Irodalmi kávéházzal, mesesátorral, fotókiállítással, igei gondolatokkal, koncertekkel, utazószínházzal és még sok meglepetéssel várják a látogatókat a református udvar házigazdái az idei Művészetek Völgyében. Az Átutazóna egyik megálmodója nem más, mint portálunk szerkesztőségvezetője, Füle Tamás, akinek fotóival olvasóink is gyakran találkozhatnak honlapunkon. Képi és filmes gondolkodásmód hatja át a taliándörögdi református udvar idei kiállítását is, amelyről maga a rendező mesélt nekünk.

Itt vagyunk a Művészetek Völgyében, egy jelentős világi fesztiválon, amelynek fókuszában a művészetek állnak. Hogyan tölti be missziói küldetését a Völgyben a református udvar, és miért nem tűnik kimondottan missziói célzatú helyszínnek?

Az egyházunkban meg általában az egyházakban nagyon különböző módon gondolkodunk a misszióról. Magáról az evangelizálásról is folynak viták, egyre többen mondják, hogy az evangelizálás klasszikus módja talán kicsit türelmetlen, időnként agresszív, hiszen azonnali eredményt szeretne elérni. Sokan erről úgy vélekednek, hogy látványos, de megkérdőjelezhető a valódi tartalma, ezért hosszú távon nem biztos, hogy ez éri meg.
A mi célunk is az, hogy Isten közelébe segítsük az embereket, de ennek a kiállításnak a hivatása az, hogy a látogatóban kérdéseket ébresszen, gondolatokat indítson el, feladatot adjon, amit szinte biztos, hogy nem itt, a kiállítás területén kell elvégeznie magában. Biztos az is feltűnő, hogy sokkal több az irodalmi idézet, mint az igeversek, de megjelennek bibliai történetek is parafrázisszerűen megfogalmazva, amelyek egy-egy bibliai részre mutatnak. Erősebb impulzus, amikor néhány irodalmi részlet, gondolat után egyszer csak egy bibliai részlettel találja magát szembe a látogató, mint ha már a kapuban ez fogadná. Nem azért, mintha nem hinnénk, hogy Isten Igéje él és hat, és elég erős ahhoz, hogy mindent önmagában elvégezzen, hanem azért, mert szeretnék a Művészetek Völgyébe igazán beilleszkedni, szeretnénk a küszöböt nagyon alacsonyan tartani. Egy református templom és annak udvara a kiállítás helyszíne, és tudjuk, hogy sokan vannak, akiknek még nem volt olyan élményük, ami természetessé tette volna számukra, hogy bemenjenek egy templomba vagy annak a területére. Épp ezért a hívogató tábláinkkal és a logónkkal az akadálymentesítést szeretnénk segíteni.

Meg vagyok arról győződve, hogy a valódi, valóságos földrészeken is átívelő utazásokon keresztül mi a valójában mindannyiunk számára alapfeladatként végigjárandó életútra és belső lelki utakra mutatunk. És hogy ez egy nagyon világosan misszionáló kiállítás, csak talán egy picit más eszközrendszerrel dolgozik, mint az az egyházban megszokott. Alapvető fontosságúnak tartom egyébként, hogy reformátusként nem egyházi közegben megjelenjünk. Miközben semmit sem adunk föl a reformátusságunkból vagy az életelveinkből, a látogatóink és a fesztiválszervezők azt mondják, kevés olyan kiállítással találkoztak a Művészetek Völgyében, ami ennyire illeszkedne a Völgy lelkületéhez. Érdekes, hogy az ilyen profán értelemben vett lelkiség mégis összekacsint azzal, amit mi lelkiségként szeretnénk hordozni és idehozni.

Még soha ekkora területen nem állítottunk ki, mint ebben az évben, de az is igaz, hogy a kiállítás csak egyfajta ürügy. Ürügy arra, hogy aztán az emberek leüljenek, igyanak egy kávét, ha pedig a kiállítás megérinti őket, elindít bennük valamit, az a legjobb alap egy beszélgetés kialakulásához. Az a tapasztalatunk, hogy akiket a kiállítás megérint, azoknak a lelke nagyon nyitott a beszélgetésre, és sokszor - számunkra is meglepő módon - nagyon mélyre lehet jutni ezekben a beszélgetésekben. A kiállításaink eddig nem csak kérdéseket, hanem hiányokat és egyre inkább körvonalazódó igényeket is előhoztak azokban, akik megnézték, egyebek közt az értelmes és élhető élet igényét.

Rengeteg kincset rejt a református udvar témája, az utazás. Képi és hanghatások, szövegek és installációk erőterébe kerül a látogató, különös módon épp a korszerű technikai eszközök repítenek vissza az időben vagy teszik kortalanná, örökérvényűvé a benyomásait. Csomó kérdés előtörhet eközben...

A kiállítás témája a hétköznapi értelemben vett utazás: elhagyjuk megszokott környezetünket és útra kelünk. Már ez az alaphelyzet is egyénenként változó, mert van, aki számára stresszhelyzetet jelent, van, aki számára pedig jó értelemben vett izgalmat. Azt olvastam valahol nemrég, hogy az utazás mindig kettős élethelyzet. Az ember alapvetően biztonságra törekszik, biztonságot nyújtani pedig legteljesebb mértékben az ismert, megszokott otthoni környezet tud számára, ugyanakkor a fejlődéshez elengedhetetlen, hogy kilépjen ebből a komfortzónából és kockázatot vállaljon a megismerés érdekében. Megismerhet új dolgokat, felfedezhet más mentalitásokat, átélheti a más emberekkel, kultúrákkal való találkozás izgalmát, és azt, hogy saját természete hogyan lép kölcsönhatásba az addig ismeretlen, új dolgokkal. Egy komfortzónán kívüli helyzetben kettős a megismerés folyamata, mivel magamból is megismerek olyan részeket, amelyekre egyébként nem derülne fény az otthoni környezetben, másrészt egyértelműen a külvilágból is rengeteg impulzus ér. Hat rám a táj, az épített környezet, a kultúra, és az is, hogy hogyan viselkednek más emberek ugyanabban a helyzetben, amiben tudjuk, hogy mi hogyan viselkedünk, hogy reagálunk, milyen a tempónk, hogy viszonyulunk aközben a minket körülvevő emberekhez, és ezzel nagyon érdekes találkozni. Minél messzebbre megy az ember, annál kontrasztosabb ez, annál határozottabb ez az élmény. Egy bizonyos szinten túl ezt nevezzük kultúrsokknak, ami elsőre negatív kifejezésnek tűnik, pedig előjel nélküli. Számomra kultúrsokk volt Afrikában, Kenyában a maszájföldön találkozni az ottani emberekkel és néhány napot köztük élni, de azt hiszem, soha sehol nem tanultam annyit az életről, mint abban a pár napban. A kultúrsokk tehát lehet nagyon pozitív és nagyon gazdag.

Hogyan lehetett ennyi mindent belesűríteni egy kiállításba, ennyi szálat megmozgatni pusztán tárgyi eszközökkel?

A helyszín ihlette a kiállítási anyag elrendezését. Mindig az adott helyiségre vagy udvarrészletre szabva terveztem meg, hogy mi jelenjen meg ott. Bár Budapesten dolgoztam rajta, centiről centire ismerem már a helyszínt. Azon gondolkodtam, mit lehetne beilleszteni az egykori kántortanító házának konyhájába, padlásfeljárójába, mi az, ami reálisan megvalósítható. Rájöttem, hogy a mondanivalót hordozó kiállítási anyagot - a képeket és a szövegeket - a hangulatfestő elemek felerősítik, megsokszorozzák a hatásukat. Meglátunk egy konyhai sparheltet a gőzölgő fazékkal, és az elindít bennünk dolgokat, és valahogy a befogadásra való hajlamunk is javul ettől az élménytől. Nincs valódi tartalmi értéke annak, hogy a konyhába idecipeltünk egy sparheltet, lobog a tűz benne és rotyog rajta a fazék, ez csak hangulatfestő elem, mint ahogy a padlásfeljáróban a sötétkamra, a fotólabor inkább csak annak ürügyén fér el itt, hogy hatalmas képanyagot helyeztünk el a kiállításon. És mivel életutakban is gondolkozunk, nemcsak utazásokban, a múltidézésnek sok apró jele, eleme megjelenik, amibe nagyon beleillik a fotográfia elmúlt, kicsit nosztalgikus korszakának megidézése is. Azon is gondolkodtam, hogy milyen tárgyakkal egészíthetném ki a fotóanyagot. Végiggondoltam, hogy ezt a nagy utazást, amit az életünkben végigjárunk, milyen tárgyak jellemzik. Előkerültek a régi noteszeim, az igazolványok, útlevelek, fényképezőgépek, karórák. Ezek befőttes üvegekben kerültek ide, felidézve azt, ahogy eltesszük a nyár ízeit a sötétebb hónapokra. Talán ahogy a látogató is befogadja ezt az élményt, és új dolgokat hív elő, ez történt velem is, csak a tervezés során; és amiket bennem előhívott, azok itt vannak tárgyiasult formában.

Talán azért jelentenek sokat ezek a tárgyak, mert mindenkinek az életét szimbolizálják, aki valaha utazott vagy valahova vágyott. Mindenkinek vannak ilyen személyes tárgyai, függetlenül attól, hogy milyen ember. Van karórája, útlevele, notesze, és ezekben a semmiségekben benne van, hogy mindenkinek megvannak a reményei, a vágyai, és ez a törékenység tesz mindenkit szerethetővé. Ebben sokmillió ember érintett, és van valami, amiben nincs különbség köztünk: mindannyian utazók vagyunk.

A tavalyi kiállításon fogalmazták meg többen, és azt remélem, hogy ez a mostanira is igaz, hogy meghökkentő a maga egyszerűségében. Itt nincsenek különleges dolgok kiállítva, és talán ez segít abban, hogy nagyon személyes lehessen az élmény. Én is nagyon szívesen megnézem az angol királyi család ékszereit vagy étkészletét csöndes vagy hangos ámulattal. Izgalmasabb viszont azzal szembesülni, hogy itt olyan dolgokból áll egy kiállítás, ami nekem is ott van a szekrényemben vagy ott lapul a fiókomban.

És azzal, hogy a személyes életek beemelődnek a közös gondolkodás terébe...

Nagyon szeretem a kiállítás egyik elemét. Van a nappali szobában egy klasszikus, laponként letéphető falinaptár, amit ajándékba kaptam a fiamtól. Az én fotóimból állította össze, 365 fotó -  minden napra egy. Most itt van a kiállításon és mindennap letépünk belőle egy lapot. Amit igazán szeretek benne, az az, hogy az év elmúlt napjait szimbolizáló lapok ott vannak egy kupacban a naptár alatt. Ha látom, mi van mögöttem, talán jobban megbecsülöm, ami még előttem áll.

Máshogy kell megszólítani egy nem hívő, nem egyházközeli embert, mint egy hívőt?

Minden embert szeretettel és befogadóan kellene tudni megszólítani.
Olyan jó lenne, ha azt mondanánk, hogy „de hát ez természetes". De nem az sem az egyházon belül, sem a kívülállók megszólítása esetén. A tényleges kiállításon túl itt a kávéház, a mesesátor is, és a beszélgetős helyszíneket egy egyetemistákból, illetve fiatal felnőttekből álló csapat működteti, akiket Bölcsföldi András, a budapesti teológia spirituálisa fog össze. Többen meg is fogalmazták, hogy számukra az volt vonzó, hogy itt van egy kis közösség, akik láthatóan jól érzik magukat, talán még szeretik is egymást. És igényük támadt, hogy ebbe egy kicsit közelebbről is bepillantsanak, szerettek volna a részesévé válni. Ha mi, reformátusok így tudunk ott lenni valahol, akkor már nemcsak missziót végzünk, hanem az egyházról alkotott képet is formáljuk az emberekben.

A taliándörögdi református udvar Átutazóna című kiállítása a Dunamelléki Református Egyházkerület és a Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítvány támogatásával jöhetett létre. 

Jakus Ágnes

Képek: Bölcsföldi András, Füle Tamás