Mit tart az elmúlt hat év legfontosabb eredményének?
A missziói tudat formálódását. Egyházkerületünkben szervezetten folyik új gyülekezetek építése, és a meglévők megtartása, mert ez utóbbi is a misszió része. Sok évtizedes lemaradást kell ebben pótolnunk. Nagy eredménynek tartom, hogy javíthattunk a lelkipásztorok szolgálati- és életkörülményein, és méltányos segítséget nyújtunk ott, ahol szükséges, hiszen nagyok az anyagi különbségek a lelkészek javadalmai között. Nagy öröm az is, hogy megerősödött a szolidaritástudat. A sok hajszában gyakran éppen a lelkipásztorok nem jutnak el orvoshoz, így megteremtettük a lehetőségét, hogy várakozás nélkül szinte mindenre kiterjedő szűrővizsgálaton vehetnek részt a Bethesda Kórházban. Három egyházmegyében már elindult a szombatfélév, ennek révén megfáradt lelkipásztorok akár hat hónapnyi pihenőre is mehetnek, fizetett szabadságként. Megerősödött a lelkipásztor-továbbképzés, az egyetemes lelkészképesítő vizsga bevezetését pedig mi javasoltuk a zsinatnak. Végre megszületett a lelkipásztorokról szóló törvény, amely világos keretekbe foglalja a lelkészi szolgálatot. Kerületünkben példás adakozási kultúra épül. Erősebb lett a szövetségek munkája. Több iskolánk van és a tanulóink száma hatvan százalékkal nőtt. Túlmutat rajtunk, de nagy eredménynek tartom a Magyar Református Egyház közös alkotmányának kimondását és a Kárpát-medencei együttmunkálkodást, amelyben szintén nagy szerepe van egyházkerületünknek.

Több mint egy évtizeddel ezelőtt választották meg először a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökének. Voltak olyan dolgok, amikre egyáltalán nem számított, vagy nem gondolta, hogy megtörténhet?
A sok teher mellett, amit egy püspöknek hordoznia kell, nagy-nagy meglepetések is értek. A mindenkori püspök privilégiuma, hogy láthatja, mennyire színes, sokféle formában él az egyházkerület a gyülekezetekben. Közösségeink keveset tudnak egymásról, ezért is indítványoztam, hogy legyen még több találkozás a testvérgyülekezetek, sőt megyék között. Az igazi nagy lecke azonban az volt, hogy mennyire az isteni kegyelmen áll vagy bukik minden. Rengeteg csodálatos történetet éltem át a hitről, hűségről, kegyelemről, helytállásról, áldozatkészségről. Persze sokszor megráztak a református keménynyakúság rossz példái is: a nyilvánvaló dolgok fölötti átnézés, az önáltatásnak és a csüggedésnek az esetei, de ezek mégsem tudtak eluralkodni rajtunk, mert mindig visszataláltunk a hűséghez, a hithez.

Mit jelent a nyilvánvaló dolgok fölötti átnézés?
Nehezen örülünk annak, hogy mennyire találékonyak, ötletesek, igyekvők a gyülekezeteink. Időnként meg az a baj, hogy a kreativitás túlcsap az identitáson. Az igei tisztaságra törekvők pedig gyakran zárkózottá és merevvé válnak. Egyházkormányzói feladat tudatosítani minden közösségben, hogy értékeiket meg kell osztani, és nem kell kétségbeesni attól, ha valahol nem centire úgy történnek a dolgok, mint a magunk köreiben.

Mondana példát, mi az, amit mi nem láthatunk, de az egyházvezetők átélhetik?
A közelmúltban a dunaharaszti templomszentelő ünnepség végén a lelkipásztor utolsó mondatai így hangzottak: „Fent, a templom csúcsán az egyik gerendára rávéstek három betűt: SDG, Soli Deo Gloria, vagyis egyedül Istené a dicsőség, ezért gratulációk helyett inkább kulcsoljuk össze a kezünket és Istennek adjunk hálát, őt dicsőítsük." Megrendítettek a lelkipásztor mondatai, hiszen én is arra készültem, hogy az istentisztelet végén majd gratulálva kezet rázok vele és az építőkkel. Mindig az Isten dicsősége, kegyelme, megsegítő szeretete az, amelynek az erőterében bármit tehetünk, minden más magamutogatás.

Volt, ami csalódást okozott?
Hadd kezdjem önkritikával. Kevesebbet kellett volna okoskodnom és többet imádkoznom, dolgoznom. Értek csalódások, de nem abban, hogy szerettem volna valamit, ám másként alakult. Inkább úgy, amire utaltam, hogy olykor nagyon nehéz fölemelkedni a mennyei szemhatárra. Keresztyén emberek is könnyen benne maradnak a csüggedésben, lemondásban, vagy éppen ellenkezőleg, minden földi realitástól elrugaszkodva olyan irányokba indulnak el, hogy ezt látva kiáltani kell. Ahogy gyerekkoromban, amikor a testvéreim a kút kávájára ültek, én pedig megijedtem, és a tornácról kiabáltam, hogy ne üljenek oda. Igen, csalódás volt, hogy a jó szó, a jó érvek ellenére is rossz irányba ment néhány dolog.

Kik ültek a kút káváján?
Rendes református emberek. A testvéreim.

Az ember évről évre tanul és tapasztal. Mit csinálna másképp, ha mai fejjel venné át a püspöki tisztet, vagyis visszamehetnénk az időben 12 évet?
Több párbeszédet, személyes találkozást, megbeszélést kezdeményeznék, hiszen 12 éve szívem meggyőződéséből tettem azt az ígéretet, hogy szeretném megerősíteni a közösségi döntéshozást. Akkor is tudtam, és ma is tartom, hogy ez nagyon nehézkes dolog. Mi például minden hónapban tartunk esperes-gondnoki értekezletet, ez tanácskozó közösség.

Ön erős, karakteres személyiség. Nem úgy történik, hogy Ön mond valamit és meghajlanak az akarata előtt?
Ó, dehogy! Sokszor leszavaztak már. Az elején előfordult, hogy ágáltam, de később bölcsebbé váltam, és beláttam, hogy az esperesek nálam sokkal markánsabban látják a helyi problémákat és a megoldási lehetőségeket. Amiben az értekezleteken megegyeztünk, azok kerültek a közgyűlés elé döntéshozatalra. Születtek olyan közgyűlési döntések, amelyek nem voltak az ínyemre, de a köztestület döntését mindenki, így én is tiszteletben tartom.

A dunamelléki egyházkerületnek nincs adóssága. Kevesen mondhatják el magukról. Hogyan lehetett ezt véghezvinni? Miért tartja fontosnak, hogy ne ugorjanak bele egy hitelbe?
Nagyon hálás vagyok, hogy testületeink ebben a felvetésben teljes egyetértésben támogattak. Nem könnyű helyzetben hoztuk a döntést, hiszen tele vagyunk tervekkel, s ezekhez mégiscsak pénz kell. Építeni szeretnénk templomokat, parókiákat, iskolákat, intézményeket. Sok bank kopogtatott nálam, személyesen is nagy nyomás nehezedett rám, amikor jöttek a „jobbnál jobb" ajánlatokkal, de tisztában vagyok vele, hogy az ördög az apró betűs kitételekben rejtőzik. Tudtam, hogy szűkösebben leszünk, és kemény viták lesznek azon, hogyan osszuk szét méltányosan a keveset. Mégis, az utóbbi néhány év igazolta, hogy nagyon jó döntést hoztunk. Ebben a ciklusban sem vettünk fel hitelt, azt az elvet követve, hogy hat évre kaptunk mandátumot, ezért elemi becsületbeli dolog, hogy a következőknek nem adunk át olyan terhet, amelyet nem ők vállaltak magukra. Mi annak idején terhes örökséget kaptunk, de Isten segített vele megbirkózni. Hálánkat úgy fejezhetjük ki leginkább, hogy a következő közgyűlésnek nem akasztunk ilyen terhet a nyakába.

Mi a különbség az egyházépítés és Isten országának az építése között? Találkoznak valahol?
A református hitbeli meggyőződés szerint, Kálvin szavaival: először a mennyei Jeruzsálemnek kell felépülnie, innen érkezik a bűnbocsánat kegyelme és kapjuk a felhatalmazást, hogy földi életünkben építsük az anyaszentegyházat, amely foglalója, ízelítője, eszköze a mennyek országának. Ez az összefüggésrend nem fordítható meg. Sajnos a 19. században ez a kettő összekeveredett és ez tart a mai napig is. Templomot, parókiát, iskolát nem építünk az Isten országának, ezek a mi földi dolgaink. Nekünk életeket kell építeni. Karl Barth híres 20. századi teológus mondta, hogy „az egyházat építjük, Isten országa jön".

Mit gondol arról a felvetésről, hogy megszűnjenek az egyházkerületek?
Az egyház-igazgatási felvetések kapcsán mindig azt kérem, hogy mutassanak egy modellt, amire ez átváltható. Mert az az egy biztos, hogy valamiféle kormányzat szükséges. Vannak, akik szerint az egyházkerületek lassítják az egyház belső dinamikáját, ezért azt szeretnék, hogy a szerkezetből vegyük ki a kerületet vagy éppen a megyét, és így felgyorsulhatnak a folyamatok. Abban én is egyetértek, hogy egyházunk túl sok adminisztrációtól terhes. Ennek jó része az esperesekre hárul, ám szinte megoldhatatlan feladat negyven-ötven gyülekezetet adminisztrálni a napi szolgálat mellett. De vajon nem azok tették a vállukra a terhet, akik most a megszüntüket kívánják? S hogy jó-e az egyház négyes tagolása? Szívesen részt vennék erről egy vitában, azzal hogy mindez az egyház jóllététről, s nem a létéről szól.

Mit kell megmutatnia az egyháznak önmagából a társadalomnak például egy egyszázalékos kampányban? Érdekes képet kapnánk, ha egy két járókelőt megkérdeznénk a református egyházról.
Úgy tudom, hogy a Károli egyetem készít erről szociológiai felmérést, kíváncsi vagyok a végeredményére. Azt kell megmutatni, amik vagyunk. Az ezerféle szólamban élő társadalomban fennáll a kísértés, hogy ahhoz kapcsolódjunk, ami az embereknek tetszik. Számomra az a fontos, hogy mint református keresztyén érezzem, bármi jót teszünk is, a társadalmi szolgálatunk szíve az evangélium iránti elkötelezettségből fakad. Azért segítek, mert erre az Uram, Megváltóm kötelezett. Nehéz feladvány, hogyan lehet ezt jól kommunikálni, és ennek a területnek nem is vagyok szakembere. 30 éve egy konferencián Békési Andor, kitűnő tudós ember bemutatta Kálvin Institutiójának néhány lefordított fejezetét. Én nagyszájú fiatal papként mondtam, hogy ez nagyon szép, de az egészet kellene lefordítani. Az öreg tiszteletes úr, aki a pártállam idején a szívét-lelkét beletette a munkába így felelt nekem: „Ön előtt a jövő, fordítsa le!" Jelentem, hogy 30 év után nyomdában van az új fordítás, bár nem én fordítottam, csak próbáltam segíteni benne.

De ön lektorálta, nem?
Igen, én lektoráltam. De ahhoz is biztosan kellene 30 esztendő, hogy okos egyszázalékos kampányt készítsek, ha ezt rám bíznák.

Örülök, hogy szóba hozta a kommunikációt. Mi kell ahhoz, hogy az egyház felhagyjon a kommunista időkre jellemző kommunikációval? Arra gondolok, hogy a tudósításokban, közleményekben rendszeresen szerepelnek üres, semmitmondó mondatok, frázisok.
Mondjon egy példát!

Rendben, készültem rá, hogy ezt kéri, ha felhozom. A következő szöveg szerintem egy 1962-es híradó szövege is lehetne. „A háromnapos konferenciára minden kerületből szép számmal jelentkeztek. A résztvevők felkészülten érkeztek, és aktívan bekapcsolódtak a közös munkába. Az előadások alkalmával számos új ismeretre tettek szert, amelyet a jövőben hasznosan beépíthetnek mindennapos tevékenységükbe."
Kétségtelen, hogy ez sima, tartalomsemleges protokollszöveg, de éppen e mellé szükséges élő, elven tudósításokkal, beszámolókkal, szép fotókkal, interjúkkal megjelenni. Tegyük össze a kettőt, és a protokollszöveget fogjuk a lehető legrövidebbre. Még mindig nagy gondja sajtónknak, hogy a kötelező híradáson túl megjelenjen olyan tartalom is, ami alapján az olvasó kedvet kaphat, hogy ellátogasson egy egyházi eseményre. Szerintem valami jó folyamat azért elkezdődött egyházkerületünkben (is). A világi média ugyan előrébb van gyorsaságban, rugalmasságban, de az egyházi közösség behozhatatlan előnye, hogy az örök érvényű Igére figyel.

A püspöki kommunikációról is szóljunk. Miben kell egy egyházvezetőnek véleményt nyilvánítania?
Nehéz ügy, régóta feszíti az egyházakat, mert lényegében az a kérdés, hogy ki beszél az egyház nevében. Hit és tanítás dolgában a zsinat illetékes megnyilatkozni, azonban a mai kommunikációs igények másfelé hatnak. Időnként püspöktársaim és az esperesek is csapdában érzik magukat, mert ha történik valami, azonnal rohannak hozzájuk, hogy nyilatkozzanak. Egy három napot sem érő bulváreseményről miért kellene mondanunk bármit is? A politikában pedig késztermékeket ajánlanak nekünk, kóstoljuk meg, majd mondjuk el azt, amit hallani szeretnének. Ehhez nem kell asszisztálnunk. Vállalni kell, hogy nem mindig nyilatkozunk érdekesen, ezért fanyaloghatnak ránk. Nem szívesen szólok róla, de hozzátartozik a témához: az egyházak és a média között nem alakult ki a kölcsönösség. Amikor az egyház mond valamit, ami szerintünk érdemes és fontos, az a médiát nem igazán érdekli.

Az előző mondataiból is kiderül és már sokszor egyértelművé tette, hogy nem embereknek akar tetszeni, hanem Istennek, de emberek döntenek arról, hogy ki legyen a püspök. Hogyan lehet ezt feloldani?
Igen, Istennek akarok tetszeni, és ebbe elég gyakran belebukom. Egy választáson emberek döntenek, a „sorsvetés" a presbitériumokban történik, a választásban ők az Isten eszköze, és az Úr akaratát keresik. Hogy mennyire tetszem az embereknek? Nem tudom, de szerintem a választás sem mutatja meg ezt igazán. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ha megbecsüljük egymás munkáját és szolgatársnak tekintjük a másikat, akkor nem a tetszésindex lesz a perdöntő, hanem az elvégzett munka, a megfogalmazott tervek, és azok a remények, amelyek ebből megszülethetnek.

Az üzleti életben vagy politikában a csúcsvezetők maguk választják meg a munkatársaikat. Mennyiben nehezíti a feladatok elvégzését, hogy a püspök „kapja" a munkatársait?
Ide is igaz az Ige, mid van, amit nem úgy kaptál? Az üzleti életben mindent meg kell szerezni, az alkalmatlanok helyett jobbakat hozni. Emögött tulajdonosi szemlélet húzódik ugyanúgy, mint a sportban, ahol a legerősebb csapatot akarják összerakni. De tegyük csak fel a kérdést: kinek a tulajdona az egyház? Mindannyian Jézus Krisztus tulajdonai vagyunk, ezért nálunk teljesen más szemléletnek kell érvényre jutnia. El kell fogadni egymást, itt mindenki, aki feladatot kap, az egyház szolgálója.

Szépen hangzik, én mégis úgy tudom, hogy az egyházi választások idején is téma, hogy ki-kivel dolgozna szívesen együtt, kivel lenne „párban".
Igen, természetesen. Hiszen vannak, akik jobban együtt tudnak munkálkodni, és tudják is egymásról, hogy szóértésben, bizalomban, összhangban jobban megy nekik. 12 éve a választások után elvonult a négy egyházkerület püspöke, hogy megismerhessük egymást, tudjuk, ki a másik. A választott tisztségek tekintetében pedig nem véletlenül határoz meg a törvény gyülekezeti szolgálatban eltöltött időket, mert a terepen derül ki a lelkészek és presbiterek képessége. Az egyház nem olyan, mint egy multicég, hogy hozat a főnök valakit kívülről, aki majd megmondja a tutit.

Azt mondják, az egyházban nem a hatalom megszerzéséről és megtartásáról szólnak a választások. Miről?
Az egyházi választások a szolgálatról szólnak. A kötelességek nem posztok, vagy ha azok, akkor őrhelyek. Különbözünk a politikai választásoktól, mert a politikai logika szerint a győztes mindent visz. De mi itt a választások után is egy hajóban maradunk. Mindenki evez. Lehet, hogy az egyiknek nagyobb evező jut, és ezért azt hisszük, hogy ő a nagyfiú, de akinél a nagyobb evező van, annak a fizikai törvényszerűségek miatt is sokkal többet kell húznia.

Ha a gyülekezetek ismét megbízzák a püspöki szolgálat folytatásával, mi lesz az első teendője?
Megköszönöm azoknak, akik hibáim ellenére is bizalmat szavaztak nekem.

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás