JÉZUS E PÉLDÁZATOK ELMONDÁSA UTÁN HAZATÉRT. ÉS HAZÁJÁBA ÉRVE, TOVÁBB TANÍTOTTA ŐKET ZSINAGÓGÁJUKBAN, ÚGY, HOGY MEGDÖBBENTEK ÉS AZT MONDTÁK: HONNAN VESZI EZ AZ EMBER EZT A BÖLCSESSÉGET ÉS EZEKET AZ ERŐKET? HÁT NEM EZ AZ ÁCSMESTER FIA? NEM AZ Ő ANYJÁT HÍVJÁK MÁRIÁNAK, TESTVÉREIT MEG JAKABNAK, JÓZSEFNEK, SIMONNAK ÉS JÚDÁSNAK? NŐTESTVÉREI IS UGYEBÁR MIND NÁLUNK LAKNAK? HONNAN TUDJA HÁT MINDEZEKET? ÉS MEGBOTRÁNKOZTAK ŐBENNE. JÉZUS PEDIG AZT MONDTA NEKIK: SEHOL SINCS A PRÓFÉTÁNAK KEVESEBB BECSÜLETE, MINT A TULAJDON HAZÁJÁBAN ÉS HÁZÁBAN. NEM IS TETT OTT SOK CSODÁT HITETLENSÉGÜK MIATT.

__________________________________________________________________________

 

Az egyik lányomnak vettem karácsonyra egy könyvet, nem lapozhattam bele, mert lefóliázták, csak a hátlapon levő szöveget olvastam el, s annak alapján jónak gondoltam. Annyira, hogy elkértem tőle mostani hosszú utunkra (ő még nem olvasta). Kiderült, hogy a lapjai sincsenek szétvágva. Előbb tehát ott a vonaton a párom útibicskájával lapozhatóvá tettem (az utazó közönség nagy derültségére). Mikor ezzel végeztem, nekikezdhettem. Ám a harmadik lap után befejeztem az olvasást. Mert már a bevezetőben kiderül, miről szól. Egy perverz apa, miivel, hogyan boldogítja (rontja meg) a kislányát… Ha megnéztem volna még akkor, mit írnak róla az Interneten, sosem vettem volna meg, s nem adtam volna oda a lányomnak: „Alain RobbeGrillet a hatvanas években színre lépő, új prózaírói nemzedék vezéralakja volt, a francia „új regény” irányzatának egyik legfontosabb szerzője. Az Érzelmes regény 2007 októberében jelent meg Franciaországban. Ebben a rendhagyó „nevelődési” regényben a francia erotikus irodalom évszázados hagyományát követve, annak elemeit felhasználva alkotta meg a maga vízióját egy soha nem létezett világról, ahol a testi gyötrelem és az érzéki gyönyör, a kegyetlenség és az erotika határai vészesen elmosódnak, egyesítve a „tündér-mesék” irrealitását a horrorral, a szentimentális naivitást a tiltott pornográfiával.”

 

Miért említem mindezt itt? Mert a szerző olyan dolgokat akar megértetni és elfogadtatni velem (olvasóival), amit én nem akarok megérteni, és nem bírok elfogadni. Mert Isten szaván nőttem, és taszít, riaszt minden perverzitás, előbb, mint hogy érteni akarnám a miérteket. Mert bűnnek tartom azt, amire nézve megértést, megengedést, elfogadást várnának tőlem.

 

Hadd tegyek emellé egy másik példát, hisz ma Jézus értése, vagy nem értése, az emberek közti megértés, a másik ember elfogadhatósága és ennek akadálya lesz mindvégig a kérdés.

A lányomnak, e kötet helyett vettem egy másikat. Antikváriumból, rég olvasott kedvencemet: Rachel Field – Az élet újra szép. Újraolvastam, mielőtt odaadtam volna neki. Ebben a történetben egy fiatal lány agyhártyagyulladás után megsüketül, s hiába jár orvostól, orvosig, nem tudják meggyógyítani. Miközben ő távol van, a vőlegénye és a húga egymásba szeretnek,

és mert szánja, nem tud színt vallani. A megsüketült lány érzi, nem olyan vele, mint régen, de keres rá igazolást, magyarázatot, nem akar ráébredni arra, hogy szerelmét elvesztette akkor is, ha nem is engedi el. És mikor csoda készülődik egy új kezelés során, s újra kezd hallani nem árulja el, sőt a kezelést is el akarja utasítani, hogy vőlegénye mellette maradjon, Nem akarja érteni és elfogadni, amit lát, tud, érez, maga és a másik ember felől. Az orvosa azonban nem engedi a méltatlan önáltatást, és a kezelés folytatásáért szembeszáll vele:

„…Gyáva vagy, nem mersz megállni a magad lábán. Szeretsz valakit. Eddig rendben van. Lehet, hogy ő is szeretett téged. Most azonban már valaki mást szeret. Nincs ebben semmi rendkívüli, semmi érthetetlen. Miért nem akarod hát tudomásul venni? Azért jöttem, hogy boldogabb új évet kívánjak neked. És te csakugyan inkább folytatnád a régit, a boldogtalant?”

 

Megváltozhat-e az életünk, mikor régi lehetőségek zárulnak, avagy újak nyílnak előttünk? Ki tudunk lépni abból, amit eddig éltünk, eddig hittünk, eddig léptünk? Mi akadályoz benne? Magunkban keresendő az ok? Szembesülünk azzal, mit gondolunk arról, amivel találkozunk, vagy csupán ösztönös a tiltakozásunk? Eddig gyakorolt, igaznak, megfelelőnek elfogadott ismeretünk, szokásaink szerinti választ adunk, s ehhez ragaszkodva előbb becsukjuk az új látásból következő változás előtt az ajtót, mint hogy meggondolnánk, lépnénk, kipróbálnánk? Mitől félünk? Életünk, dolgaink, tetteink értelmezéséből épített biztonságunk elvesztésétől?

 

JÉZUS E PÉLDÁZATOK ELMONDÁSA UTÁN HAZATÉRT. ÉS HAZÁJÁBA ÉRVE,TOVÁBB TANÍTOTTA ŐKET ZSINAGÓGÁJUKBAN, ÚGY, HOGY MEGDÖBBENTEK ÉS AZT MONDTÁK: HONNAN VESZI EZ AZ EMBER EZT A BÖLCSESSÉGET ÉS EZEKET AZ ERŐKET?

HÁT NEM EZ AZ ÁCSMESTER FIA? NEM AZ Ő ANYJÁT HÍVJÁK MÁRIÁNAK, TESTVÉREIT MEG JAKABNAK, JÓZSEFNEK, SIMONNAK ÉS JÚDÁSNAK? NŐTESTVÉREI IS UGYEBÁR MIND NÁLUNK LAKNAK? HONNAN TUDJA HÁT MINDEZEKET?

 

Jézus Krisztus mennyei hazájáról beszélt példázatokban az embereknek, utána útra kelt, hazatért, evilági otthonába, szülőfalujába. Különös kettősség, s mi emberek, akik Istenhez tartozónak valljuk magunkat, szintén e kettősségben élünk. Tartozunk valahova, valakikhez evilági, földi életünkben, ugyanakkor mennyei polgárok is vagyunk. És miközben éljük valamiképpen e kettősségben az életünket. Sokféle elkötelezettségű ember van köröttünk, kiknek jelenléte, cselekedetei, szavai (annyira amennyire) hatnak ránk, befolyásolják életünket.

 

Ha példát kéne mondanunk arra, ki ért meg legjobban minket az emberek között, vajon kit, s miért említenénk? Pl. Azt mondhatom, hogy a gyerekeimről én tudok a legtöbbet, talán igaz, de ez egyben azt is jelenti, hogy én ismerem, én értem meg őket legjobban? A szoros rokonsági viszonynak, sok esetben épp ez a kerékkötője. Később is olyannak akarom látni, amilyennek valaha ismertem… És ha már nem olyan, épp más szeretne lenni? Meddig és miben vagyok hajlandó a hozzám tartozókat érteni, s engedni (épp saját szememben) megváltozni.

 

Talán furcsa közelítés, de Jézussal ez történt. Látnak, hallanak, megtapasztalnak valamit a názáretiek, ami túlmutat rajtuk, amire ők nem képesek, talán ésszel felérni se. Ők, akik régtől ismerik, akik együtt, egy helyen éltek vele, akik eddigi tapasztalásaik alapján már magukat is, őt is valakinek, valamilyennek tartják, nem képesek (nem akarják), érteni Jézus Krisztust, mert amit látnak, nem azonos azzal, amit felőle tudni vélnek. Vagy-vagy alapon értelmezik amit látnak, miközben az is beleférhetne, amit eddig tudtak róla, meg az is, amit most látnak.

 

HONNAN VESZI EZT A BÖLCSESSÉGET, ERŐKET? Ez arról bizonyság, hogy érzik benne a bölcsességet és az erőt? Hát akkor? Döbbenetes, mennyire nem abból indulnak ki, amit látnak, hallanak, azazhogy mégis abból, de elvetik azt amit látnak, hallanak, azért amit tudni akarnak felőle. Szemükben nem lehet az ács fia Isten fia, ha annak látszik is! Hisz ő az akinek édesanyja a falubeli Mária, és akinek testvéreit is név szerint, jól ismerik… Az a szomorú, hogy szükségük lenne rá, erejére, bölcsességére, várják is a Messiást, mint minden igazhitű zsidó, mégis, ők maguk vetik el a másféle Jézussal való találkozást, a felismerés lehetőségét, magukat fosztva meg attól, ami általa számunkra is nyilvánvalóan jelen van.

 

Vajon minket megajándékozhat Isten Szentlelke? Azzal, amivel életünk során lehetőségként találkozunk? Mi, akik rég elfogadtuk, s jól tudjuk, amit tudunk. Vajon mi is eddig kódolt ismeretünkkel, eszünkkel (értelmezéseinkkel) közelítünk ahhoz, amit élnünk kellene-lehetne Jézus Krisztus által? Mit tudunk magunkról? Követjük Őt? Lehet minket megszabadítani attól, amit ismerni, tudni vélünk, hogy ráébredjünk és tudni merjük, lehetne másképpen élnünk?

Németországban élő lányom kérte tőlem, vegyem meg neki doktori dolgozatához Németh Dávid Pasztorálantropológia című kötetét. Miféle embertankönyv ez? Sok boltot bejártam, mire sikerült megvenni. Miért ilyen kapós ez a kötet? A hátsó borítóoldalon ezt a különös mondatot olvasom: „A szerző arra a nehéz feladatra vállalkozik, hogy a teológiát és a pszichológiát egy asztalhoz ülteti, és beszélgetést kezdeményez közöttünk az emberről, rólunk.” Belelapoztam, ha már kezembe került néhány napra. Amit így olvastam, gondolkodni kényszerített, és a mai bibliai részt is érteni segített:

 

„Szakadatlanul jelentést és jelentőséget tulajdonítunk azoknak a körülményeknek, amelyek hatnak ránk, azon személyek viselkedésének, akikkel közvetlenül, vagy közvetetten kapcsolatban állunk, s közben mindig értelmezzük a saját reakciónkat is. Nincsenek az ember életében tiszta, objektíven megítélhető és leírható állapotok, történések, viselkedési módok, hanem mindenhez vélt vagy valós, tudatos, vagy tudattalan okok és célok kapcsolódnak a lelkünkben. Mindent, ami bennünk, vagy körülöttünk zajlik, értelmezésekkel látjuk el, egyáltalán, értelmezve látunk meg. Csak az az esemény mentes az érzelmeinktől, amiről nem vettünk tudomást, vagy ami egyáltalán nem hatott ránk. Akár azt is mondhatnánk, hogy számunkra a dolgok úgy vannak, ahogy megítéljük őket, nem pedig úgy, ahogy önmagukban léteznek. A ránk gyakorolt hatásuk nagyrészt aszerint alakul, hogy milyen jelentést tulajdonítottunk neki. Ha tehát az egyes ember életét meg akarjuk érteni, akkor nem annyira a tényekkel, mint inkább az értelmezésekkel kell foglalkoznunk, mert valójában nincsenek is tények, csak interpretációk vannak. Élni annyit tesz, mint értelmezni, interpretálni… „

 

Érezzük, a szerző szavainak érvényességét? És vajon, megváltozik-e gondolkodásunk attól, ha ráébredünk, hogy igaz, amit állít? Mi is, a mi életünk is „értelmezve” raktároz, s ezzel van lehetősége találkozni a másoknak, akik érteni szeretnének minket, avagy épp ez ok miatt nem akarnak érteni minket. Ahogy annak a számomra elborzasztó témájú, taszító könyvnek esetére hivatkozva mondtam: Nem akarom érteni! Mert azt gondolom, amit gondolok. Előbb elzárkózom, mint hogy megszólíthatna, érinthetne. Ez az isteni törvény szerinti tiltakozó érzés épp megvéd a nekem idegen gondolatoktól. De amikor az emberi előítéletek zárnak be, mikor a tudássá szilárdult eddigi megismerés dolgozik bennem egy-egy új helyzetben? Kit, mit merünk (merhetünk) úgy ismerni, hogy félretesszük mindazt, amit eddig tudtunk róla?

 

Sosem felejtem el, mikor az egyik bátyám, elolvasva az első meséskötetemet, azt kérdezte tőlem meglehetősen hitetlenkedő, megkérdőjelező hangsúllyal:: - Ez a te fejedben született? Kérdéséből egyértelműen kiderült, jónak véli, amit írtam, de nem tudja elhinni, hogy én írtam. Vajon mit tudott addig rólam, hogy nem akarta hinni azt (mi akadályozza), ami nyilvánvalóvá vált. Egykor könnyen félretehető kishúga képes erre? HONNAN TUDHATJA MINDEZEKET? – kérdezik a názáretiek, megkérdőjelezve saját látásukat, annak alapján, aminek ismerik...

 

ÉS MEGBOTRÁNKOZTAK ŐBENNE. JÉZUS PEDIG AZT MONDTA NEKIK: SEHOL SINCS A PRÓFÉTÁNAK KEVESEBB BECSÜLETE, MINT A TULAJDON HAZÁJÁBAN ÉS HÁZÁBAN. NEM IS TETT OTT SOK CSODÁT HITETLENSÉGÜK MIATT.

 

A csodára, az embert meghaladóra kétféleképp válaszol minden ember. Vagy legyőzi, az amit tapasztal és hisz, vagy saját megtapasztalása ellenére elveti, tagadja - botránkozik rajta. Kifejező ez a botránkozás szó, mert benne van annak lehetősége és lehetetlensége, hogy az amiről szó van, kinek így, kinek úgy legyen. A názáretiek MEGBOTRÁNKOZTAK ŐBENNE

 

És mi? Észrevesszük, ha mi is meglevő ismereteink alapján válogatunk, mit higgyünk, és mit ne higgyünk? Vagy ki se mondjuk, s van, amit elvárunk magunktól, van, amit nem. Tudunk róla, amikor megtagadjuk az életre, követésre szólító Krisztust? . Ha őszinték vagyunk, be kell ismernünk, hogy sokszor csak megértjük a kijelentést, de nem lépjük. Botrákozunk és

botránkoztatunk, s nem ébredünk rá, hogy megrekedtünk, egy helyben toporgunk, s azért nem történik velünk csoda, mert nem tesszük ki magunkat az új megtapasztalásnak, másféle megismerésnek, amit Jézus Krisztus a konkrét követésben kínál. Szólított már minket? Mire becsüljük? Lehet PRÓFÉTA köztünk, A MI HAZÁNKBAN? Miről akarunk tudni, miről nem?

Hozzászoktunk már az igéhez, a szentbeszédekhez, s nem mozdít többre, másra, saját önigazoló, szüntelen magyarázatot kereső szívünk? Merjük látni, ha így van? Ha nem lépéssel válaszolunk az igére, akkor kimondatlanul, de újra meg újra: nemet mondunk! És nem történik velünk csoda, ha a magunk igazoltan igaz voltában hiszünk! Csak Jézus Krisztus szabadíthat meg illúzióinktól, megmerevedett ismereteinktől, önáltató istentiszteletünk béklyóitól.

 

LÉNÁRD ÖDÖN

           MÉG MA, NEM HOLNAP

 

Uram, éveid mennek, éveid jönnek,

háromszázhatvanöt nap mindegyik,

és háromszázötvenhatvanötször kérdezik:

elkezded ma már?

 

Uram, kérdeztél engem,

s meg is mondtad nekem:

osztatlanul akarlak téged,

egészen magamnak igénylek,

és még ma!

És én háromszázhatvanöt napon

mindig csak azt az egyet dadogom:

ma más gondjaim voltak, jöjj talán holnap!

 

No, és holnap – másnap?

Dolgozni kellett, s tovább tanulni,

pénzt keresni és kiadni.

Megmondtam, ma erre nincs időm,

kedv, hangulat, alkalom, semmi nem jön.

Ma nem merném elkezdeni:

csak Neked élni, kereszted cepelni!

Holnap talán, majd holnap, holnap!

 

Uram, felajánlottam Neked

imát, alamizsnát, temoplombamenetelt,

kisközösségi összejövetelt,

csak szabaduljak a sürgetéstől,

hogy egészen kellek, kívül-bévül,

hogy bármi ösvényt taposhat a lábam,

csak Feléd tartson a galaktikákban!

Uram, én szolgálnék Neked,

úgy időnként. Sőt, követnélek is,

de azért mégsem örökké!

A nyakamban akár keresztet is hordok,

különösen valami ügyes, formás dolgot,

és áldozok is neked…

 

Uram, hát még mindig türelmetlen vagy?

Azt mondod: ne holnap, még ma…!

 

Hát bocsáss meg, nem bánom,

odaadom még ma az egész világom!

Létem, önmagam, szolgáljon egészen,

s követlek mindig: úton és útfélen!

Hordom a kereszted: szeretlek, szeretlek,

szívem lelkem minden gyökeréből!

És elkezdem ma, most azonnal,

s nem holnap, nyögve, üres szólamokkal!