6. Mi lenne hát a biblikus, református evangélizálás lényege?
6.1. A válaszadásban kiinduló pontunk a Missio Dei bibliai elve. Vagyis: az Atya küldi a Fiút, a Fiú és a Szentlélek pedig küldi a tanítványokat az evangélium hirdetésére (János 20:21-22). Felhívom ezuton is a figyelmet arra a Forgács Gyulára, aki az evangélium hirdetését nevezte evangélizálásnak, megkülönböztetve azt az evangélizáció 18. sz.-ban alkotott methodista fogalmától.
Az evangélium hirdetését tehát Krisztus elsősorban nem egyénekre, hanem közösségre, a Krisztus-testre bízta (Mté 28,18-20; Acta 1,8;) Tehát az evangélizálás az egyháznak, mint Krisztus testnek a feladata és tevékenysége. Ez vonatkozik egy tradicionális gyülekezeten belüli és a gyülekezeteken kívülre irányuló evangélizálásra is. Az evangélizálást tehát nem szabad különválasztani az egyháztól. Ha az evangélizálás nem kapcsolódik mindahhoz, amit az egyház tesz, akkor az egyház identitásával nagy baj van. Vagyis nincs egyháztól, ha úgy tetszik gyülekezettől független, magánvállalkozáson alapuló evangélizálás. Ha van ilyen, az nem biblikus!
6.2. Tartalmilag nézve, az evangélizálás tanúságtétel arról, hogy kicsoda Isten. Továbbá arról, amit ez az Isten a múltban, a jelenben, a jövőben tett, tesz és tenni fog. Deklarálása annak a hatalmas üdveseménynek, amit Isten az emberi történelemben Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása által érettünk és helyettünk végbevitt és befejezett. Ennek fényében az evangelizálást nem a megtértek számában lemérhető eredményesség minősíti, hanem az hogy Istenről, Jézus Krisztusról, a megváltásról, a megigazulásunkról szóló örömhírt hitelesen, azaz biblikusan adta e tovább.
6.3. Az evangelizálás ugyanakkor meghívás is a szent és kegyelmes Istennel való közösség örömébe. A meghívásban a szent Isten szeretetének és kegyelmének kell oly módon felragyognia, hogy az embereket Krisztushoz vonzza.
De vigyázzunk, mert a 21. század evangélizáló igehirdetése nem lehet hízelgés sem korunk önmagát dicsőítő embere felé, sem pedig lelki csodaszer kínálat minden frusztráció és csalódás ellen. De nem lehet fenyegetőzés sem, hogy aztán a kétségbeesés és a félelem űzze az embereket Krisztushoz. Az ember helyzete önmagában is kétségbeejtő, s ezt korunk embere érzi is, nem kell ezt feltétlenül fokoznunk.
Az evangélizálás igen nagy problémája lett mára, hogy miként kezelje és artikulálja a bűn kérdést. Már csak azért is, mert korunk embere a bűn fogalmán egészen mást ért, mint a Biblia. A bűnnek legfeljebb etikai aspektusáról sejt valamit, miközben a bűn lényegéről, teológiai, transcendens aspektusáról fogalma sincs, mint az athénieknek (Acta 17). Ebben a vonatkozásban is tanulhatunk a presbiteriánus J. Edwards-tól vagy a kálvinista Whitefieldtől aki a bűn lényegét az ember önszeretetében határozta meg! Ezért hat egyre anakronisztikusabban és taszítóbban az etikai-bűn-centrikus evangélizáció. A bűn-centrikus evangélizáció másik nagy problémája, hogy nem tudja vonzóvá tenni a megtérést. "Miért térjek meg, mondjak le a bűnök élvezetéről, mikor abban jól érzem magam?" kérdezi korunk hedonista embere. Felvetem hát a "botránkoztató" kérdést: vajon a bűnlátás feltétele, vagy következménye a kegyelem elnyerésének? Ha következménye, akkor merjünk bátrabban szólni arról a feltétel nélküli kegyelemről, melyről Pál a római levélben hatalmasan tesz bizonyságot (Róm 5,6-8). Csak halkan kérdezem, hogy tudunk e kegyelem-centrikusan evangélizálni?
6.4. Az evangelizálás nemcsak meghívás, hanem kínálat is, mely jelenvaló ajándékként kínálja a bűnbocsánatot, az értelmetlen élettől és haláltól való szabadítást, és egyúttal az örök üdvösséget.
Újra ajánlatos lenne az üdvösség fogalmának tisztázása is, mivel a régi típusú evangélizációk nagy kísértése volt egy olyan hamis, individualista, beszűkített üdvösségfogalom meghirdetése, mely csupán a bűnbocsánatra és a túlvilági boldog élet ígéretére szorítkozott. "Ha megtérsz, nagyon boldog leszel", s ezen szinte mindig egy érzelmi állapotot értettek. Így vált sok evangélizáció boldogság-centrikussá, mely az evangéliumot a fogyasztói javak szintjére süllyesztette, melynek "megtértjei" úgy tekintettek magukra, mint egy csodálatos magánvagyon birtokosaira, Krisztusra pedig, mint a speciális ajándékok osztogatójára. Így "termelődött ki" egy olyan érzelmi-, élvezet- és boldogság centrikus keresztyénség, melyet csak az kérdés foglalkoztatott hogy Istentől, egyháztól mit kaphat.
A mi evangélizáló igehirdetéseinknek mi a kínálata, mi mit ígérünk? Érdemes lenne elemezni ilyen szempontból is evangélizáló igehirdetéseinket! Kiderül-e evangélizáló igehirdetéseinkből, hogy Isten legnagyobb ajánlata maga Krisztus? Tudunk-e az evangélium legnagyobb ajánlatáról, Krisztus személyéről úgy prédikálni, hogy az emberek ne az ajándékait, hanem magát Krisztust kívánják?

7. Újra kellene gondolnunk azt is, hogy mi az evangélizálás célja?
7.1. Kétségtelenül az, hogy az emberek "térjenek meg és higgyenek az evangéliumban", vagy más szavakkal, hogy Isten meghívását és kegyelmét elfogadva, megmeneküljenek az örök kárhozattól. S ha az elfogadás "eszköze" és "aktusa" a hit, vajon nem ehhez a hithez kellene segítséget nyújtania az evangélizálásnak? Természetesen a hit Isten ajándéka, de a hitébresztés eszköze a hirdetett evangélium, az Ige. Ha pedig célunk a hitre segítés, evangélizáció egyik nagy feladata, hogy pontosan megnevezze a hit tárgyát, azaz adjon a hallgatóknak biblikus Isten-képet, biblikus kegyelem és megváltás képet, biblikus megtérés- és üdvösség fogalmat. Az evangélizálás visszatérő kérdése, hogy vajon hallgatóink tudják-e, értik-e pontosan és világosan azt, aminek elhívésére felszólítjuk őket? Világos lett előttük az, hogy mi Isten nagy kínálata számukra? Sőt világos lesz-e az, hogy Isten ajándéka kegyelemből, hit által lehet az övéké, vagyis nem cselekedetekből. Világos lesz-e evangélizálásunkban, hogy a bűnbocsánatnak és örökéletnek nem a megtérés az ára, hanem a Krisztus keresztáldozata?
7.2. Mert hamis és manipulatív evangélizálás az, amelynek az a célja csupán, hogy az embereket érzelmileg, esetleg értelmileg kielégítse és gyönyörködtesse, s nem az, hogy az embereket hitre segítse.
Az evangélizálás további célja, hogy a kétségbeesett és az élet értelmét kereső embernek felmutassa egy igazán értelmes földi élet alternatíváját. Mert látnunk kell, hogy ma az embereket nem bűneik szorongatják, nem az ítélettől félnek, hanem az élet értelmét keresik lázasan és nem találják. Az evangélizálás célja tehát, hogy úgy mutassa be a Jézust követő tanítványságot, mint a legértelmesebb életformát és életcélt. Ezért a biblikus evangélizálás nemcsak az üdvösségbe, hanem abba a közösségbe is hív, ahol másoknak is ugyanez a célja. Ne feledjük, hogy Jézus amikor Pétert elhívta, nem az üdvösséget és a bűnbocsánatot ígérte neki azonnal, hanem azt, hogy ha követsz, emberhalász leszel (Luk.5,10) Az evangélizálás tehát a misszióra is hív. "Az embereket Jézusnak megnyerni annyit tesz, mint Isten dolgainak nyerni meg őket. Isten nemcsak a pokoltól kíván megmenteni, hanem azt akarja… hogy bennünk és szolgálatunk által a minket körülvevő társadalomban 'Krisztus teljessége' teremtődjék újjá…", írja David Bosch a neves missziológus.
Nem kellene ezeket a célokat jobban szem előtt tartva az evangélizálás új ösvényeire lépnünk?
7.3. Végül, de nem utolsó sorban az evangélizálás célja az is, hogy bátorítsa az embereket arra, hogy Jézus Krisztus ajánlatára pozitív választ adjanak. Ezért hangsúlyozzuk a személyes felelősség, a személyes döntés fontosságát. A személyes döntés nem kerülhető meg. Csak az nem mindegy, hogy a döntésre milyen motiváló eszközöket használunk. Az evangélizációknak örök kísértése volt és maradt a pszichologiai manipuláció. Pedig nekünk illene tudnunk, hogy a református evangélizáció fő motiváló érve : "azért dönts Jézus Krisztus mellett, mert Isten már rég döntött melletted." Az első nagy amerikai ébredés evangélizációiban a hangsúly Isten kegyelmén, és a megigazulás evangéliumán volt.

8. Amin mindenképpen el kell még gondolkoznunk az, hogy az általam vázolt evangélizálást hogyan végezzük egy tradicionális gyülekezetben és hogyan a templom falain kívül élők között? Erre az izgalmas kérdéskörre azonban most, idő hiány miatt nem kívánok kitérni.
Nem akarom befejezni előadásomat úgy, hogy ne szóljak az evangélizálás feltételeiről. Itt most nem arra a tanításra gondolok, amit a nagy evangélista Ch. Finney képviselt, amikor pontosan leírta az eredményes evangélizáció feltételeit, mintegy a Szentléleknek is kijelölve ezzel az igazán járható utat. Vallom, hogy az ébredést Isten Lelke támasztja akkor és ott, ahol Ő akarja, s ezt mi befolyásolni vagy irányítani nem tudjuk. Viszont azt is egyre világosabban kell látnunk, hogy mivel az evangélizálás az egyháznak, mint Krisztus testének tevékenysége, amelybe a hitre jutott emberek beépülnek, hogy aztán kegyelmi ajándékaikkal építsék a Krisztus testet, ezért sok múlik azon, hogy a gyülekezet mennyire tud egy vonzó "fészekmeleget" kínálni a felébredt és megtért embereknek? Mert az egyház, a létével is vonz, vagy taszít. Ha egy gyülekezet, nem tud vonzó közösségként élni, nem tudja a saját, hitre még nem jutott tagjait hitre segíteni, a hitre jutottakat pedig befogadni és tovább vezetni, akkor onnan elfogynak az emberek. Ezért az is kérdés, hogy vannak-e missziónáló gyülekezeteink, melyek létükkel is evangélizálnak, és az embereket magukhoz vonzzák? Vajon mennyire felelnek meg ezeknek a kihívásoknak ma, református gyülekezeteink?

Elhangzott Budapesten, a Dunamelléki Egyházkerület missziói konferenciáján, 2008. június 7-én.

Elmondta: Dr. Sípos Ete Álmos lelkipásztor