Úgy terveztem, kicsit összerendezem eddig családkutatói munkámat, hogy továbbléphessek benne, de e terv, semmivé lett. A délelőtt a kórházi szakrendelésekre való várakozással telt, délután pedig a fiam kért, beszélgessek valakivel, aki Bajára érkezik előadást tartani… Egyértelmű volt, hogy amit terveztem, az halasztható fontosabb az, ami közben lehetőségként épp akkor adódott.

 

AZNAP JÉZUS ELMENT HAZULRÓL ÉS LEÜLT A TENGER PARTJÁN. OLYAN NAGY SOKASÁG GYŰLT HOZZÁ, HOGY BE KELLETT ÜLNI A HAJÓBA ÉS A SOKASÁG A PARTON ÁLLVA HALLGATTA.

 

Nem Jézus az egyetlen, aki olykor-olykor szívesen ül ki az ég aljába vesző víz partjához. Szükséges, és üdítő kilépni a mindennapok körforgásából, a nyüzsgésből a magányba, a csendbe, pihenni, töltődni kicsit. Szabad látnunk, értenünk, Jézus is ember, vannak igényei, épp úgy, mint nekünk, de a történet szerint, kész félretenni saját igényeit, ha szükség van rá.

 

Amiért én tegnap délután kiléptem abból, amit elterveztem, tenni akartam, azért is érdemes volt minden tennivalót félretenni, őt hallgatni, vele beszélgetni. Más kérdés, hogy ezért az előadóért, és előadásért nem jöttek tömegek. Pedig érdemes lett volna. Biztosan voltak, akik nem tudtak róla, tán akadtak olyanok is, akiket zavart, melyik oldal hívta meg, és netán félt eljönni? Nem tudom. Az előadó mindnyájunk felelősségéről szólt, ami a Krisztushoz tartozók felelőssége. Az csupán a dolog egyik fele, hogyan viszonyul az állam, a kormányzás, az egyházakhoz, az általuk vállalt szociális feladatokhoz, a másik fele a mi személyes kérdésünk: Mi hogyan gondolkodunk a hajléktalanok, nyomorúságba veszők felől? Ébred-e, vagy miért nem ébred bennünk irántuk részvét és segítőkészség? El kellett gondolkodnunk a temérdek példa alapján, mennyire nem értjük a kitaszítódottak gondolkodását, érzéseit.

 

ÉS SOK MINDENRE TANÍTOTTA ŐKET, ÍGY: ÍME A MAGVETŐ KIMENT VETNI. VETÉSÉBŐL NÉMELYIK MAG AZ ÚTFÉLRE ESETT, JÖTTEK A MADARAK ÉS FELKAPKODTÁK. MEGINT MÁS MAG KÖVES HELYRE ESETT, AHOL NEM VOLT SOK A FÖLD, ÚGY, HOGY HAMAROSAN FELNŐTT, MIVEL NEM VOLT MÉLYEN A FÖLDBEN. DE MIKOR A NAP DELELŐRE HÁGOTT, A HŐSÉG KIÉGETTE, MIVEL NEM VERT ELÉG MÉLY GYÖKERET. NÉMELYIK PEDIG A TÖVISEK KÖZÉ ESETT, ÉS A TÖVISEK FELNÖVEKEDTEK, ÉS MEGFOJTOTTÁK. NÉMELY MAG PEDIG A JÓ FÖLDBE ESETT ÉS TERMÉST HOZOTT. AZ EGYIK SZÁZ ANNYIT, A MÁSIK HATVAN ANNYIT, ISMÉT MÁSIK HARMINC ANNYIT. AKINEK VAN FÜLE A HALLÁSRA, HALLJA MEG!

 

Elhangzik itt egy példabeszéd, ami mintha nem is illene ide, a tengerpartra, nem értik, nem tudnak vele mit kezdeni a tanítványok, s aggodalommal nézik az egybegyűlteket, akik bizonyára nem ezért jöttek. Mit kezdenek ezzel? Mi, akik sokszor hallottuk a példázatot és magyarázatát, mi azt nem értjük, miért állnak Jézus elé tanítványai ezzel a kérdéssel? Hogy jobban értsük, mit is éreztek, elmondok egy történetet, melynek nincs leírva a magyarázata. Lázár Ervin történetei között sok ilyen van. Valamit mesél, és ránk bízza, értse, aki érti, azt amit megérthet. Úgy írja le a történést, hogy meghökkent, megnevettet vele, de közben arra indít, hogy elgondolkodjunk rajta:  

 

Lázár Ervin - A lyukas zokni

 

Volt egyszer egy lyukas zokni. Új korában nem akárki lehetett, mert előkelő anyagból készült, és hetyke kék minták ékeskedtek rajta. De hát most már megöregedett. S mondom, volt rajta egy lyuk. Amolyan pöffeszkedő, cafrangos szegélyű. Bent laktak egy rozoga szekrény legrozogább fiókjának legalján.

– Azért én szebb vagyok nálad – mondta a lyuk a zokninak.

– Mi – csodálkozott a zokni –, még hogy szebb?! Mitől vagy szebb?

– Mert átlátni rajtam – mondta a lyuk.

– Ugyan – oktatta a zokni –, rajtam éppen az a szép, hogy nem vagyok átlátszó, s nézd meg a gyönyörűséges kék mintáimat!

– És piszkos is vagy – folytatta a lyuk fittyet hányva az oktatásra -, én bezzeg sohasem piszkolódom be.

Ezen a zokni elgondolkodott.

– Na ugye! – hangoskodott a lyuk. – Te is belátod. Nem is méltányos, hogy én ilyen kicsi vagyok, te meg ilyen nagy.

Fogta magát, nőtt egyet. Most már alig maradt valami a zokniból. Nagyobb volt a lyuk, mint a maradék zokni.

 

Vajon mi foglalkoztatta az írót, amikor ezt leírta? Mit érzett, mit próbált érzéseiből átadni az olvasóinak? Könnyebb, vagy nehezebb így elmondani, s a szövegből kibontani, megérteni, ami benne van, ami nekem és rólam szól? Mi volt az, ami fogyott, s mi ami elnyelt, mi tűnt el, s miféle perpatvar közepette? Ki mit lát és gondol? Egyként látjuk azt, ami benne rejlik? Vagy lehetetlen a megfejtés, hisz nem tudunk az író bőrébe bújni? Elég, ha megérezzük?

 

ODAMENTEK A TANÍTVÁNYOK ÉS AZT KÉRDEZTÉK: MIÉRT SZÓLASZ HOZZÁJUK PÉLDÁZATOKBAN? ÍGY FELELT: NEKTEK MEGADATOTT, HOGY MEGISMERJÉTEK A MENNYEK ORSZÁGÁNAK TITKAIT, AZOKNAK AZONBAN NEM ADATOTT MEG. MERT AKINEK VAN, ANNAK ADATIK A BŐVÖLKÖDÉSIG; DE AKINEK NINCS, ATTÓL AZ IS ELVÉTETIK, AMIJE VAN. AZÉRT BESZÉLEK NEKIK PÉLDÁZATOKBAN, MERT LÁTVÁN NEM LÁTNAK, ÉS HALLVÁN NEM HALLANAK, SEM NEM ÉRTENEK.

 

A példabeszéd, mindig valami titkot csomagol, ami több mint szó és magyarázat, és a kibontón (szívén, eszén), múlik, mit ért belőle. Akinek fontossá lesz az elrejtett titok, az választ, magyarázatot, keres. Aki keres, az talál. Valamit. Ki ezt, ki amazt, ki többet, ki kevesebbet. Van aki nem gondolkodik rajta, csak tudni akarja a megfejtést. Okos embert választ, ki érti, (legalábbis úgy véli, úgy hiszi), és hallgat szavára. Ma is sokan vannak, akik tudni akarják az igazságot, de megelégszenek az igazaknak hitt emberek magyarázatával. Nem kell nekik ennél több. Lehet arra a valakire hivatkozni, akit mindenki bölcsnek ismer, s nagyra tart. Pedig van valami, amire a példázat, mint forma kényszerítene. Gondolkodj el rajta! Te, aki hallod, olvasod! Mozdít-e valamit lelkedben, vagy hallván nem hallasz, és látván nem látsz? Mert nem az a fontos, hogy értelmezni, megmagyarázni tudd, hanem a titok a fontos, amit személy szerint neked közvetíthet. Ha közvetíthet. Mikor valaki felfedezi, rájön arra, ami pontosan neki szól, az félelmetes súlyú pillanat lehet. Megváltozhat tőle az ember élete.

 

BETELJESEDETT RAJTUK ÉZSAIÁS JÖVENDÖLÉSE, AMELY EZT MONDJA: HALLVÁN HALLJATOK, ÉS NE ÉRTSETEK; NÉZVÉN NÉZZETEK, ÉS NE LÁSSATOK. MEGKÖVÉREDETT ENNEK A NÉPNEK A SZÍVE, ÉS FÜLÜKKEL NEHEZEN HALLANAK, SZEMÜKET BEHUNYTÁK, HOGY SZEMÜKKEL NE LÁSSANAK, FÜLÜKKEL NE HALLJANAK, SZÍVÜKKEL NE ÉRTSENEK, ÉS MEG NE TÉRJENEK, ÉS ÉN MEG NE GYÓGYÍTSAM ŐKET. DE A TI SZEMETEK BOLDOG, MERT LÁT, FÜLETEK IS, MERT HALL. BIZONY MONDOM NEKTEK, HOGY SOK PRÓFÉTA ÉS IGAZ EMBER KÍVÁNTA LÁTNI, AMIKET TI LÁTTOK, ÉS NEM LÁTTÁK, ÉS HALLANI AMIKET TI HALLOTOK, ÉS NEM HALLOTTÁK. TI MOST

 

Ézsaiás prófétára bízza Isten, hogy elmondja üzenetét a hűtlen népének, kik sok-sok éven át, nem hallgattak szavára. Azzal bünteti őket, hogy amivel nem éltek, ezután nem lesz. Elveszítik a lehetőséget. Ők Istennek kiválasztott népe, ezt tudva éltek vissza azzal, ami az Isten akarata szerint övék volt. Mentek a maguk feje után és közben elvárták, hogy Isten megőrizze őket minden bajtól… FÜLÜKKEL NEHEZEN HALLANAK, SZEMÜKET BEHUNYTÁK, HOGY SZEMÜKKEL NE LÁSSANAK, FÜLÜKKEL NE HALLJANAK, SZÍVÜKKEL NE ÉRTSENEK, ÉS MEG NE TÉRJENEK. Szólt hozzájuk, de mintha nem is hallották volna. Hát nem szólítja őket, ezután nem fogják hallani, nem fogják érteni, még ha akarják se!

 

Ézsaiás könyvében (6:4-7) van lejegyezve, hogyan lesz látóvá, hallóvá, és értővé Ézsaiás.

Amikor érzi Isten közeledését, közelségét, így kiált: „Jaj nekem! Elvesztem…” Tudja, érzi méltatlanságát, s térdre kényszeríti ez a tudás. Csak ezután következik a feloldozó érintés és kijelentés: „Bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva…” Isten közelségének tudása csupán akkor lehet jó.

 

A bűn lezárja fülünket és szemünket. A próféta, ki megbánta bűnét, tisztán állhat Isten előtt. Szabad a hallásra, értésre és szólásra. A Mindenható érintése a bensőnket teszi szabaddá. Aki Isten közelében szeretné tudni magát, az tegye fel a kérdést: Van-e oka bűnbánatra, s ha van, miért nem siet megszabadulni? Kevés tudni a bűnről és a bűnbocsánat lehetőségéről, át és megélni kell, hogy változás következhessen.

 

AZÉRT HALLJÁTOK MEG A MAGVETŐRŐL SZÓLÓ PÉLDÁZAT MAGYARÁZATÁT. AMIKOR VALAKI HALLJA A MENNYEK ORSZÁGÁRÓL SZÓLÓ IGÉT, DE NEM ÉRTI, ELJÖN A GONOSZ ÉS KIRAGADJA A SZÍVÉBE VETETT MAGOT. EZ AZ, AMELYIK AZ ÚTFÉLRE ESETT. A KÖVES TALAJRA HULLOTT MAG PEDIG AZ, MIKOR HALLJA VALAKI AZ ÍGÉT, S MINDJÁRT NAGY ÖRÖMMEL FOGADJA. DE NINCSEN MAGÁBAN GYÖKERE, MERT MÉG ZSENGE, HA PEDIG NYOMORÚSÁG, VAGY ÜLDÖZÉS TÁMAD AZ IGE MIATT, AZONNAL MEGTÁNTORODIK. A TÖVISEK KÖZÉ ESETT MAG PEDIG AZ, AKI HALLGATJA UGYAN AZ IGÉT, DE AZ ÉLET GONDJA ÉS A GAZDAGSÁG CSÁBÍTÁSA MEGFOJTJA AZ IGÉT, ÚGY HOGY NEM TEREM GYÜMÖLCSÖT. A JÓ FÖLDBE ESETT MAG PEDIG AZ, AKI HALLJA ÉS ÉRTI AZ ÍGÉT; EZ GYÜMÖLCSÖT IS TEREM, NÉMELYIK SZÁZ ANNYIT, NÉMELYIK HATVAN ANNYIT, NÉMELYIK PEDIG HARMINC ANNYIT.

 

A tegnapi előadótól valaki azt kérdezte, mennyire eredményes a hajléktalanokkal való foglalkozás, hány százalékuk az, akinek életében változás következik be? Azt felelte, talán 1 % ! Érdemes akkor értük áldozni, velük foglalkozni?

 

És velünk Istennek? Mi megváltozunk? Jobb az arány? Büszke Zoknik vagyunk, vagy mindent elnyelő Lyukak a zoknin? Ha egy konkrét igét hallunk, vajon hogyan válaszolunk rá? És a válaszunk, az, ami, vajon miféle helynek nevezhető a példázat szerint? ÚTSZÉL, KÖVES, TÖVISES TALAJ, vagy termést hozó JÓ FÖLD? Sokat emlegetem ma a tegnapi előadót, ki a szegények, nyomorultak, hajléktalanok ügyéről beszélt. Hogyan viszonyult hozzájuk, hogyan beszélt a bajba kerültekről, kirekesztettekről Jézus? Hogyan élte meg velük szembeni elkötelezettségét? Felsorolni se igen tudjuk, hányszor és hogyan állt melléjük. És mi, kik hozzá tartozónak valljuk magunkat? Mondhatja nekünk, hogy „Szeresd felebarátodat, mint magadat!”

(Máté 19:18.) KIKEL bennünk ez a MAG? Ha találkozunk egy nyomorulttal, hajléktalannal, elevenedik ez az ige, az a tanítás, amit rájuk nézve elmondott? (Az irgalmas samaritánus)

 

Vagy ezeket az úton-útfélen, aluljárókban, pályaudvarokon, parkokban… mosdatlan, ápolatlan meghúzódókat egyáltalán nem érezzük felebarátunknak? Szeretnénk, ha nem lennének. De vannak. Zavarnak, félelmet keltenek bennünk… és ezer magyarázatot találunk, miért ne menjünk a közelükbe. Felfogjuk, tudjuk, hogy ilyenkor a példázat értelmében az ige olyanná lett bennünk, mint az útfélre esett mag. Hozzáállásunkat megmagyarázó, önféltő, ügyüket elhessentő gondolatainkkal mintegy törlődik az üzenet, a GONOSZ, KIRAGADJA szívünkből az üzenetet, még mielőtt érinthetne, felelőssé tehetne minket.

Nemrég Pesten sétálva, elhatározás született bennem. Mindig lesz a zsebemben 200 ft-os, vagy valami harapnivaló, hogy adhassak nekik, mikor meglátom az aluljárókban őket. De megfeledkeztem róla, s csak akkor jutott eszembe, mikor újra megláttam őket, de a zsebem megint csak üres volt. Akarásomnak NEM VOLT GYÖKERE, elsodorhatta akkori lelkes elhatározásomat az, ami épp utána lekötött, foglalkoztatott, NEM VOLT elég MÉLYEN az, amit megértettem, nem kötelezett el. KÖVES TALAJRA HULLOTT Nem hozott termést.

 

Valaki felszólalt tegnap, s azt vetette fel, hogy ha egy hajléktalan, ki csak ott ül, és várja az adományokat, ha egy nap tíz embertől kap 200 ft-t, akkor az jobban keres, mint ő a minimál bérrel! Lehet, hogy jobban járna, ha ő is kicsücsülne valahova… Miféle felelősség letétel ez?

A maga életében felnövő TÖVISEK nem engedik látni, annak nyomorúságát, akinek semmije nincs, aki kitaszított, hajlék nélküli, és senkinek nem kell. Valóban akarna vele életet, helyet cserélni? Bizonyára nem. AZ ÉLET GONDJA MEGFOJTJA szívében azt amit megérthetne.

 

 

BÓDÁS JÁNOS 

               JÁRATLAN ÚT

 

 

Az emberszívhez nem vezet vasút,

se gépkocsi: járatlan minden út,

 

mert ahány ember, annyiféle seb,

s mind egyre égetőbb, keservesebb. 

 

A gyógyításhoz nem elég az ész,

se hatalom, se patika, se pénz:

 

szív és Lélek kell, vigasz, égi ír,

és erő, mely minden próbát kibír.

 

A szívben kő, vad sívó pusztaság,

tüske, dúvadak, mérges viperák

 

állnak utadba, - százezernyi gát!

Senki sem adja könnyen meg magát!

 

Visszariadsz? … Nem csoda! Egymagad

nem győzhetsz, roppant nagy a feladat!

 

A bár kitaposott út nem vár soha,

mégis történhet meglepő csoda,

 

Jézussal együtt bármily úton jársz,

mindig a szívek mélyébe találsz.

 

Ő is járatlan utat követett,

de megmentette mind, ki elveszett.

 

 

Milyen a jó föld. Mely befogadja a MAGOT, AKI HALLJA ÉS ÉRTI, meggyökerezhet benne, kihajhat belőle valami, és teremhet. Különös, szívmelengető példát mesélt az előadónk egy tolószékes néniről. A Keleti pályaudvaron találkozott vele. Minden nap főz ebédet, három személynek, aztán kikerekezik a pályaudvarra, ott megterít szépen, tányért, evőeszközt tesz mellé, és három hajléktalant, aki arra jár, odajön, megvendégel. Aztán összecsomagol és hazamegy. És másnap újra főz, újra jön, s újra ebédet oszt. Nem az a kérdése, hogy ez mit ér, hanem teszi, amit meg tud tenni. És ahogy én képzelem, öröme telik benne. Hogy adni tud, annak a háromnak. Ő, aki tolószékhez kötött nyomorult, aki tudja mi a kirekesztettség. Adni tud annak, akinek senkije, semmije nincs. Neki megvan a mindennapi öröme…

 

Mi, akik itt találkozunk hétről-hétre, és halljuk az igét a templomban is. Ahogy a tanítványokra nézve érvényes, úgy ránk nézve is: NEKTEK MEGADATOTT, HOGY MEGISMERJÉTEK A MENNYEK ORSZÁGÁNAK TITKAIT… Mit kezdünk azzal, amit megértünk? Ne feledjük el, Jézus Krisztus figyelmeztetését? AKINEK VAN, ANNAK ADATIK A BŐVÖLKÖDÉSIG; DE AKINEK NINCS, ATTÓL AZ IS ELVÉTETIK, AMIJE VAN.

 

FÜLE LAJOS

          HOZTÁL-E NAPSUGÁRT?

 

Kint szürke köd, bent rosszkedv réme árt...

Mondd, Kedvesem, hoztál-e napsugárt ?

 

Minket halál s gondoknak terhe nyűtt...

Hoztál nekünk sugárzó, halk derűt ?

 

Mert kell a fény, az újuló öröm,

hogy kulcs legyen a hús-vér börtönön.

 

Mert fáj a Föld és minden bűnbozót...

Áldottak az örömhírt hordozók,

 

akikben a MEGVÁLTÓ LELKE jár!

Mondd, Kedvesem, hoztál-e napsugárt?