmagát, felszaladt a szobájába és lehajigálta magáról az öltözetét. Miért? Mert látta, szembenézett vele, hogy egyáltalán nem lett gyönyörűvé, az angyaljelmez nem tette azzá, amivé vágyott lenni… És mert látta önmagát, levette azt az angyaljelmezt …

 

                 

 

Különös híradást olvastam a napokban. Egy amerikai egyetemen kutatást végeztek, hogyan hat az emberre az, amit olvas, számít-e mit és hogyan olvasunk, és ez a hatás meddig tart…    

 

„ A tudományos szakértők szerint azon könyvek esetén, amelyeket nagy érdeklődéssel olvasunk az agy olyan neurológiai elváltozásokat hoz létre amelyek során az idegsejtek közötti kapcsolatok megerősödnek. A kísérletben 21 diák vett részt, akik Robert Harris egy izgalmas regényéből olvastak minden este egy fejezetet 19 napon át, és minden másnap reggel az agyukat mágneses rezonancia vizsgálatnak vetették alá. A jellemző változásokat az agy bal halántéki lebenyének érző-mozgató mezejében rögzítették.. Gregory Berns neurológus szerint az élmény aktiválta az agy érző - mozgató területeit arra mutatva rá, hogy az olvasó agyi szinten átélte a könyv eseményeit. A kutatás egy másik meglepő eredménye az volt, hogy a könyv kiolvasása utáni ötödik napon végzett vizsgálatok is még kimutatták a kapcsolatokat. Következtetésképpen elmondható hogy egy izgalmas könyv nemcsak olvasás közben, de kiolvasása után is jellemző lenyomatot hagy az idegrendszerben.”

 

Sokan, sokféleképpen írtak már arról, hogy amit megélünk, látunk, érzünk, és cselekszünk, az ugyanakkor formálja bensőnket. Ez a kutatás ehhez tesz hozzá valamit. Nem csupán azt, hogy amit olvasunk, az maradandóan hat ránk, hanem azt is, hogy a legerőteljesebb hatás közvetlenül akkor, s az utána való napokban a legerősebb, később (öt nap után) már nem olyan erős a hatás. Szabad értenünk, elfogadnunk, meggondolnunk, hogy az általunk hallott- elolvasott megértett isteni kijelentésekre nézve mit jelenthet mindez. Életünk nyomorúságos, fojtogató kérdésekkel teli szakaszában fogékonyabbak vagyunk arra, amit olvasunk, s a minket eltaláló isteni szó akkor bír legtöbb erővel, hatalommal, mikor épp halljuk-olvassuk…

Ezzel egybecseng a Zsidókhoz írt levél üzenete: (3:15.) „Ma ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket…” és pár verssel később (Zsid.4:7.) így olvashatjuk: „Ismét 

határoz egy napot… Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket…” Igen, a megszólítás, a kijelentés pillanatában van jelen ereje, akkor kell bólintani és engedelmeskedni, lépni, amit szava által megértettünk, mert ha akkor elnapoljuk a lépést, illetve elszalasztjuk a pillanatot,,egyre kevesebb erővel lesz jelen bennünk, kiszorul, elvész a lépéshez szükséges erő…

 

ÉS ELŐSZÓLÍTOTTA TIZENKÉT TANÍTVÁNYÁT ÉS HATALMAT ADOTT NEKIK A TISZTÁTALAN LELKEK FELETT, HOGY KIŰZZÉK ŐKET ÉS GYÓGYÍTSANAK MINDEN BETEGSÉGET ÉS MINDEN ERŐTLENSÉGET.

 

Nem a tanítványok határozzák el, hogy ezentúl ők tisztátalan lelkeket űznek ki másokból, azt se, hogy betegségeket, erőtlenséget gyógyítanak, mint Jézus! Miből következik küldetésük? Ő szólítja őket, Ő ad hatalmat nekik, Ő küldi őket! Megszólíthat minket Isten? Szólított már? Istentiszteleten, imádkozás, hálaadás, bibliaolvasás közben? Látóvá tett, megszabadított, meggyógyított minket? És ha szólít igéje által, amikor küld, vezetni akar, akkor elindulunk, lépünk engedelmesen? Vagy csak a maguk feje szerint teszünk, veszünk magunk körül?

 

Míg a tanítványoknak (az előttünk élőknek) szóló üzenetet, mint jót vesszük át, s próbáljuk élni, addig nem derülhet ki, minket mire hív, küld, indít? Jézus a választott nép fiai közé jött, azokhoz, akik Istenhez ragaszkodnak, kegyéért esdekelnek, várják a Szabadítót, s mégis, ők azok, akik ellene fordulnak. Mert megálltak a választottság tudásánál, a törvénynél, a teljesítésnél, s azt élik, azt éreztetik, mintha nekik nem lenne szükségük irgalomra, kegyelemre…  

 

A TIZENKÉT APOSTOL NÉVSORA PEDIG EZ: ELSŐ SIMON, AKIT PÉTERNEK HÍVNAK; ÉS TESTVÉRE ANDRÁS; ÉS JAKAB A ZEBEDEUS FIA ÉS TESTVÉRE JÁNOS; FÜLÖP ÉS BERTALAN; TAMÁS ÉS MÁTÉ, A VÁMSZEDŐ; JAKAB AZ ALFEUS FIA ÉS TADDEUS; SIMON A KÁNAÁNI ÉS JÚDÁS AZ ISKÁRIÓTES, AKI ELÁRULTA ŐT. EZT A TIZENKETTŐT KÜLDTE KI JÉZUS…

 

Szabad úgy olvasni ezt a névsort, hogy észrevegyük, kik vannak a megszólítottak között: van közte öreg, van ifjú, van vámszedő múlttal, s van tiszta múlttal rendelkező, van kételkedő, sőt majdani áruló is… Ami azonos: JÉZUS SZÓLÍTOTTA ŐKET… HATALMAT ADOTT NEKIK… Mindegyiknek. Elveszíthető ez? Vajon mind elindultak? Akadt, aki nem indult, aki elszalasztotta a lehetőséget? Tán emlékszünk arra, mikor később tanítványai csalódtak, mert nem engedtek nekik a gonosz lelkek? „Miért nem tudtuk ezt kiűzni mi?” (Máté 17:19) Mit mond nekik akkor Jézus: „ez a faj csak imádkozással…” KÉRJÉTEK AZ ARATÁS URÁT…

 

Karácsonykor elmondtam az unokáknak a bölcsek történetét. Hogy csak az látja meg az új csillagot, aki fölfelé figyel, s látta mi volt, mi látszott addig az égen. Ezek a bölcsek látták az új csillagot és elindultak nyomában… Eddig jutottam, mikor egyik kisfiú unokám közbekiáltott: - Én is láttam azt a csillagot! - Meghökkentem. Hisz nem láthatta, legfeljebb lerajzolva, ő csak olvasott, hallott róla… Miért lett izgatott, miért kiabált közbe? Mert ő a bölcsekhez akart tartozni, és azt is hitte, hogy azonos e kettő; hogy tud róla, és hogy saját szemeivel látta…

 

ÉS MEGPARANCSOLTA NEKIK: POGÁNYOK ÚTJÁRA NE TÉRJETEK LE ÉS SAMARITÁNUSOK VÁROSÁBA NE MENJETEK BE, ANNÁL INKÁBB MENJETEK IZRÁEL HÁZÁNAK ELVESZETT JUHAIHOZ. HIRDESSÉTEK MINDENÜTT: ELKÖZELÍTETT A MENNYEK ORSZÁGA! BETEGEKET GYÓGYÍTSATOK, HALOTTAKAT TÁMASSZATOK, POKLOSOKAT TISZTÍTSATOK, ÖRDÖGÖKET ŰZZETEK.

 

Mit arat, aki Jézus küldő szavára elindul? Nem sikert, ahogy Jézus sem azt aratott. De az ARATNIVALÓ SOK… Látjuk? Megesik a szívünk azokon, akiknek lelkét fogva tartja ezerfélefajta félelem? A MUNKÁS KEVÉS. Szólíthat engem AZ ARATÁS URA? Hallom? Hívhat? Küldhet? Tétovázom? Magamra nézek? Múltra nézek? Engedek szavának, ma, mikor szól?

 

KÉRJÉTEK AZ ARATÁS URÁT, HOGY KÜLDJÖN MUNKÁSOKAT…Mit kérek, mire várok?