A szokásos karácsonyi sztereotípiákat talán mellőzhetjük, de ritkán feszegetett kérdés, hogyan történhetett, hogy az az Isten, aki soha nem engedte magát képpé formálni, merthogy hasonlíthatatlan, nos, ez az Isten testet ölt, emberi formát vesz magára. Nincs-e ebben ellentmondás? 

Miért lenne? Hadd kérdezzek vissza. 

Mert van abban valami titok, hogy aki lélek és semmihez nem hasonlítható, nem ábrázolható ki, mintegy önmaga kijelentését áthágva, egyszer csak törékeny gyermekként belép az emberi világba. 

Amennyiben engedünk annak a csábításnak, hogy az Ige testté lételét, Krisztus megszületését úgy tekintsük, mintha előtte Felkentről, Messiásról, Szabadítóról, az örök Isten közbenjárójáról soha nem lett volna szó, akkor feszegethetnénk ezt a kérdést, ámbár még ekkor is tudnám mondani: testté lett. János ugyanis nem azt mondja az evangéliuma elején, hogy az Ige képpé lett, vagy az Ige bálvány-szoborrá lett, vagy az Ige oltárrá lett, hanem: az Ige testté lett, életté lett. Vagy ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja: mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt. A kép-tilalom kiábrázolás imádat-célú tilalma, ez – ha szabad ezt mondani – Isten szabadságjoga velünk szemben. De semmi nem sérül akkor, amikor testté lesz Krisztusban, közénk jön, mert ez nem egy puszta momentum rögzítése, hanem teljesedés. Maradjunk János evangélistánál, azt mondja: mi pedig láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt igazsággal és kegyelemmel. És ez a látás, ti. hogy Isten egyszülöttjében látjuk az igazságot és a kegyelmet, ez Isten velünk-léte történetének részben a beteljesedése (az ígéretek beteljesedése), ugyanakkor (mivel minden beteljesülésben van új nyitány) annak a szabadításnak a csomópontja is, amit Isten a Paradicsom-kertben megígért, amikor azt mondta az asszonynak: a te magod a kígyó fejére tapos, az pedig az ő sarkát mardossa. Ezt proto-evangéliumnak, első vagy ős-evangéliumnak nevezzük, ez az ígéret teljesedik be Jézus Krisztusban. Nagyon nehéz lenne úgy logikázni, hogy Isten itt áttör önmaga törvényén, szabályán, rendelkezésén. Én sokkal inkább úgy látom, hogy a szabad Isten véghetetlen nagy kegyelmében, vagy ahogy az ézsaiási jövendölés mondja, buzgó szerelmében eljut oda az idők teljességében, hogy az ember helyett elvégzi azt, amit az ember önmagáért nem tud elvégezni.  Bonyolult? 

Isten gondolatait fürkészni mindig titokzatos. Különös az, hogy amikor Isten először szövetségest választ, törvényt ad és abban örökkévaló kijelentést ad magáról, ott nem említtetik az eljövendő Krisztus. 

Az Ószövetség szövetségek sorozata. Nem egy eseti szövetségről van szó, hanem szövetségek sorozatáról. Mózesnél a kiszabadított szövetséges nép alkotmányát olvassuk, ez a törvény, de előtte van szövetség Ábrahámmal, előtte van szövetség Noéval, és előtte van szövetség Ádámmal  és Évával. Isten szövetségkötő Isten. Az Ószövetségben pontosan azt látjuk, hogy Isten ezt a szövetséget szüntelenül megújítja, egyoldalúan, ha tetszik  önkényesen, noha a próféták kellőképpen bizonyítják, hogy a szövetséges nép ezerszer felmondta, megsértette azt. Csak így derül ki, hogy ez kegyelmi szövetség, mert amúgy mindenféle logika szerint a szövetség kétoldalú. Ha az egyik fél megsérti, vége a paktumnak. De Isten újra meg újra jön, ígér, megkegyelmez, „teljesít”, jótáll a szövetségért. Erről pedig Pál apostol is erős érvet hoz, amikor a hit példaképének nem a mózesi szövetségben járókat nevezi, hanem Ábrahámot. Ábrahám minden hívő atyja – hol van még a mózesi törvény? Hol van még a kultusz, a templom? Hol vannak még a kép-tilalmak? Hol vannak a mózesi törvényben foglalt polgári, szertartási és egyéb törvénykezések, rendtartások? Mélyebb hát az a szövetség, vagy inkább így mondanám: Isten irgalmas szeretete hordozza a mózesi szövetséget is. És ezért mélyebb a mózesi szövetségben foglaltaknál mindaz, amiről mi beszélünk. 

Hogyan látták ezt az ősatyák? És a reformátorok? 

Amit eddig mondtam, kivétel nélkül Kálvin Jánostól idéztem – elég slendrián és laza módon a gyors beszélgetés sodrában. De a keresztyénségben két vonal küzd itt (mindkettő azonban Krisztusra néz, mindegyiknek megvan a maga igazsága). Az egyik vonalat talán Tertullianus egyházatya képviseli a legmarkánsabban, aki azt mondja, hogy Krisztusig volt két nép, a választott nép (a szövetség népe, a zsidók) és a pogányok (akik kívül vannak a szövetségen). Aztán felteszi a kérdést, hogy kik hát akkor a keresztyének? Mert nem zsidók már, hiszen a szertartási törvénynek vége van, és a polgári törvényeket még a zsidóság sem tudja megtartani, mert szétszóródtak. A keresztyének megvitatkozták ez a helyzetet (erről szól részben az ApCsel 15), és határoztak, hogy aki keresztyénné lesz a pogányok közül, annak nem kell körülmetélkednie ahhoz, hogy Isten szövetségéhez tartozhasson. Ugyanakkor nem is pogányok a keresztyének, hiszen ők az Ószövetség népében hordozott messiási remény beteljesedését fogadják el. Vagyis a keresztyénség tertium quid (valami harmadik), egy harmadik nép. A másik vonulatot ebben a vitában talán éppen Kálvin fejtette ki a legélesebben, és sokszor meg is vádolták azzal, hogy  szinte csak ószövetségi teológiát űz. Kálvin azt mondja, hogy Krisztus benne van az Ószövetségben. Lépten-nyomon, mindenütt. Az ószövetség sákramentumaiban, az ószövetség ígéreteiben, az ószövetség áldásaiban, mindenhol. Mai képpel élve nem annyi az ószövetség, mint amikor a gyerek látja-hallja a karácsonyi sürgés-forgást, készülődést, aztán kiküldik, míg anyu csomagol valamit, apu meg a kamrában csoszog valamivel, de oda nem lehet bemenni. Aztán majd jön a karácsony, és akkor meglátjuk a nagy titkot. Nem ennyi az ószövetség, nem talányos előkészület, ami éppen elrejti a titkot, hanem ott van benne Krisztus. Kálvin megengedi, hogy Isten az ószövetségi népet Krisztusért tartotta meg. Krisztusért irgalmazott meg régen is és öröktől, noha a szövetséget ezerszer megsértették, felmondták. Hogyan is? Ezékiel azt mondja, hogy nem azért választott benneteket az Isten, mert ti vagytok a legjobbak, a legnemesebbek, a legnagyszerűbbek. Éppen fordítva, azért, hogy megmutassa rajtatok irgalmát. Ez ölt testet Krisztusban, és ez teljesedik be a keresztben és a feltámadásban. 

Igaz, ez lett volna a következő kérdés, hogy mi ragadható meg Isten személyéből a testet öltésben? 

Maradjunk Jánosnál, aki azt mondja a levelében: az életnek igéjéről, akit szemünkkel láttunk és kezeinkkel tapintottunk. Ő természetesen Krisztusnak arra a megengedésére utal itt, amikor feltámadt, és megjelenvén meg lehet ölelni, meg lehet tapogatni, együtt eszik a tanítványaival, noha lelki testben támad fel, ami teljesen nyilvánvalóan nem a halála előtti fizikai testtel való azonosságot jelenti. Mi az, ami megragadható itt?  Az egyik oldalon Isten ígéret-teljesítő feltétlensége (hűsége), a másik oldalon – ezt pedig inkább a kereszthez kötném, mindennek a megfordítása. Azt mondja egy francia bölcselő, René Girard, hogy egyedül Krisztus áldozata (s ez előképileg már az Ószövetségben is benne van) az, amelyben az áldozat (bűnbak) és az áldozó jól ismert és egyetemesen gyakorolt logikája megtörik és megfordul. Jézus azt mondja, amikor feddőzik farizeusokkal, hogy ti vagytok azok, akik megölitek a prófétákat, aztán síremléket állítotok neki, s ezzel elismeritek, hogy vétkesek vagytok atyáitok bűnében. Vagyis az ember civilizációja ebben a vonatkozásban arról szól, hogy rituáléja van annak, hogy akit feláldozunk, annak bűnbakká kell lennie, hiszen mindig mi, az áldozók mondjuk el, hogy miért kellett meghalnia, hogy mi mit miért tettünk vele. Mindig – mondja René Girard –, mindig az áldozó szempontjai jutnak érvényre, az áldozó mondja el történetet, és a civilizáció, lévén nagy utánzó kultúra, újra meg újra ismétli ezt. Csak Krisztusnál érezzük azt, és ez a keresztyénség forradalma, hogy az áldozat oldaláról nézve látjuk az áldozatot. Azt mondja Krisztus: életemet senki nem veheti el tőlem, én magam teszem le azt. Maga az áldozat mondja ezt, ő mutatja meg az áldozat értelmét, s nem az áldozó magyarázza, fejti, csinál belőle rítust, emlékművet stb. De ez csak egy mozzanata mindennek, mert ehhez szorosan hozzátartozik a feltámadás is. Nem hagyod – mondja a 16. zsoltár –, hogy a te szented rothadást lásson. Ez persze a zsoltárosnál még a halál előtti állapot: Isten megmenti, kiszabadítja a halál verméből – Péter apostol okkal vonatkoztatta Krisztusra. Krisztus nem túlélő, hanem feltámadott. A Seregek Urának buzgó szerelme életadó szeretet. És azt, aki elvégezte az emberért, amit az ember nem tud elvégezni magáért, azt Isten élőként állítja elénk. Vagyis a feltámadás után mindennek meg kell változnia a világban. Hogy mennyire változott meg, nem tudom. Nem osztályozhatom a történelmet. Nem minősíthetem, de mindennek meg kell változnia, mert a megváltásra nem nehezül rá az amúgy gyönyörű gesztus, a síremlék: itt nyugszik a világ legtökéletesebb embere, vagy: itt nyugszik, aki mindig csak szeretett, a csodarabbi, vagy: itt nyugszik, akit mi nagyon szerettünk. Ilyen síremlékekkel teli van a temető. Nincs olyan síremlék, amely azt mondaná: itt nyugszik egy gazember, vagy: itt nyugszik, akit mindenki gyűlölt. Krisztusnak nincs síremléke. S ez az, ez a „hiány” az, ahol az egész történelem megfordul. Ha valahol meg akarjuk ragadni az istenit, a filozófus Hegelre tudok hivatkozni, az éppen az, hogy emberileg megragadhatatlan ő. Azt mondja a történelemfilozófiájában, hogy a keresztesek, amikor elindultak, hogy visszafoglalják a Szentföldet a szaracénoktól meg a zsidóktól, mindannyian a szent sírhoz akartak eljutni. De amikor eljutottak, ugyanazt a választ kapták, mint a húsvéti tanítványok: nincs itt, feltámadott. Krisztusnak nincs síremléke. Ez azt jelenti, hogy Ő az abszolút jövő. 

A rejtőzködő, mégis önmagát kijelentő Isten látszólagos ellentmondása valósul meg karácsonykor. Hogyan készül püspök úr az ünnepre? 

Rejtőzködő Isten. Sokan gondolkodom-ámulok ezen az igén (Ézsaiás 45,15). Nagy titok ez, mert az a tény, hogy Isten elrejti magát, az valahogy mindig a kegyelemnek a jele vagy a lenyomata. Mózes csak Isten hátát láthatta, de még így is el kellett takarnia az arcát, mert olyan dicsőség tükröződött vissza róla, hogy azt Izrael gyermekei nem hordozhatták el. Ézsaiás pedig azt mondja, hogy bizony, rejtőzködő Isten vagy, ámbár az másik helyzetre vonatkozik, amikor a bajban, a nyomorúságban mindegyre csak azt gondoljuk: mintha elhagyott volna bennünket az Isten. De a 119. zsoltár kifejezetten azt mondja, jót tettél velem, hogy megaláztál. József Attilát lehetne idézni: úgy segített, hogy nem segíthetett… Merthogy az elrejlésében mindig a dicsőséges, a megfellebbezhetetlen, a lenyűgöző Isten rejtőzik el, ez bizonyos, ahogy Mózes esetén is látjuk: bűnös halandó, ha szembesülne az isteni dicsőséggel, megsemmisülne. Krisztusra tekintve azonban nem azt mondom, hogy ez ellentmondás, hanem inkább azt, hogy paradoxon. Isten Krisztusban a haragját rejti el, elrejti az ítéletét a krisztusi szeretetben, mindenek ítélő bírája hagyja, hogy megítéljék, az erejét elrejti a gyengeségében. És megfordítva: a vereségében még mélyebben elrejti a megmentetést, a szabadítást. Ezeken gondolkodom-ámuldozom.

Amúgy pedig, mint mindig, most is megfogadom karácsony előtt, hogy megpróbálok úgy készülni a gyülekezeti alkalmakra, az igehirdetésre, hogy aztán elmondhassam: nyugalomban, csendben felkészültem adventben. Talán az utolsó héten lesz így, mert előtte igen sok helyre kell menni, be kell kopogtatni, látogatni, ajándékot vinni, szervezni a gyülekezeti programokat. Úgyhogy erőst imádkozom, hogy adjon az Isten annyi csendet, nyugalmat, elmélyülést, belátást, szemléletet, hogy azt az üzenetet, amit szeretnék karácsonykor a gyülekezetnek átadni, valóban át is tudjam adni. Most ez a nagy igyekezetem. 

 
Beszélgetőtárs: Géczy Lajos