TI VAGYTOK A FÖLD SAVA ; HA PEDIG A SÓ ÍZÉT VESZTI, UGYAN MIVEL SÓZZÁK MEG? NEM JÓ AZUTÁN SEMMIRE, CSAKHOGY KIDOBJÁK ÉS SZÉTTAPOSSÁK AZ EMBEREK. TI VAGYTOK A VILÁG VILÁGOSSÁGA. HEGYEN ÉPÜLT VÁROST NEM LEHET ELREJTENI. LÁMPÁST SE AZÉRT GYÚJTANAK, HOGY A VÉKA ALÁ REJTSÉK, HANEM HOGY A LÁMPATARTÓBA TEGYÉK ÉS VILÁGÍTSON MINDENKINEK A HÁZBAN. ÚGY TÜNDÖKÖLJÉK A TI VILÁGOSSÁGOTOK AZ EMBEREK ELŐTT, HOGY DICSŐÍTSÉK A TI MENNYEI ATYÁTOKAT. MIT GONDOLTOK: NEM AZÉRT JÖTTEM, HOGY ELTÖRÖLJEM A TÖRVÉNYT, HANEM BETÖLTENI JÖTTEM. MERT BIZONY MONDOM, HOGY A VILÁG VÉGÉIG SEM MÚLIK EL A TÖRVÉNYBŐL EGYETLEN JÓTA, VAGY PONTOCSKA SEM, MÍG MINDEN BE NEM TELJESEDIK. AZÉRT, HA VALAKI MEGRONT CSAK EGYET IS, AKÁR A LEGKISEBBET IS E PARANCSOLATOK KÖZÜL, S A SZERINT TANÍTJA AZ EMBEREKET, A MENNYEK ORSZÁGÁBAN IGEN KICSI LESZ; AKI VISZONT CSELEKSZI ÉS ASZERINT TANÍT, ANNAK NAGY NEVE LESZ A MENNYEK ORSZÁGÁBAN. MONDOM NEKTEK, HA A TI IGAZSÁGOTOK NEM TÖBB AZ ÍRÁSTUDÓK ÉS FARIZEUSOK IGAZSÁGÁNÁL, SEMMIKÉPPEN NEM MENTEK BE A MENNYEK ORSZÁGÁBA.

________________________________________________________________________

A múlt heti részt, mint mindig, elküldtem néhány embernek, akik szívesen gondolkodnak velem együtt arról, ami az isteni üzenetben számunkra van. Valaki így írta pár nap múlva:

„…mindig úgy járok, hogy gyorsan beletekintek a postámba, el ne maradjon valami határidőhöz kötött dolog, meglátom a leveled, azt gondolom: jó, majd elolvasom, ha lesz rá időm elmélyedni benne, aztán nem bírom ki nem nyitni a "borítékot" és végig nem olvasni, bármi egyéb sürgetne is. Van, hogy megnyugtat, van, hogy nyugtalanít, de mindenképpen megmozgat. Most azt írod: csak a tanítványai, akiket követésre szólított fel. És aki nem kap elhívást?”

Vajon bennünk miféle kérdések ébrednek, magunkra nézve? Merjük látni mi a miénk, és mi nem? Van elhívásunk? Miféle? Miből derül ki? Lehet soknak, avagy lehet semminek látni azt amink van? Mi rontja, mi zavarja látásunkat? Mert ez a valaki, aki írt, megszólított ember, de elég őszinte ahhoz, hogy bevallja magának-nekem, hogy hiába tudja fontosnak, igaznak az életére nézve kapott eligazító szót, mindeddig képtelen volt lépni azt, amit megoldásnak hitt. Nem egyszer, s nem kétszer élte meg, hogy fölébe kerekednek a dolgok, nem tud már hinni abban, hogy Isten ereje által lehetséges… Ezért kezdi azt gondolni, nem kapta azt, amit…

Miért Isten lépését, az ő elhívását kérdőjelezzük meg, miért nem a meg nem lépett, ki nem próbált, meg nem élt dolgainkkal szembesülünk? Az Ő ereje valóságos, van! Ami nincs, ami hiányzik, az a hit, a reménység sodrása. Valami észrevétlenül működik, fogva tart, megállít, megbénít… mint tapasztalat, mint csőd, mint lehetetlen…

Talán próbáltunk már patakmederbe papírhajót tenni. Ha a víz lassú, ha a meder kövekkel teli, a hajó megáll, megreked, semeddig se jut. Csak ahol a víz szintje kövek fölé emelkedik, ahol sodrása van, ott halad a hajó. Egy-egy nyári zivatar után, hihetetlen sodró ereje van. Rá kéne ébrednünk, min akadunk el, mi miatt nem haladunk? Nem a hajó a kérdés, az ugyanaz, azt viszi, vagy nem viszi a nyílt víz. Lehet-e szabaddá tenni? Mit közvetít mások felé a sok reménytelenné lett, tehetetlen, keserű, elhívás után megrekedt keresztény ember? Mintha nem lenne számukra az, amiről tudnak, amiről meggyőződtek, amiről bizonyságot tesznek…

REMÉNYIK SÁNDOR  

                 AZ IGAZI

… Elvesztettem magam.
Önnönmagamat veszítettem el:
Az egyetlen, az utolsó erőt,
A végső mértékét minden dolognak.
Kialudt a világ világossága,
És megfakultak a föld színei,
Mert tőle függtek mind: önnönmagamtól.
Mert tőle kapta fényét az arany,
Szilárdságát a vas,
Édességét a méz,
Rózsaderengését a szeretet,
Fekete mélységét a szomorúság.
Elvesztettem magam.
Azóta nincsen íze, ereje,
Se fénye, teljessége semminek…

Jézus Krisztus tanítja tanítványait, azokat, akiket megszólított, akik utána indultak, akik mellételepedtek ott fenn a hegyen. Mire tanítja őket? A felelősségre! Érezteti velük, ha ők nem hordozzák őt, akiket megszólított, akkor ki hordozza? Ki által lehet jelen e világban?

TI VAGYTOK A FÖLD SAVA; HA PEDIG A SÓ ÍZÉT VESZTI, UGYAN MIVEL SÓZZÁK MEG? NEM JÓ AZUTÁN SEMMIRE, CSAKHOGY KIDOBJÁK ÉS SZÉTTAPOSSÁK...

A só ásványi kincs, nem nekünk kell kitalálni, kaptuk, a teremtés által, és ez az ásványi só múlhatatlanul szükséges emberi működésünkhöz, életben maradásunkhoz. „…A konyhasó nátrium és klór elemekből álló vegyület. Mindkét elem az emberi szervezet számára fontos. A nátrium-klorid esszenciális só, azaz a szervezet nem tudja maga pótolni…

TI VAGYTOK A FÖLD SAVA – mondja nekik, olyan ízt adok általatok, ami ha van, akkor jó az ami történik, ám ha kimarad mindabból, ami történik, minden ízetlenné válik. Ha nincs aki Istenre szorul, ha nincs aki sírni tud csődjei miatt, ha nincs akit a Lélek ereje legyőzhet, nincs akit betölthet (Isten közelsége, mely oly igen jó nekünk… Zsolt 73:28) Akkor mi is didergünk ennek hiányától, meg azok is, akik köröttünk vannak. De mi, a megszólítottak vagyunk érte a felelősök… Mert amit mi nyerhetnénk, ami bennünk jelen lehetne, az hiányzik nekik…

A só nem látszik abban, amibe belekerül, de ha nincs benne, hiányzik, ehetetlen az étel. Az emberek világa az isteni érintés, isteni jelenlét nélkül kibírhatatlanná, elviselhetetlenné, és értelmetlenné válik. Mi szeretjük, ha észrevesznek minket, ezért igyekszünk is észre vétetni magunkat, de nem ránk van szükség, hanem arra, amit általunk mások Istentől kapnak. Mi e kettőt összekeverjük, összetévesztjük. HA PEDIG A SÓ ÍZÉT VESZTI, UGYAN MIVEL SÓZZÁK MEG? NEM JÓ AZUTÁN SEMMIRE, CSAKHOGY KIDOBJÁK ÉS SZÉTTAPOSSÁK… Hiába mondjuk, hiába hangoztatjuk, hogy só kell a levesbe és hiába rázzuk feltűnően a sószórót, ha nem töltődött bele só, üres mozdulat csupán. Hiába beszélünk Istenről, ha Isten nem töltheti be a szívünket, akkor az jön ki belőle, amivel éppen tele van…

TI VAGYTOK A VILÁG VILÁGOSSÁGA. HEGYEN ÉPÜLT VÁROST NEM LEHET ELREJTENI. LÁMPÁST SE AZÉRT GYÚJTANAK, HOGY A VÉKA ALÁ REJTSÉK, HANEM HOGY A LÁMPATARTÓBA TEGYÉK ÉS VILÁGÍTSON MINDENKINEK A HÁZBAN. ÚGY TÜNDÖKÖLJÉK A TI VILÁGOSSÁGOTOK AZ EMBEREK ELŐTT, HOGY DICSŐÍTSÉK A TI MENNYEI ATYÁTOKAT.

Ha valaki újságot olvas, rádiót hallgat, televíziót néz, híreket hallgat, az temérdek bűnről és nyomorúságról hall, emberi felelőtlenségről, tehetetlenségről, háborúságról, hamisságról, csalásról, erőszakról… ezernyi okot lát, mely miatt elsötétülhet szemében minden, méltán kétségbeesetté, reménytelenné válhat…TI VAGYTOK A VILÁG VILÁGOSSÁGA…Akkor se volt másképp, mikor Jézus maga köré gyűjtötte tanítványait.

Ha nincs világosságunk, ahol nem világítunk, minden szabad teret a sötétség fejedelme tölt be. Mit jelent a sötétségben világítani? Egyrészt láttatni, látszani, célponttá lenni, másrészt segíteni tájékozódni, utat találni, Isten közelébe érkezni az útkeresőknek. A fény nem tőlünk való. Más a gyertya, más a gyufa, és más az aki használja a gyufát. Más a lámpatartó, más az olaj, és más az, aki tüzet gyújt. Éghető anyag kell a tűzhöz, a fényhez, a világításhoz, és valaki, aki meg tudja gyújtani…

Aki úgy él, mint mindenki más, akik közt él, az nem világít. Mi éghet el, mit engedünk el, mi veszhet el azért, hogy fény legyen bennünk és köröttünk? Kivagyiságunk, elvárásaink, sértettségünk… önmagunkért való életünk? Mi értelme van a lámpának, ha nem világít, ha nincs meggyújtva? Fényes nappal még szó lehet a gyertyatartó, vagy a lámpabúra formájáról, de este, a sötétben már csak az számít, ad-e fényt? Olyan nyilvánvaló, hogy ami a magas hegytetőre épül, az elrejthetetlen az emberek szeme elől, sőt, minden tekintetet maga felé vonz. Az nem nyilvánvaló, hogy ki lakik ott, de az igen, hogy valaki ott épít, épített.

Különös hasonlatsor van itt Jézustól, egy-ugyanazon dologról. Arról, amit Isten ad, amit Ő ajándékoz. Egyfelől olyan valami, ami nem látszik, mégis van, másfelől olyan valami, amit nem lehet elrejteni, mert látszik, ha van. ÚGY TÜNDÖKÖLJÉK A TI VILÁGOSSÁGOTOK AZ EMBEREK ELŐTT, HOGY DICSŐÍTSÉK A TI MENNYEI ATYÁTOKAT…

Valaki sok évvel ezelőtt egy körbe tartozott velem. Akkor kaptam tőle ajándékba ezt a kis kerek faragványt. Mi van rajta? Mi látszik, és mi nem látszik? Egy fa, törzsét körülölelik ágai, az egyik ágtörzs oldalán a mi címünk. Fölébe nyúlik két ág, lombjai közt kereszt, melynek dombjának két oldalán egy-egy virág. A napokban tettem újra az íróasztalom fölé, s a mai igét látom benne. Ami látszik, és ami nem látszik, de bontakozik. A gyökér nem látszik, de ha virág van, élet van, azt a gyökér élteti. Aki faragta, tudta, de nem faragta meg a gyökereket, csak azt, ami látszik. Olykor-olykor érezhetik a köröttünk élők, amivel Isten áld és tölt minket. Lehetünk jellé, mely Istenről beszél azoknak, akik őt keresik. Igazából nem illik ide a címünk, ahova neki meg lehetett érkezni. Fölötte magasodik, ami rólunk, és mégsem rólunk szól… Hova érkezünk? Emberekhez, Istenhez, Krisztushoz, szeretethez, ítélethez, kegyelemhez?

MIT GONDOLTOK: NEM AZÉRT JÖTTEM, HOGY ELTÖRÖLJEM A TÖRVÉNYT, HANEM BETÖLTENI JÖTTEM. MERT BIZONY MONDOM, HOGY A VILÁG VÉGÉIG SEM MÚLIK EL A TÖRVÉNYBŐL EGYETLEN JÓTA, VAGY PONTOCSKA SEM, MÍG MINDEN BE NEM TELJESEDIK.

Ismerjük a TÖRVÉNYT? A Tízparancsolatot, melyet Krisztus kettőben foglalt össze? Hadd idézzem a Ravasz-féle fordítás szerint e kettőt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erőddel és minden gondolatoddal, és a te felebarátodat, mint tenmagadat.” (Lukács 10:27.) Ez a törvény érvényes marad, míg élünk. Az is, hogy a „bűn zsoldja halál…” Ki meri azt állítani, hogy teljesítette ezt? Persze állítani lehet, mint a gazdag ifjúnak, ki vak arra, hogy lássa az igazságot. A beteljesítő maga Jézus Krisztus: „…Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet.” Róma 6:23.

AZÉRT, HA VALAKI MEGRONT CSAK EGYET IS, AKÁR A LEGKISEBBET IS E PARANCSOLATOK KÖZÜL, S A SZERINT TANÍTJA AZ EMBEREKET, A MENNYEK ORSZÁGÁBAN IGEN KICSI LESZ; AKI VISZONT CSELEKSZI ÉS ASZERINT TANÍT, ANNAK NAGY NEVE LESZ A MENNYEK ORSZÁGÁBAN. MONDOM NEKTEK, HA A TI IGAZSÁGOTOK NEM TÖBB AZ ÍRÁSTUDÓK ÉS FARIZEUSOK IGAZSÁGÁNÁL, SEMMIKÉPPEN NEM MENTEK BE A MENNYEK ORSZÁGÁBA.

Itt a földön, az emberek szeme elől sok minden elrejthető, ami van, és sok minden láttatható ami nincs, de mikor Isten elé kell állnunk, minden annak látszik, ami valójában. Mindenkinek Isten elé kell állni. Van aki bemehet, és van, aki kívül marad. Mindegy lesz minek látszunk itt, vagy mit tartottunk jónak! Az örök élet, Isten országa szempontjából csak a szó és tett azonossága számít. A mi igazságunk kegyelemből van, és kegyelemből miénk, nem érdemből, nem teljesítésből. Annak lehet kegyelmezni, aki elítéltetett. AZ ÍRÁSTUDÓK ÉS FARIZEUSOK IGAZSÁGA kevés! SEMMIKÉPPEN nem elég A MENNYEK ORSZÁGÁHOZ!

PILINSZKY JÁNOS

               INTROITUSZ

Ki nyitja meg a betett könyvet?
Ki szegi meg a töretlen időt?
Lapozza fel hajnaltól-hajnalig
emelve és ledöntve lapjait?

Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni
ki merészel közülünk? S ki merészel
a csukott könyv leveles sűrűjében,
ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?

És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,
midőn szemét az Isten is lehunyja,
és leborulnak minden angyalok,
és elsötétül minden kreatúra?

A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.

Nem tudjuk pontosan mi vár minket odaát, de azt igen, hogy Isten elé kell állnunk, s jelenlétében eltűnik minden, ami látszat. Semmit NEM LEHET ELREJTENI, ott minden nyilvánvaló lesz, ami méltán vádol, és méltán ítél. De ott lesz Krisztus, a Bárány is, ki elvállalta bűneink ítéletét, hogy kegyelmet nyerhessünk. Fájt már saját méltatlanságunk és elveszettségünk? Éreztük már az Őt kárhoztató bűn súlyát? Magunkra ismerünk majd, mikor nevünkön szólít?