PÁL PEDIG MÉG KÉT ESZTENDEIG MARADT TULAJDON BÉRELT SZÁLLÁSÁN, ÉS MINDAZOKAT FOGADTA, AKIK HOZZÁ MENTEK, HIRDETTE AZ ISTEN ORSZÁGÁT

ÉS TANÍTOTT AZ ÚR JÉZUS KRISZTUSRÓL TELJES BÁTORSÁGGAL, MINDEN AKADÁLYOZÁS NÉLKÜL.

______________________________________________________________________

 

Édesapám születésnapjáról, évről évre megemlékezünk az általa alapított gyülekezetben. Egybegyűlünk ott mi testvérek, párjainkkal, aki csak teheti, és az istentiszteletet ilyenkor a családhoz tartozó lelkészek közül tartja valaki. Mióta távozott közülünk, minden esztendőben kiadunk fiókban, kéziratban maradt írásai közül valamit, talán épp azért, hogy ily módon újra meg újra megérkezzen közénk, és leírt szavai, lelke, s gondolatai által érintsen, mozdítson minket. Az új kötet címe: Mint a madár a szélvészben… A lányom tervezte belső formáját, külső borítóját, s múlt héten arra kért, hogy nézzem át, mielőtt nyomdába kerül, nézzem át, maradt-e a tördelés után hiba? És nem csupán a hibákat kerestem, olvasás-lapozás közben elém állt édesapám, aki írta, azzal, amit míg élt, szívében hordozott…Aki ismerte őt, és kezébe veszi írását, ráismer Istennek elkötelezett, másokért kitárt szívére…

 

„A szenvedés az élő hit legnagyobb leckéje a modern világban. A vallás Achilles-sarka. Az ember, ez a vihartépett madár kérdi: lesz-e valaki, aki lecsendesíti a vihart, ami az életünk körül támadt? Vigyázz, jól felelj, mert mi már sok mindent tudunk, sok mindent megértünk, és sok mindent merünk. Mi már korok, eszmék, lelkesedések temetői fölött járunk, a XX. század

Kérdőjelei vagyunk. Minket csak jó, hiteles szó vigasztal meg. Emberit, emberségeset igénylünk. Én is ott állok a kérdezők és a zörgetők között, hiszen a XX. Század gyermeke vagyok. Átéltem válságait, hordoznom kellett szenvedéseit, és én is feltettem kérdéseit… Árvák bölcsőjében ringatott anyám, apám a háború áldozatainak jeltelen sírjában porlad valahol. Tudom mit jelent csalódni igaznak hitt emberekben és ígéreteikben. Tudom mit jelent sodródni vádaskodások alatt. Átéreztem, milyen szégyen a nyájaskodás, ami takarni kíván valamit… Láttam magasba emelkedők könyörtelen könyökeit, és szemfényvesztéseit. Hallottam anyák panaszát és láttam magatehetetlenségük könnyeit azok miatt, akiket felneveltek, és akik mégis elhagyták őket. Ismerem azt az érzést, amikor ízetlenné és értelmetlenné válik az élet. Kérdéseim, sodródásaim vittek Istenhez… Így értettem meg, mennyi gyöngédség, megértés, szeretet van a szavában…”                         Ablonczy Dániel – Mint a madár a szélvészben

 

Mit élünk hitünk által, mit tudunk átadni, míg élünk, és mit hagyunk magunk után? Éltethet, eleveníthet másokat az, ami minket Isten irgalmából éltetett, élni segített,? Mit ajándékozhat Ő nekünk és vajon az, amit kapunk, megindíthat, mozdíthat, kényszeríthet minket Szentlelke által a körülöttünk élőknek adni, adni, adni?

 

Pál apostol egész életére az jellemző, hogy amit tudott, vagy amit tudni vélt istenről, az töltötte be a szívét, az vitte mások ellen, avagy később másokért. Élete olyan hihetetlen fordulatot nyert személyes megszólítása által, hogy elvesztek addigi irányai, útjai, céljai… Betölthette őt az, amit ajándékba kapott. Mi vetődhet el a mi szívünkben, mi terem általa életünkben, mit ér nekünk egy-egy igei érintés, isteni kijelentés, többre indító ígéret?

PÁL PEDIG MÉG KÉT ESZTENDEIG MARADT TULAJDON BÉRELT SZÁLLÁSÁN, ÉS MINDAZOKAT FOGADTA, AKIK HOZZÁ MENTEK, HIRDETTE AZ ISTEN ORSZÁGÁT

ÉS TANÍTOTT AZ ÚR JÉZUS KRISZTUSRÓL TELJES BÁTORSÁGGAL, MINDEN AKADÁLYOZÁS NÉLKÜL.

 

Isten ígérete szerint, Pál Rómába került, és hirdethette nekik az Evangéliumot az Örömhírt.

Két éven át volt ott. És Isten szava nem tért vissza üresen, sokan lettek tanítványokká, nem csupán megalakult a római gyülekezet, hanem az üldöztetés ellenére szüntelenül növekedett, s mi, ma ráébredhetünk, miféle erő született mozdult, érintett, amikor ott Pál Isten által küldve, HIRDETTE AZ ISTEN ORSZÁGÁT ÉS TANÍTOTT AZ ÚR JÉZUS KRISZTUSRÓL TELJES BÁTORSÁGGAL…

 

SIKLÓS JÓZSEF  

                PÁL  

  

... S ha százszor ostoroznak

és százszor megköveznek,

tömlöc mélyébe dobnak,

zúgó tengerbe vetnek,

ha reámrontó latrok

mindenem elrabolják,

testemen korbács csattog,

asztalomon csak morzsák,

ha szomjan eped ajkam

s kemény fagyban didergek,

ha rongy a ruha rajtam,

s árulók arculvernek,

ha váram tönkre rontják

s mardosó bánat epeszt,

ha botrány és bolondság

is mindenütt a kereszt:

 

nem küldettem, hogy egyébért fussak,

nem végeztem, hogy egyébről tudjak,

mint akiről ajkam egyedül szól:

Mint megfeszített Jézus Krisztusomról!

 

Hetven alkalommal esett szó az Apostolok cselekedeteiről szóló bibliai könyvről. Vajon mire emlékszünk? Mitől lesz miénk az üzenet, mitől lesz érvényes, a lelket elevenítő a szó, amit hallunk? Mi az, ami miatt elveszítjük, amit megértettünk? Legutóbb arról esett szó, hogy Pál apostol hallgatói, honfitársainak egyik fele elfogadta bizonyságát, érveléseit, de a másik fele ellenkezett vele. Ugyanaz a közvetítő, ugyanaz a bizonyságtétel, ugyanaz az isteni üzenet, az egyiket megérinthette, a másikat nem. Volt, akinek szívében nem volt hely befogadásra. Mi tehet minket hallóvá, befogadóvá, értővé, látóvá? Nekünk nyitva volt-van a szívünk Isten megszólítására és küldésére? És akit megszólított, akit megérintett, azzal mi történhet?

 

A páromnak vettem nemrég ajándékul az Irányváltás című könyvet. Megrendeltem, mert első látásra felkeltette érdeklődésemet az alcím: Humán értelmiségiek megtérése Négy értelmiségi mondja el, mit élt át, hogyan találkozott Jézus Krisztussal? A szerkesztő, és az első bizonyságot tévő, Dér Katalin. Nem tudom, ismeri-e valaki az ő nevét? Az ELTE Ókortudományi Intézetének docense. Sok éven át semmi köze nem volt valláshoz, hithez, Bibliához. Az ókortudomány szakértőjeként előadott az egyetemen, és kötetei jelenhettek meg…Mégis. A megtérését megelőző négy esztendőben élete válságba került: pánikbetegség, szorongás, depresszió, vegetatív neurózis… Állandó rettegés mindentől, emberektől, állatoktól, utcától, közlekedéstől, tériszony, meg minden-iszony komoly testi tünetekkel, szívproblémákkal, fulladásrohamokkal. Félelem, mindenekelőtt halál-félelem, s ugyanakkor állandó öngyilkossági

késztetés. Mert hát minek felkelni, minek bármit csinálni, és egyáltalán minek ez az egész,

ha a végén úgyis semmivé lesz? „ Életben maradtam rengeteg gyógyszerrel, de éltem. Meggyógyítani azonban nem tudtak… egzisztencia-betegség volt; a létem volt beteg... A betegségemnek volt egy sajátos tünete, a totális érzelmi közöny. Mint egy kősivatag, olyan volt az egész bensőm, nem tudtam örülni, sem szomorkodni semmiért, sírni sem tudtam e négy év alatt soha… Aztán 1989 húsvét vasárnapján, valamikor fél tíz tájban arra ébredtem, hogy valaki beszél hozzám a bensőmben…Menj el, és nézd meg! Ellenállhatatlan volt. Persze, ellenállhattam volna, ha akarok. De nem akartam… eszembe se jutott ellenállni neki… Tudtam, el kell mennem valahová… Addig soha nem voltam templomban… Mostani lakásunk közelében van egy katolikus templom… És akkor megtörtént. Érzékeltem, hogy most minden, ami ebben a négy évben, meg az egész életemben rossz volt, most kimegy belőlem…Fájt… és elmondhatatlanul jó volt…”

 

A párom elkezdte olvasni ezt a kötetet a napokban. Tegnapelőtt azzal fordult felém, hogy a szerző szava eltalálta, megállította, szembesítette eddigi életével, és valamiképpen újragondolni, lépni kényszeríti az, ami az ő őszinte vallomásából, Istenre, Krisztusra mutatásából a sorokban valamiképpen neki is megmutatkozott…

 

„Ott állt előttem a Szentírásban kezdettől feketén-fehéren, mégis sok év kellett, hogy eljussak arra a felismerésre, ami a legnagyobb Hatást tette életemre: Isten szavának cselekvő hatalma, képessége, természete van. Pedig hányszor olvastam Ézsaiásnál, hogy ez a szó megcselekszi, amit kimond, megvalósítja önmagát: „Amint az eső és a hó lehull az égből… és gyümölcsözővé teszi a földet…éppen úgy lesz az én szavammal is, amely ajkamról fakad: nem tér vissza hozzám dolgavégezetlenül, hanem megcselekszi akaratomat, és végbe viszi, amiért kiküldtem.” (Ézsaiás 55:10-11.)                                            

 

Sokszor olvastam, de csak pár éve fogtam fel, hogy a Biblia nem csak informál, okít, nevel, hanem megmutatja Jézus Krisztust, önmagamat, nem csak erkölcsi elveket, tanácsokat, parancsokat, tilalmakat ad – nem! Hanem meg is teszi (teheti) velem azt, amit kijelent rólam! Teremtő beszéd…Ha elfogadom, amit Ézsaiás ír, hogy Isten szava teremtő erő, akkor e szó elhívése és kimondása által hatalmasan elősegítem az áldások megvalósulását életemben. Az ember életét kimondott szavai irányítják: radikális gondolat. Mégis ez tűnik a Biblia egyik legfontosabb szellemi törvényének. Csakhogy élet és szó eme összefüggését a legtöbb ember hajlamos fordítva képzelni és rossz irányban működtetni. Az eseményekre, helyzetekre, testi, lelki állapotára, annak változásaira azonnali, rendszerint negatív minősítéssel reagál: Juj de fáj a fejem, halál ideges vagyok, úgysem sikerül… és hasonlók. Azzal, hogy kimondja önmagára ezeket – különösen, ha rendszeresen teszi – a rossz nyer megerősítést, fokozatosan beépül a gondolkodásba, rögzül, s végül előidézi, de minimum elősegíti önnön megvalósulását. Isten szava viszont, szavában kimondott jóakarata harmóniát, békességet… ígér válaszul a nehézségekre – és ezt létre is hozza. Aki az áldásszavakat mondja ki problémái felett, aki nem folyvást a bajról beszél, hanem a megoldásról, az a jó, az áldás megvalósulását segíti elő a rossz helyett. „Mindenkinek szája gyümölcsével telik meg a gyomra, s attól lakik jól, ami ajkán terem…” ( Péld.8:20.)                                     Dér Katalin - Irányváltás

Pál apostol, egészen addig, míg Krisztus meg nem szólítja, a maga ura annak, amit rég tud, annak amit tanult, amit addig élt. Mikor szembetalálkozik Krisztussal a damaszkuszi úton, megváltozik az élete. Más értelme, más súlya lesz annak, amit tud, amit tanult, és attól más, amit megértett. És ezután Isten szava ad irányt, az szabja meg egész életét. Rabja lesz erőt hordozó, szívét legyőző szavának, többé nem tud, nem akar az Ő világossága nélkül élni…

Nem tudunk semmi biztosat Pál életének befejezéséről, hisz a hűséges testvér-krónikás, Lukács, itt befejezi könyvét. Nem derül ki, hogy elé állt-e a császárnak, az sem, hogy kivégezték-e, az is csak a levelek alapján adódó feltételezés, hogy elhagyta később Rómát, majd újra elfogták és visszavitték, kivégezték…Lukács, ha tudott volna valamit erről, leírta volna… Mit tudhatunk? Az akkortájt született, keresztény gyülekezeteket pásztoroló leveleinek egy

részét Rómából írta, és legutolsónak tartott levele, amit Timóteusnak másodjára írt. Ebben

elbúcsúzik, s mintegy végrendelkezve összegez, hogyan érdemes a krisztuskövetőknek élni:

„Ne szégyelld azért a mi urunkról való bizonyságtevést, sem engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, az Isten által adott erővel, aki megváltott minket és

szent életre elhívott, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem az ő saját végzése és kegyelme szerint… ( II.Tim.1:8-9.) Mert engem nemsokára megáldoznak és elköltözésem ideje immár elérkezett. A nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetül vár engem az igazság koronája…” (II.Tim.4:6-7)

 

Babits Mihály  

         Vers, apostolokról

 

S jött az Eke és átszántott a földön --
de ki fog a fölszántott földbe vetni?
Hol a jó mag, és hol van aki szórja,
a méltó kar, mely könnyen lendül égnek?

 

Hol van Péter, aki látta a Krisztust
s látását bölcs lélekkel őrzi s osztja?
És hol van Pál, kinek nyelve hegyén az
>>ismeretlen Isten<< neve kilobban?

 

Az Antikrisztusok megsokasodtak;
az ég illata elveszik e bűzben:
Uram, aki vagy, adj jelet magadról,
igazgasd tévedt ebeid szimatját!

 

Nem a kenyér a minden, sem a fajták
állati tülekvése, ami most van:
krisztustalan próféták, mondjatok már
legalább annyit, hogy nem ez a Krisztus.

 

A Szentléleknek gőze megapadt ma:
tartányaink' betömte az aludt vér.
Tudásunk megfogy, házaink omolnak
és gépeink, mint szíveink, kihűlnek.

 

Nem a holtakat szánom már: az élő
ma százszor holtabb; az eke nem új mag
számára tört utat, hanem kidobta
földünkből a régit, és elaszunk most.

 

Vadakként hát, barlangjainkba sunyva,
kik egymást téptük, s még véres vicsorral,
jobb struccfejünket néma kéjbe dugni
s szennyes kortyokban hörpenteni Istent?

 

Ha nem igennek, legalább a nemnek
hangzani kéne; a nem is talizmán,
a nem is lélek, vigyétek a véres
csorda elé, tán meging s hátrahőköl.

 

Tán nemet vettek és igent arattok.
Kisebzett és fázik a meztelen föld:
siessetek! hogy új búza borítsa,
mielőtt az esztendő megöregszik.

 

Mivé lesz bennünk, szájunkon a szó, az ige, az isteni üzenet, mit élünk meg, s mit adunk tovább abból, amit megértettünk? Mit hagyott örökül Pál Timóteusnak? Kényszeríthet-e minket Isten Lelke, mint őt, és mint Timóteust, irányt váltani, másképp élni, szavának engedve, erejével gazdagodva, ISTEN ORSZÁGÁNAK HIRDETÉSÉT életünkkel, szavunkkal vállalni?