ABBAN AZ IDŐBEN HALLOTTA A JÉZUS HÍRÉT HERÓDES, A NEGYEDES FEJEDELEM, ÉS AZT MONDTA SZOLGÁINAK: KERESZTELŐ JÁNOS EZ; Ő TÁMADT FEL A HALÁLBÓL, AZÉRT MUNKÁLKODNAK BENNE A CSODATEVŐ ERŐK. TUDNILLIK HERÓDES ELFOGATTA JÁNOST, BILINCSBE VERETTE, ÉS TÖMLÖCBE VETETTE, FELESÉGE HERÓDIÁS MIATT, AKI ELŐBB FÜLÖPNEK, AZ Ő TESTVÉRÉNEK VOLT A FELESÉGE. AZT MONDTA NEKI UGYANIS JÁNOS: NEM SZABAD NEKED ŐVELE ÉLNED. EZÉRT MEG AKARTA ŐT ÖLETNI, DE FÉLT A NÉPTŐL, MERT AZ PRÓFÉTÁNAK TISZTELTE. AMIKOR AZONBAN EGYSZER HERÓDES A SZÜLETÉSNAPJÁT ÜLTE, HERÓDIÁS LEÁNYA TÁNCOLT ELŐTTÜK, S ÚGY MEGTETSZETT HERÓDESNEK, HOGY ESKÜVEL FOGADTA: BÁRMIT KÉR, MEGADJA NEKI. AZ PEDIG ANYJA ÖSZTÖKÉLÉSÉRE ÍGY SZÓLT: ADD IDE NEKEM EGY TÁLBAN KERESZTELŐ JÁNOS FEJÉT. EKKOR A KIRÁLY ELSZOMORODOTT, DE ESKÜJÉÉRT ÉS A VENDÉGEK MIATT MEGPARANCSOLTA, HOGY ADJÁK ODA. ELKÜLDÖTT A BÖRTÖNBE, ÉS LEFEJEZTETTE JÁNOST. ELHOZTÁK A FEJÉT EGY TÁLBAN, ODAADTÁK A LEÁNYNAK, AZ PEDIG AZ ANYJÁNAK VITTE. A JÁNOS TANÍTVÁNYAI ODAMENTEK, ELVITTÉK A TETEMÉT ÉS ELTEMETTÉK. AZUTÁN ELMENTEK, ÉS MINDENT HÍRÜL VITTEK JÉZUSNAK. AMIKOR EZT JÉZUS MEGHALLOTTA, ELHAJÓZOTT ONNAN EGY PUSZTA HELYRE EGYEDÜL.

_________________________________________________________________________

 

Hadd kezdjem köszönettel. Könyvutalványt kaptam évzárónkon. Szeretném megköszönni azt a könyvet, amit ebből vettem magamnak: Ha nem kaptam volna azt a könyvutalványt, nem mentem volna be a boltba, ahol észrevettem, kosaramba tettem, és a nyár folyamán újra meg újra kezembe vehettem. Pilinszky János: füveskönyve ez: Csend és közelség. Reisinger János válogatása. És ez az ami külön ajándék, az utószóból derül ki, mióta mi ketten nem találkoztunk, ő mást gondol, másképpen érez, és meghökkentően többet lát Pilinszky János munkásságára nézve, mint akkoriban.

 

„ Pilinszky János egész életműve egyetlen hatalmas erőfeszítés… hogy a dolgokat valódi értékük rendjébe illessze…Életművének lezárulása után harminc évvel most már kezdjük látni e hatalmas mű kontúrjait és telítettségét… Az „érdemmel” szemben a „kegyelem” képviselője volt. Az erővel szemben az erőtlenségé. Minden megnyilatkozásából az áradt, hogy az embernek semmiségének tapasztalatát szabad legkevésbé felejtenie... Ideje, hogy az a tűz, melyet Pilinszky gyújtott, tovább gerjedjen. Ezek a lángok, hogy bibliai kifejezéssel éljünk, „az Úrnak lángjai”. Az igazság és a szeretet minduntalan megbontani kívánt, mégis szétválaszthatatlan egysége adja lobogását. Világít és melegít, ahol engedik...”

 

Mitől lát másképpen Reisinger János, Pilinszky János munkásságára nézve? Mi változott azóta benne? És mitől változhat meg a mi látásunk? Megváltozhat? Mi akadályoz ebben?

 

Ezen a nyáron, több táborban kellett igei szolgálatot vállalnom, mint általában. Az ige, amiről itt is, ott is szólnom kellett: Mit látsz? Ezt kérdezte Isten a prófétáktól, mikor népéhez szóló üzenetét rájuk akarta bízni. Érezteti velük, van különbség aközött, amit az ember lát, és amit ő láttatni kíván. És ezt kérdezte a vak embertől Jézus is, is, akit hozzá vittek, akit kivezetett, és akinek szemére tette a kezét, hogy meggyógyuljon, jól lásson. (Márk 8:22-26.)

Augusztus harmadik hete, egy olyan gyerekhét volt, ahova én, saját akaratomból egyáltalán nem akartam volna menni. Mert egy gazda nélkül maradt, összeszokott csapat hívott lelki vezetőnek, akiknek többségét nem igen ismertem, s a gyerekek is ismeretlenek voltak. És nem csalódtam, igen nehéz volt. Ha nem vagyok olyan biztos abban, hogy ott kell lennem, hét közepén csapot-papot otthagytam volna… Pedig úgy szólt hozzánk az ige, napról-napra, olyan pontosan, hogy a szívem bele-beleremegett. Akkor történt, hogy a gyerekek feladatot kaptak, hogy a patak köveiből, építsenek oltárt. Amikor elkészültek, ott sorakoztak az oltárok, amikor lefotóztam, ébredtem rá, mennyire világos van, és felnéztem a délelőtt még egészen borús égre. És elképedten kiáltottam a többieknek. Látjátok, épp felettünk, az ág közepén, hihetetlen, és mégis: angyalok érkeztek a gyerekek építette oltárok fölé! Meghatott. Ilyen fontos Neked Uram, ami itt történik, hogy angyalokat láttatsz velem, velünk, hogy is mernék megfutamodni! Mit merünk látni, mit vagyunk képesek általa látni? Mi akadályoz abban, hogy többet lássunk, többet értsünk, többet érezzünk Isten jelenlétéből? 

A mai történet, ijesztő, kegyetlen, megrázó történet. Előkerült már, nem is olyan régen Márk evangéliumának részeként. Készek vagyunk másfelől közelíteni, mint eddig? És talán onnan, nézni, ahonnan több közünk lehet hozzá, mint gondolnánk? Merünk ráébredni?

 

ABBAN AZ IDŐBEN HALLOTTA A JÉZUS HÍRÉT HERÓDES, A NEGYEDES FEJEDELEM, ÉS AZT MONDTA SZOLGÁINAK: KERESZTELŐ JÁNOS EZ; Ő TÁMADT FEL A HALÁLBÓL, AZÉRT MUNKÁLKODNAK BENNE A CSODATEVŐ ERŐK.

 

Mit hallhatott Heródes Jézusról? Csodatévő hatalmáról, gyógyító erejéről, hiteles szaváról? És miért azt gondolja, amit kimond? Miért azonosítja őt Keresztelő Jánossal, és vajon miért hiszi, hogy ő támadt fel? Az itt következő mondatok szolgálnak magyarázatul, így is kezdődik, hogy Heródest érthessük, tudni illik, hogy mi történt előtte:

 

TUDNILLIK HERÓDES ELFOGATTA JÁNOST, BILINCSBE VERETTE, ÉS TÖMLÖCBE VETETTE, FELESÉGE HERÓDIÁS MIATT, AKI ELŐBB FÜLÖPNEK, AZ Ő TESTVÉRÉNEK VOLT A FELESÉGE. AZT MONDTA NEKI UGYANIS JÁNOS: NEM SZABAD NEKED ŐVELE ÉLNED. EZÉRT MEG AKARTA ŐT ÖLETNI, DE FÉLT A NÉPTŐL, MERT AZ PRÓFÉTÁNAK TISZTELTE. AMIKOR AZONBAN EGYSZER HERÓDES A SZÜLETÉSNAPJÁT ÜLTE, HERÓDIÁS LEÁNYA TÁNCOLT ELŐTTÜK, S ÚGY MEGTETSZETT HERÓDESNEK, HOGY ESKÜVEL FOGADTA: BÁRMIT KÉR, MEGADJA NEKI. AZ PEDIG ANYJA ÖSZTÖKÉLÉSÉRE ÍGY SZÓLT: ADD IDE NEKEM EGY TÁLBAN KERESZTELŐ JÁNOS FEJÉT. EKKOR A KIRÁLY ELSZOMORODOTT, DE ESKÜJÉÉRT ÉS A VENDÉGEK MIATT MEGPARANCSOLTA, HOGY ADJÁK ODA. ELKÜLDÖTT A BÖRTÖNBE, ÉS LEFEJEZTETTE JÁNOST. ELHOZTÁK A FEJÉT EGY TÁLBAN, ODAADTÁK A LEÁNYNAK, AZ PEDIG AZ ANYJÁNAK VITTE.

Nem kívánom most a történet megrázó eseményeit újra sorra venni. Rettentő voltát tudjuk, és érezzük. Maradjunk annál a kérdésnél, miért is úgy látja Heródes Jézust, ahogy látja? Bizonyára nem találkozott még olyan bátor és igaz emberrel, mint Keresztelő János. És ha meg is ölette, ha engedett is saját esküje és mások véleménye miatt, Heródiásnak, illetve Saloménak, itt kiderül, hogy akkor is tudta mit ért az, az ember, akit megöletett. És ez tulajdonképpen megmagyarázza, miért és miben látja egyformának őket. De miért az azonosító kényszer? Miért nem két Isten iránt hűséges embert, prófétát lát? Keresztelő Jánost, akit ő megöletett, és egy új prófétát, aki utána jött? Miért feltételezi Keresztelő János feltámadását?

 

Mert ez olyanná teszi a történteket, mintha feloldozódhatna a bűn alól, amit Keresztelő János ellen elkövetett? Hisz ha feltámadt, jó történt vele! Igaz, nem általa változott ami immár jóvátehetetlen, de Isten ajándékozó szeretete tehet csodát… De ez nem csupán önáltatás elkövetett bűnére nézve? Óriási a különbség az önigazolás és a feloldozódás között. Miért nem látja, hogy amit mond önáltatás?

 

Lehet megbánt, avagy meg nem bánt bűneink miatt, múltban elrontott, szívünket szorongató, immár jóvátehetetlen dolgok miatt rosszul nézni, látni, és hamisan igazolni a történéseket?

 

A már emlegetett Pilinszky füveskönyv utolsó fejezetében a költő különös kérdést tesz fel, s mert ez a kérdés mindnyájunk kérdése, és a mai bibliai részhez is szervesen kapcsolódik, szeretném idézni:

 

„Vajon csakugyan lezárult, ami egyszer elmúlt, megtörtént? A múlt tényein valóban nem tudunk változtatni, egyedül emlékezetünk bolyonghatja be újra és újra idő és tér e végképp megmerevedett kontinensének zugait… Anélkül, hogy a tényeken bármit változtatna, javarészt itt, a múlt küzdőterén zajlik le minden ember drámája azzal a rosszal szemben, amit a puszta tények szintjén, visszavonhatatlanul elkövetett. A szeretet, az ima, a bűnbánat, a vezeklés számára nem léteznek időbeli határok. Érintésükre a legszörnyűbb tett is színarannyá válhat. És épp ezért talán nincs nemesebb remény, mint a múlt véglegesnek hitt kontinensén partra szálló reménység! Igaz, a tények, a látszatok végképp megkövültek: a múlt tényein többé jottányit se módosíthatunk. És mégis… ott, hol a tények és a látszatok végképp lezárultak, veheti igazán kezdetét az a dráma, ami sorsunkat valóságosan eldönti…a kegyelem és a szeretet drámája. Ilyen értelemben mondhatjuk azt, hogy múltunk a mi legfőbb reményünk. Mivel paradox módon igazában csak az megváltható, ami megváltoztathatatlan.”

 

Hogyan viszonyulunk múltbéli dolgainkhoz? Vádolnak elrontott dolgaink? Vádolhattak igazán valaha is? Miért bukkanhat fel újra, miért szólhat újra vádlón ellenünk? Mert már annyiszor elhallgattattuk lelkiismeretünk szavát igazolásainkkal, gyengítettük magyarázatainkkal, hogy épp súlytalansága nehezíti szívünket? A Sátán a nagy vádló. Aki nem lesz szabaddá, azt megkötözi, s elnyeli az önvádból születő, szüntelen önmentő, másokat vádoló igyekezet…

 

PILINSZKY JÁNOS

                  MERÉNYLET

Megtörtént, holott nem követtem el,
és nem történt meg, holott elkövettem.

 

És mégis, mégis szakadatlanul
szemközt a leáldozó nappal
mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.

 

Heródes nem keresi Jézus Krisztust. Neki elég a saját gondolata, saját látása, és önmentő magyarázata. Rá se ébred, hogy rosszul lát. Nem is akar rájönni. Mi akadályozza? Először is a szívében fészkelő, szorongató önvád, másodszor az ebből újra meg újra születő, önmentő igyekezet. Megvakulhat? És mi? Lehet rajtunk könyörülni, lehet megváltani, szabaddá tenni?

Vagy vergődünk abban, amit elrontottunk, amit elvesztettünk, amitől meg kéne szuabadulni.

 

PILINSZKY JÁNOS

               ZSINÓRPADLÁS

 

Az asztal, mitől megdermedtem,

most itt van, földet ért.

Üres a lapja. Annál rosszabb.

Hogy tegyem rá, és hogy vegyem le róla

azt, azt, azt, azt, jaj azt, mit elkövettem,

levettem róla, s ráhelyeztem?

Hogy rakjam rá, hogy levehessem?

 

JÁNOS TANÍTVÁNYAI ODAMENTEK, ELVITTÉK A TETEMÉT ÉS ELTEMETTÉK. AZUTÁN ELMENTEK, ÉS MINDENT HÍRÜL VITTEK JÉZUSNAK. AMIKOR EZT JÉZUS MEGHALLOTTA, ELHAJÓZOTT ONNAN EGY PUSZTA HELYRE EGYEDÜL.

 

Keresztelő János tanítványai HÍRÜL VITTÉK JÉZUSNAK… Jézus hírt hall. Mit gondol, mit lát? Ő nem áltatja magát, és másokat sem. Nincs leírva, csupán az, mire kényszeríti az, amit hallott. A híradás nyomán merte látni, mi történt, azt is, hogy miért történt, azt is, hogy rá mi vár, azt is, hogy az ember menthetetlen, élete elvész mások miatt, vagy épp ő okozza mások vesztét… ELHAJÓZOTT ONNAN EGY PUSZTA HELYRE EGYEDÜL… Az Atyával akar találkozni. Ő, egyedül. Mert embertestben élt itt a földön köztünk, s tudta, mire küldetett. Szüksége volt jelenlétére, ölelésére, erejére. Hogy merje tőle rendelt útját végigjárni.

 

PILINSZKY JÁNOS

        KÉRDÉS

 

Akárhonnan,

érkezhet mondat

akárhonnan?

                    

Különös dolog Isten szabadítása. Rejtett, s mégis nyilvánvaló. Mint említettem, abban a táborban, ahová utoljára mentem, kevés embert ismertem. Ketten jöttek segítőnek a konyhába. Egyikük, csak három napra. Olyan volt az arca, mintha mindig sírni készülne. Bemutatkozáskor mondta, hogy ott volt egyik lányom esküvőjén, onnan ismer. Nem értettem, akkor miért is nem ismertem fel őt? Odamentem hozzá másnap, megkérdezni. Ez persze csak egy indok volt, valójában az érdekelt, mitől olyan dermesztően szomorú? Elmondta, hogy egyetlen fiát, 28 évesen, pár hónapja temette el. Hirtelen, váratlanul, készületlenül. Azóta szüntelen ömlik szeméből a könny. Nem megy sehova, nem bír másra gondolni. Ide

is csak azért jött, mert valaki rábeszélte… Megértettem, szívem belesajdult, vele érzett, s tudtam, hogy rajta sem én, sem más, ember nem tud segíteni. Amit vesztett, akit vesztett, pótolhatatlan. Hangtalanul Istenhez fohászkodva még elmondtam annyit, miféle módon kaptam üzenetet (saját előző heti igei mondandómból), mikor az édesanyám meghalt, s én, ki magamba zártam volna tehetetlen szomorúságomat a nyugdíjasok-egyedülállók körébe indulva, eszembe jutott: Imhol a te anyád, imhol a te fiad (Jézus mondja ezt a keresztnél Máriának és Jánosnak) És ott, akkor, nekem egyszerre több örökül fogadó anyám lett… Aztán megöleltem ezt az asszonyt, s ő bement a konyhába dolgát végezni. Elfacsarodott szívvel néztem utána. Pár perccel később odajött hozzám egy kisfiú. Nem tudtam még a gyerekek nevét, az övét se, és azóta sem. Az arca nincs előttem, csak a kérdése: „Hol van az a néni?” Milyen néni? – kérdeztem tőle. Hogy hívják? Hogy néz ki? Csak nézett rám, nem tudott válaszolni, Nem tudta kit keres! De kereste, és meg akarta találni! Azért állt elém. És akkor jött a konyha felől az, akivel előtte beszélgettem. A kisfiú meglátta, odaszaladt hozzá, megölelte. Őt kereste! Ímé a te fiad… Megrendített az, ahogy összeillett, ami ott történt, ezért a szomorú asszonyért. Ennyire közel tud jönni hozzánk Isten szeretete, irgalma. Ott volt, velünk volt, beleölelt minket valamibe, ami nem tőlünk van…

 

Hányszor hallottuk már a jó hírt, az Evangélumot? Rég tudjuk, amit tudhatunk Jézus Krisztusról, megváltásról, kegyelemről. Mit látunk? Mit nem látunk? Merünk az Ő szemével látni? Hogy fájjon az, amit mi nem tudunk jóvátenni? És kérjük Őt, hogy tegyen minket szabaddá?