HASONLÓ A MENNYEK ORSZÁGA A SZÁNTÓFÖLDBEN ELREJTETT KINCSHEZ, AMELYET AZ EMBER, HA MEGTALÁL, ELÁS ÉS ÖRÖMÉBEN ELMEGY, ELADJA MINDENÉT, AMIJE VAN ÉS MEGVESZI AZT A SZÁNTÓFÖLDET. ISMÉT HASONLÓ A MENNYEK ORSZÁGA A KERESKEDŐHÖZ, AKI IGAZGYÖNGYÖKET KERES. AMIKOR EGY NAGY ÉRTÉKŰ GYÖNGYRE TALÁLT, ELMENT, MINDENÉT ELADTA, ÉS AZT VÁSÁROLTA MEG.

_________________________________________________________________________

 

Amikor gyerekeink kicsit voltak, húsvéthétfő reggelén, mindig keresték azt, ami nekik volt elrejtve. Hol kinn a kertben, vagy ha olyan volt az idő, a lakásban, ahol különböző jelzések segítették őket, célirányosan oda, ahol megtalálhatták ajándékukat. Az elrejtett kincshez vezető úton jártak, s a keresés-találás mikéntjét tanulták. Volt egy olyan esztendő, mikor egy eligazító írást (hátán képpel), vágtam puzzle-szerűen darabokra, s ezek megkeresése, ill. összeillesztése után mentek aztán oda, ahol várta őket az, amit nekik elrejtettem.

 

Idén Budapesten, gyerekeinkhez utazva, unokáinkkal együtt készültünk ünnepelni. Magammal vittem gyerekeim egykori húsvétjainak szereplőit, a kedves nyuszipárost: Balambért és Boldizsárt, de bizony elő se vettem a táskámból. Valahogy nem adódott rá alkalom…

 

- Hoztál nekünk valami meglepetést? - kérdezte tőlem fiúunokám, rögtön, mikor Nagypénteken megérkeztünk. – Hoztam – feleltem. De csalódottan nézett rám, mikor kiderült, hogy az nem autó. Miért nem azt hoztam, ha tudom, hogy ő azt szeretne? Temérdek autója van már, de mindig újat akar, mint a felnőttek. Nem arra vágyott, amit én ajándékul hoztam, azt akarta kapni (nem megkeresni és nem rátalálni), amit ő gondol neki való, megfelelő ajándéknak…

 

Húsvét az elvesztés utáni kétségbeesés, a hiábavaló keresés és a hihetetlen csoda, térdre kényszerítő megtalálás (Én Uram én Istenem), ünnepének is nevezhető. A tanítványok számára nincs többé úgy a Mester, ahogy addig közöttük volt, de kiderül, jelen van, megjelenik azok számára, akik keresik. Először fel se ismerik, mint Mária, aki kertésznek gondolja, mert a testet keresi, vagy az Emmaus felé igyekvő tanítványok, kik nem képesek azonosítani a szemük láttára megfeszített Mesterrel…

 

Hetek óta Isten országáról beszélgetünk Jézus Krisztus példázatai alapján. Mi módon van jelen, ki által, hogyan vetődik e földre, kiben s miben gyökerezik meg, miképpen növekedik, és mi módon terem bennünk, köröttünk? Mi ajándékul szeretnénk kapni, keresni és rátalálni, vagy valami módon kiérdemelni, és bennünk meglétét láttatva igazolni?

 

HASONLÓ A MENNYEK ORSZÁGA A SZÁNTÓFÖLDBEN ELREJTETT KINCSHEZ, AMELYET AZ EMBER, HA MEGTALÁL, ELÁS ÉS ÖRÖMÉBEN ELMEGY, ELADJA MINDENÉT, AMIJE VAN ÉS MEGVESZI AZT A SZÁNTÓFÖLDET.

 

El van rejtve, de a megtalálás lehetőségéért. Isten adni, ajándékozni akarja. Azt amit, és úgy ahogy. És bár értünk emberekért van elrejtve, keresnünk kell, egészen addig, míg meg nem találjuk, ott, abban, amiben, ránk vár, értünk van. Megtaláltuk már valamiben életünk során, a nekünk elrejtett MENNYEK ORSZÁGÁT?

Életem legkülönösebb, legelképesztőbb, legcsodálatosabb tapasztalásai és történései, mind ilyenféle várakozáshoz, kereséshez és megtaláláshoz kapcsolódnak…

 

Tizenévesen szerelmes lettem egy ifjúsági körünkhöz tartozó fiatalemberbe, aki engem ily módon észre sem vett, hisz hét évvel idősebb volt nálam. Pár hónappal később történt, hogy nevemen szólított Isten. Megváltozott az életem. Mi legyen ezzel a szívemben lakó érzéssel, akiről se ő, se más, senki se tud? Kérjem Istentől, hogy adja nekem? Hisz neki van hatalma a szívét felém fordítani, nekem ajándékozni! A naplóm tanúsítja, hogy egyre kértem, kértem, kértem. Aztán egyszer a gyülekezeti ifi vezetője megkérdezte tőlem, amikor (nem én) a barátnőm elmondta neki kérdéseit, hogy van-e nekem ilyen kérdésem? Mikor elvállaltam előtte, ami szívemet szorongatta, azt tanácsolta, álljak ezzel is Isten elé, Tőle kérjek választ. Akkor már minden nap olvastam a Bibliát, s az aznapra kijelölt igerészben a következő mondatot olvastam (129 Zsoltár): „az Úr áldása rátok!” Másnap elmondtam az ifi vezetőnek, miféle feleletet kaptam! Ő rám nézett, és mondta, hogy olvasta, aztán kinyitotta előttem a bibliáját:

- Olvasd csak húgom, mi van ide írva! S én megdöbbenve olvastam, ahova az ujja mutatott:

„Még az átutazók se mondják, hogy az Úr áldása rátok!” Egyértelműen kiderült: vak vagyok az igazságra. Mert én nem láttam este, amit ő másnap nekem megmutatott. De nem tudtam ebbe belenyugodni, mert a szívem bekerített. Azután azért imádkoztam, közel másfél éven át, hogy lehessek szabad az értésre, maga Isten vegye el tőlem ezt az érzést, ha nem akarja szeretetem tárgyát nekem ajándékozni! De nem vette el, hanem a sok átimádkozott hónap múlva, egy igéslapon ezt olvastam, mert csak ennyi volt rajta: „Erős a szeretet, mint a halál, lángjai az Úrnak lángjai.” (Énekek éneke 6:8.) Kincset (bizonyosságot) találtam! Szívembe rejtettem, nem szóltam, nem igyekeztem őt meghódítani, ahogy mások, mert azt akartam, hogy maga Isten adja, ajándékozza nekem. Akkor, amikor eljön az ideje. Másképpen nem kell. Fontosabb lett, hogy Ő akarja, mint amit én akartam. És ami különös (ezt csak vissza-felől tudom, hisz ő nem jelezte nekem semmiféle módon), akkor fordította felém az ő szemét és szívét Isten. Közel egy esztendő múlva, anélkül, hogy nekem bármit szólt vagy írt volna érzéseiről, elment lelkipásztor-édesapámhoz, hogy elmondja, mi van a szívében, és hogy házasodni akar és engem kapott-választott. Édesapám mit sem tudott 17 esztendős lánya érzéseiről (rejtve volt) azt mondta neki, holnap jöjjön a válaszért. És aznap este beszélt is velem, elmondta, hogy járt nála valaki, és engem kért, és másnap jön a válaszért. Nekem akkor elállt a szavam, majd egy hónapig alig tudtam beszélni, csak a lelkem ujjongott, úgy ahogy addig sohasem, mert annyira megrázó volt számomra, hogy lehet így ajándékra várni, és kapni Istentől. Talán belátható, hogyha nem rejtem el, amit éreztem, amire nézve bizonyosságot nyertem, akkor feleannyit se ért volna az ajándék, s feleannyira se Isten szeretetéről szólt volna, amit hit által, reménység által nyertem…

 

A példázatban szereplő ember, aki megtalálja a kincset, nem viszi el, hanem elássa, mert még nem övé az a föld. A talált kincset elrejti, és a földet veszi meg, melybe elásta, hogy megmaradjon számára, míg meg nem veszi. ELADJA MINDENÉT AMIJE VAN… Csak így lehet, csak így érdemes Isten országát keresni és megtalálni. Ha mindennél fontosabbá lehet, amit Ő akar adni. Akkor van esélyem országának nekem elrejtett kincseire találni.

 

Ismerjük a gazdag ifjú történetét. Ő mindent meg akar tenni Isten országáért, az üdvösségért, de a maga evilági biztonságát adó vagyonát nem kész érte elveszíteni, odaadni… Ára van a földnek, ahol és amiben kincset találunk, ez az ár az, amit Jézus Krisztus mond az ifjúnak: „Add el minden vagyonodat és kövess engem!” Engedd elveszni azt, amit markolsz! De a gazdag ifjú féltette a kincseit, nem tudott róluk lemondani, képtelen volt mindent odaadni, elveszteni. Mert nem ért szemében annyit az amit talált, hogy érte mindent odaadjon.

 

Dietrich Bonhoeffernek nemrég jelent meg egy kötete, ebből idéznék néhány gondolatot, mely nagyon ide tartozik. Különös írás, azt eti velünk, hogy evilági életünk, Isten akarata szerint földhözkötött. Mi pedig nem tudjuk ezt kezelni…

 

„Olyanok vagyunk, hogy vagy hátat fordítunk a világnak, vagy pedig bálványozzuk azt…Vagy

menekülünk a föld hatalma elől, vagy konokul és görcsösen kapaszkodunk bele… de nem vagyunk azok a vándorok, akik szeretik a földet, amely őket hordozza… mert azon keresztül haladnak ama távoli ország felé, melyet mindenek fölött szeretnének…. Világmegvetők vagyunk, mióta kiötöltük azt a fondorlatot, hogy vallásosak, sőt, keresztyének legyünk a föld ellenében. Remekül lehet úgy élni, hogy megvetjük a világot. Az ilyen ember az élet kínos és nyomorúságos bugyrait mindig is hűvös undorral lépi át... Átugorja a jelent, megveti a földet, amelynél jobbnak tartja magát, és örvend, hogy az időben megélt kudarcokat örök győzelem követi, melyet könnyűszerrel ki lehet harcolni. A világmegvető számára mindig kéznél van az olcsó vigasz és prédikálás. A világmegvető egyház is biztos lehet abban, hogy azonnal megnyer minden nyomorultat és fantasztát, mindazokat, akiknek könnyű hazudni, és akiket könnyen át lehet verni… Az ember gyönge, nem bírja elhordozni az őt elhordozó föld közelségét… Kiszakítja magát a föld öleléséből, kivonja magát annak szorításából. Ki vehetné ezt zokon tőle… Az ember esendő, és éppen az esendő ember vevő a világmegvetésnek erre a vallására… Jézus Krisztus lelkülete volna ez? Nem! Aki kerüli a földet, az nem találja meg Istent, csak egy más világot talál, a saját világát, egy árnyékvilágot, mely lehet, hogy jobb, szebb, békésebb a valóságosnál - de az sohasem az Isten világa, mely betör a mi világunkba. Aki távol tartja magát a világtól, azért, hogy Istenre leljen, csak önmagával találkozik. Aki Istent kerüli azért, hogy megnyerje a földet, nem fogja azt - Isten földjeként – megnyerni; csak a jó és gonosz, a kegyes és az istentelen harcának mulatságos színpadára lel, melyet ő maga fabrikál. Aki Istent szereti, a valóságos föld uraként szereti őt; Aki a földet szereti, Isten földjeként szereti azt. Aki Isten Országát szereti, teljes szívvel Istennek az Országát szereti, és ugyanúgy teljes szívvel Istennek a földön levő Országát szereti. Mindez azért lehetséges, mert az Ország Királya a föld teremtője és fenntartója is egyben, mert Ő megáldotta a földet, bennünket pedig a föld porából alkotott.

 

Csakhogy az áldással borított földet Isten megátkozta. A megátkozott szántóföldön élünk, mely tövist és bogáncsot terem; csakhogy az átkozott földön jelent meg Krisztus, s a test, melyet Krisztus hordozott, ebből a szántóföldből vétetett… És ez a második „csakhogy” alapozza meg Krisztus Országát Isten Országaként a megátkozott földön. Éppen ezért Krisztus országa egy olyan ország, mely onnan felülről a megátkozott földig ereszkedik alá. Itt van, de úgy mint az elrejtett kincs a megátkozott szántóföldben. Túllépünk rajta, anélkül, hogy tudnánk róla, és éppen ez a vakságunk lesz az ítéletünk. Csak a szántóföldet láttad, a tövist és bogáncsot, a vetést és a gabonát, de az elrejtett kincset a megátkozott földben nem találtad. Igen, éppen ez a tulajdonképpeni átok, mely a világ mezőit terheli; nem az, hogy bogáncsot és tövist terem, hanem hogy Isten arcát elrejti… Hogyan érkezik el hozzánk Isten Országa? Úgy, hogy Ő maga érkezik közénk. A halál törvényének megtörésében, a feltámadásban, a csodában, ugyanakkor a földre való igent-mondásban, abban, hogy belépünk rendjébe, közösségébe, történetébe. Szorosan összetartozik ez a kettő. Csak ha egész szívvel igent mondunk a földre, csak akkor törhetnek szét a bilincsei, és semmisülhetnek meg az erői… Amely mellett Isten elkötelezi magát az a föld, melyet Ő fenntart: az esendő, elveszett, megátkozott föld…Ahol pedig Isten ott van, ott az Ő Országa. Isten mindig az ő Országával együtt érkezik… A csoda minden rend áttörése, a rend pedig a világ fenntartása a csoda számára. A csoda teljesen eltűnik a rendek szövetének takarásában, a rendeket viszont behatárolják a csodák…”

 

Mennyire illik mindez a példázat mondandójához. Az ember megtalálja és elássa ott, ahol megtalálta. Az övé amit megtalált, és mégsem az övé, míg oda nem érkezik, ahol ítélet és kegyelem által övé lesz, nem csupán a kincs, hanem az az Ország is, amelyből való. Itt a földön, ha mindent odaadunk, se nyerhetjük el Isten Országát, csupán a lehetőséget, hogy betölthessen. Ám aki valóban keresett, és valóban talált, HA TALÁLT, azt mindent odaadni indítja az a KINCS, amit megtalált.

 

ISMÉT HASONLÓ A MENNYEK ORSZÁGA A KERESKEDŐHÖZ, AKI IGAZGYÖNGYÖKET KERES. AMIKOR EGY NAGY ÉRTÉKŰ GYÖNGYRE TALÁLT, ELMENT, MINDENÉT ELADTA, ÉS AZT VÁSÁROLTA MEG.

A kereskedőnek életeleme a szerzés, az adás és vétel, minden módon nyerni akar. Aki igazgyönggyel kereskedik, az tudja, mi mit ér. Az értékes dolgot keres, kutat, gyűjt, nem bóvlit, nem szemetet. A példázatbeli kereskedő tudja, mi mit ér, s mi ér többet.

 

Nagypénteken beszéltünk az unokáimmal, mi is történt ezen a napon? Járnak hittanra, tehát mondták, amit ott hallottak. - Jézus Krisztust keresztre feszítették. De miért? Erre is tudták a választ: - A mi bűneinkért. Mi az, hogy bűn? Ezt persze nem tudták megfogalmazni. Így arról beszéltünk, mi közük a rosszhoz, a bűnhöz, és arról, hogy azok az emberek miért gyűlölték Krisztust, aki jót tett mindenkivel. És közben kiderült, hogy ők is szoktak irigykedni, gyűlölni, haragudni, veszekedni, odaütni, mint azok… Akkor szólt, közbekiáltva a kisebbik: - De én nagyon szeretem az Istent! Úgy mondta, mint aki tudja, hogy ez nagyon fontos. - De vajon, ha bosszant, ha zavar, ha utadba áll a másik, le tudsz mondani szeretetből a haragodról? Ugye - kérdeztem aztán - milyen nehéz megállni, hogy ne üssek, amikor ütés ér, s ne haragudjak a sértésért, az igazságtalanságért? Miféle hatalma volt Jézus Krisztusnak, hogy nem ütött, nem haragudott, nem gyűlölte ellenségeit…

 

Kell nekünk, mindennél jobban a Tőle nyerhető erő, az a harc, melyben nem én vagyok a győztes, hanem Ő? Talán mi is értékes ügyet akarunk szolgálni, fontos dolgokba fogunk, keressük a dolgok értelmét, hasznát, de vajon értékesebb számunkra Isten Országának ügye minden másnál? Hogy itt e földön jelen lehessen, elrejtve, bennünk? Vagy csak tudjuk, hogy annak kéne lenni, de előbb-utóbb kiderül magunk és mások számára is, hogy csupán beszélni tudunk róla, de eszünk ágában sincs érte a magunk szerepét, kincseit, érdekeit, előnyeit feladni. Jézus Krisztus ebben a példázatban úgy beszél Isten Országáról, melyért minden más értéket érdemes odaadni.

 

Keresem? Megtaláltam? Szám hirdeti, vagy az életem szól Róla? Kincset kerestem, kincset találtam, gazdaggá lettem? Betölti szívemet a hála? A példázatban Jézus így mondja, AZ EMBER, HA MEGTALÁL ÖRÖMÉBEN ELMEGY, ELADJA MINDENÉT… azért amit nyert.

Mit találtunk? Mire indít? Jelen van életemben az ujjongó öröm? Visz, sodor, mások felé, mindent odaadni, elosztani, ajándékozni, hogy Isten országa növekedjen itt a földön?

 

Túrmezei Erzsébet

        Tavaszi Áradás

 

Nem, aki árva,

nem, akit kifosztott az élet,

nem, aki másutt nem lel menedéket,

nem, akit aggá gyötörtek a gondok...

Krisztust szolgálni az induljon el,

aki boldog!

 

Akinek boldogsága egyre nő,

s kicsap, mert lelke szűk medrébe nem fér.

Elindul adni. Ad és vissza nem kér.

Szolgál. Kicsinek, nagynak, mindenütt,

mindenkinek. Bérre, hálára nem vár.

Alázatosan fölfelé tekint,

ha itt is, ott is fölragyog egy szempár.

Tavasz fuvall a hófödte hegyekre,

s a megáradt folyó ha partot átlép,

tudjuk mi mind, nem is tehetne másképp.

 

Ha Krisztus fénylő napja rámosolygott,

adni, szolgálni így indul el az,

aki boldog.