Fogyatkozik a keresztyénség Európában. Egyes vélekedések szerint minél magasabb az életszínvonal, annál inkább elfordulunk Istentől. Mit gondol erről?

Az adatokból kikövetkeztetett trendekkel, amelyek alapján erre jutnak sokan, nem szállok vitába, de föl kell tenni néhány kérdést. Mihez képest csökken a keresztyének száma Európában? Ha azokat az állapotokat vesszük, amikor a keresztyénség maga az európai civilizáció volt, akkor valóban csökkennek a számok. De jó volt-e, amikor a keresztyénség a társadalom minden eresztékét áthatotta, és hitviták kapcsán hadat lehetett üzenni egymásnak? A 17. században majdnem fél Európa elpusztult a vallásháborúk miatt. Azzal az állítással, hogy az emberek elfordulnak Istentől, vitatkozom, ugyanis Istentől nem lehet elfordulni. Legfeljebb úgy lehet tenni, mintha nem lenne. Az európai civilizációt átfogó abroncsok lepattantak, de az ember folyamatosan Isten-viszonyban van, még akkor is, ha nem keresztyén hitelvek szerint él. Minden ember rendelkezik valamilyen transzcendens tudattal, ezért inkább úgy fogalmaznék, hogy az istenkép, amit a keresztyénség hirdet, egyre kevesebb embernek kell.

Az Európai Unió alapdokumentumaiból kimaradt a keresztyénség fontosságára való utalás, ennek mi a következménye?

Ez önmagában a következmény. Amikor az alapdokumentum készült, illetve Magyarország csatlakozni kívánt az unióhoz, számos értelmiségi fórumon részt vettem. A vitákon elhangzott, hogy civilizációs szempontból nyugtalanító, hogy az európai kontinens - egy nagy gazdasági, politikai, kulturális közösség - nem törődik a saját múltjával, és kizárja Istent a megemlítendő „nevek" közül. A másik oldalról nézve azt mondhatom, hogy a Római Birodalom alkotmányába se volt belefoglalva a keresztyénség, mégis volt keresztyénség. A kínai alkotmányban sincs szó keresztyénségről, mégis növekszik a keresztyének száma. Mexikó hivatalosan ateista állam, és az egyik legbuzgóbb katolikus országként tartjuk számon. Nem ezen múlik a keresztyénség. Természetesen fájlaljuk, hogy amit tudnánk adni egy kultúrának, azt az európai törvényhozók, a szemléletet meghatározó felelősök nem tartják fontosnak. De önmagában a keresztyénségre, egy adott keresztyén közösségre nézve az uniós alkotmánynak semmi különösebb hatása nincs.

Ezzel azt mondja, hogy az állam berendezkedése sem befolyásolja a keresztyénség létét? A kommunizmusról az tartják, hogy állami szintre emelte az ateizmust. Most egy demokratikus berendezkedésben is erre tartunk?

Sokszálú a kérdés, nem lehet egyszerre minden vonatkozására felelni. Nem hinném, hogy az unió alkotmánya az ateizmust emelné állami szintre. Az a tény, hogy valamit nem említ meg a dokumentum, nem ugyanaz, mint valami ellen tudatosan fellépni. A másik oldala a kérdésnek az, hogy az európai törvényhozás, vagy az azt bekeretező civilizációs trendek sok esetben teljesen más irányt mutatnak, mint ahogy a keresztyének gondolkodnak a polgári civil társadalomról. Azonban én magáról a keresztyén közösségről beszélek, ami egyszerre polgári közösség és a Krisztus teste is, amit egy politikai alakzat nem köteles (és meglehet, nem is képes) tudomásul venni. Ebből a viszonyulásból is származik a keresztyének feszültsége, hiszen mi „két ország" polgárai vagyunk. Itt élünk ebben a világban hitünkben növekedve, értékeinket megjelenítve, de van egy másik hazánk is, az isteni ország, amelynek olykor sok köze van ahhoz, ami ebben a világban történik, olykor pedig úgy tűnik, semmi köze egymáshoz a kettőnek.

Mi a különbség a világi és az egyházi demokrácia között?

Az a különbség, hogy az egyházban nincs demokrácia. A polgári demokrácia intézményrendszer, uralkodási forma, gyakorlat. A demokrácia az emberi együttélés nagy kísérlete, hogy népképviseleti úton, szavazással, delegálással és visszahívással, kontrollokkal szabályozza egy közösség a saját életét. Döntő elem, hogy a hatalom a népnél van, ezt jelenti a szó is. Az egyházban nem a népnél és nem is papoknál van a hatalom, hanem Istennél. A református egyházban a demokráciához hasonló módon születnek döntések: testületi ülések, szavazások vannak. Szoktunk dicsekedni, hogy nálunk demokratikus az egyházkormányzási forma. Ez csak akkor lenne igaz, ha a presbiterek, a tanácskozó testületek a népet képviselnék. A bibliai értelmezés szerint azonban a presbiterek nem a népet, hanem Istent képviselik. Tehát az egyház közösségében van egy szűrő, kicsit merészen azt lehetne mondani, hogy az egyházban nem demokrácia, hanem lelki arisztokrácia van. De ez is félrevezető megfogalmazás, mert nem úgy lesz valaki vezetővé, hogy megörökli a felmenőitől, hanem a saját hívő élete választja ki arra, hogy bizonyos egyházkormányzati feladatokat ellásson.

Mit gondol a kereszténydemokráciáról mint világi politikai irányzatról?

Nagyon szép, s egyúttal az egyik legnehezebb kísérlet a 21. században. A kereszténydemokrata pártoknak nehéz harcaik vannak, mert az egyik oldalon kristálytisztán tudnak megfogalmazni egyetemes keresztyén értékeket, a másik oldalon azonban részt kell venniük a politikai csatákban, alkukat, kompromisszumokat kell kötniük. Önmagában ez sem bűnös dolog, de egy keresztyén meggyőződésű ember számára súlyos lelkiismereti válságot okozhat. A „kettős állampolgárság" metaforájával szólva, a kereszténydemokrata politikus nem tudja olyan önfeledtséggel belevetni magát az e világ dolgaiba, hogy ne kellene önmagán időről időre számon kérni a saját keresztyén értékeit.

Mit gondol a politikai keresztyénségről? Arra gondolok, amikor a Biblia hivatkozási alappá válik a politikusok számára, ha az érdekük úgy kívánja.

Hadd éljek egy analógiával: Jézus azt mondta, hogy gyümölcséről ismeritek meg őket. A lelkek megkülönböztetésének képessége nem tanulható, hanem - bibliai értelemben - kegyelmi ajándék. Seneca, a sztoikus bölcs úgy fogalmazott: a tények közt tégy különbséget, mert a tények csapnak be, nem a vélemények. A mai finnyáskodás oka a türelmetlenség vagy a gyanakvás. De várjuk ki türelmesen, hogy egy-egy politikus csak dekorációként tűzte-e kalapjára, hogy keresztyén, vagy valóban komolyan gondolja. Ne feledjük, mi azért imádkozunk minden vasárnap a templomban, hogy Isten adjon a vezetőinknek bölcsességet, és tanítsa meg őket az igazságára. A vallásukat gyakorló politikusoknak nem szabad felróni, ha bibliai idézettel élnek. Magyarországon a közbeszédet a Biblia nyelve teremtette meg, ezért nem határozhatunk meg tilalmas szavakat és mondatokat, amit a politikusok nem használhatnak. Akkor megfordíthatnánk az egészet és kijelenthetnénk, hogy a keresztyének se mondják soha, hogy politika, ország, törvény, parlament! Nem szeretnék olyan országban élni, ahol verbális berlini fal épül hit és politika között. Miért ne mondhatná például a miniszterelnök, hogy soli Deo gloria? Azért imádkozunk, hogy minden ember igazán kimondja, ki tudja mondani: egyedül Istené a dicsőség!

Korábban a Protestáns tavasz rendezvénysorozatban ön az erkölcs kérdéseiről beszélgetett Lánczi András filozófussal és Balog Zoltán miniszterrel a Hold utcai református templomban. Nyitva hagytak - a többi közt - egy kérdést, hogy ki mutathat nekünk példát?

Mintakövetők vagyunk. Ahogy telnek az évek, számos olyan gesztust, mozdulatot, reakciót, gondolatmenetet veszek észre magamon is, amit szüleimtől vettem át. Százhúsz éve egy zártabb közösségben a mintavétel lehetősége is kisebb volt, viszont gyorsabban ment végbe. Ma percenként százezer valóságos és virtuális minta zúdul ránk, akár távoli minták is megjelennek szinte kézzelfogható közelségben. Milyen mintákat lát ma egy fiatal nő? Legyen sportolónő, menedzserasszony, háziasszony, feminista? A médián keresztül hihetetlen gyorsasággal és intenzitással jönnek a minták, és a nevelés is abba az irányba megy, hogy hadd találja meg magát a gyerek. Az ember mindig mintát keres. Talán az egész beszélgetést úgy kellett volna kezdeni, hogy végigtárgyaljuk ezeket a kérdéseket. A régi szerkezetben az iskola is mintatovábbító volt, a fiúknál még jött a katonaság, vagy az inasélet. Most zűrzavarosnak tűnik a világ, a kibomlás időszakában vagyunk. Valószínűleg lesz olyan civilizációs szakasz is, amikor a minták száma redukálódik, hiszen az ellentmondó magatartásmódok gyakorlásában az ember könnyen meghasad.

Kire nézzünk fel?

Krisztusra, mert Ő a minta. A tízparancsolatba belefoglalt magatartásmódok is minták, tehát van honnan tanulni. Ne tegyünk már úgy, mintha ezek csak régi szép mondatok lennének!

De amikor egy európai dalverseny győztese, egy női ruhába bújt, szakállas férfi válik mintává...?

Ha történetesen egy kedves, valódi hölgy vagy valódi férfi nyeri meg az eurovíziós dalfesztivált, akkor nyugodtan hajtjuk álomra a fejünket? Csak annyi a baj a dalfesztivállal, hogy egy „szakállas nő" nyert? Nem magával a fesztivállal van baj? Egy keresztyén ember szombat este órákon át ott ül a tévé előtt, buta dalokat hallgat és nyomkodja az sms-t? Ha bementünk a cirkuszba, miért tiltakozunk, hogy melyik gladiátor nyerte meg a halálos összecsapást? Inkább az a kérdés, hogy miért vagyunk a cirkuszban.

Milyen az igazi keresztyén? Milyen tulajdonságai vannak?

Szabad, de nem Istentől, hanem Istenre. „Két ország" polgára, és ezért többszörösen felelős ezért a hazáért, amelyben most élünk. Szelíd és szeretetteljes öniróniája van (más szóval: van humora). Tisztában van az emberi relációkkal, tehát realista. Nem képmutató, vagy ha néha mégis az, akkor utána nagyon szégyelli magát (de nem képmutatásból). Erős és határozott princípium-rendszere van: Isten életrendje, szabályai, és a kegyelemben való élet.

Létezik ilyen ember?

Dehogy! ...és mégis létezik, mert akik erre meghívást kapnak, azokban ez már el is kezdődött.

Milyen Isten demokráciája?

Isten demokráciája teokrácia (istenuralom - a szerk.) Az Isten demokráciája az, amikor az Ő népe vele együtt lakozik és nincs szakadék Isten és ember között. Itt már nem állnak fönn azok a feltételek, amiért nekünk hol demokráciát, hol monarchiát, hierarchiát kell kitalálni, hogy valamiképpen mégis egybetartsuk az életünket.

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás 

A sorozat előző részében Tőkéczki László történésszel beszélgettünk. A Helykeresés című írásunkat itt olvashajták.

A demokráciáról és keresztyénségről szóló sorozatunkat június 11-én, szerdán folytatjuk. A sorozat interjúalanyai: Prof. Dr. Tőkéczki László történész, Prof. Dr. Lánczi András filozófus, Prof. Dr. Egedy Gergely politolgóus, Prof.Dr. Bogárdi Szabó István teológus.