Azt olvastam az édesanyja könyvében, hogy már három gyermekük volt, amikor egyszer az ön édesapja kapálás közben hangot hallott „Édesapám miért nem akarod, hogy megszülessek?"- kérdezte a hang. Ezek szerint ön már akkor is szólt, beszélt mielőtt megszületett?

Ezt a történetet még édesapám mesélte el gyerekkoromban és később is felhozta a nehezebb életfordulóimon, amikor hazamentem Sárbogárdra és kiöntöttem neki a szívemet. Úgy értelmezte ezt a hangot, hogy nagyon akarok élni, mindenáron meg akartam születni. Amikor a történetet ismételgette nekem, azt akarta kifejezni vele, hogy ha ennyi akarat van bennem, akkor oldjam meg a problémákat is.

Valóban akaratos ember?

Nem tudom másokéval összehasonlítani a saját akaratomat. Találkoztam már akaratgombócokkal és lufi emberekkel is, akiket ha nem fújt fel más, azt sem lehetett megtudni róluk, hogy vannak-e egyáltalán.

Szülei forradalmi gyereknek tartották, de nem csak azért, mert 1956-ban született.

Hanem azért, mert mindig megmondom a véleményemet. Ma is forradalmárnak tartanak emiatt, de soha nem akartam felforgatni semmit, hanem többnyire valamilyen igazságért, főként mások igazságáért álltam ki. Amolyan konzervatív forradalmár vagyok, kiabálok, hogy ne tegyék odébb a kerítést, vagy működjön a kilincs. Nem tudok rendetlen világban élni.

Gyerekkorában is nagy igazságérzete volt?

Talán még nagyobb, mint most.

Milyen gyerek volt?

Meg kellett küzdenem azzal, hogy középső vagyok. A hét gyerek közül én vagyok a negyedik. A nagyokhoz nem tudtam fölkapaszkodni, a kicsik pedig mindig megkapták a nekik járó kedvezményeket. Ruhában és tankönyvben is fölülről lefelé én voltam a végállomás, a kisebbek mindenből újat kaptak. De szép gyerekkorom volt, rengeteg bandázással. Mindig gyereksereglet volt nálunk, sokat bohóckodtam, és szeretettem másokat parodizálni. Szinte minden érdekelt. Hetedikes koromban az osztályfőnök szólt édesanyámnak, hogy csináljanak már velem valamit, mert hét szakkörbe járok.

A középső gyereknek valamit tenni kell, hogy figyeljenek rá, hiszen rá kevesebb figyelem jut. Volt valami, amivel kitűnt?

A nővérem igen szorgalmas volt és kiváló tanuló. Juli árnyékában nem ambicionált semmi a tanulásra, mert őt nem lehetett felülmúlni. Az általános és a középiskolai bizonyítványomban mindig volt hármas-négyes, csak később, a teológián lett színjeles bizonyítványom. Az egyik öcsém pedig jó sportoló volt. A focicsapatban nekem csak a kapus szerep jutott, odaállítottak a háló elé, hátha eltalálnak a labdával. A focit azonban ma is szeretem, a Bajnokok Ligája meccseket megnézem, sőt még a magyar focit is. Talán a muzikalitásban tűntem ki a testvéreim közül.

Szeretett énekelni?

Igen, kórista voltam. Kompromisszumot kellett kötni az általános iskolai kórusvezetőnek, mert szépen énekeltem ugyan, de nem voltam úttörő, így az énekkarban a fellépés előtt nyakkendőt adtak rám, hogy ne éktelenkedjek a sor szélén nyakkendő nélkül. A zene szeretete megmaradt, néha leülök az orgonához, nyomkodom egy kicsit, de szívesen hallgatok klasszikusokat, a barokk zenét különösen kedvelem. Színészkedni is szerettem. A korszak legnagyobb iróniája, hogy az iskolában egy november hetedikei ünnepségen én voltam Lenin magyar hangja. Érdekes szerep volt.

Úgy tudom, hogy műveltségi vetélkedőkön is jól szerepelt.

Memorizálásban nem voltam erős, de az összefüggéseket mindig nagyon hamar megértettem, ezért gyakran vittek versenyekre. A történelem és az irodalom vonzott.

Hamar eldöntötte, hogy lelkipásztor lesz?

Tizennégy évesen azért mentem a debreceni kollégiumba, hogy lelkész legyek, de harmadik gimnazista koromban felvetődtek bennem súlyos kérdések.

Milyen kérdések?

Döntően az, hogy lelkész legyek-e. Nem hitbeli kérdéseim voltak, hiszen az istenhittel sosem volt problémám, hívő gyerek voltam, sőt vallásos is. Komoly krízist éltem át, hogy ha nem lelkész leszek, akkor mi? Szerettem a történelmet, így felvetődött a régészet is, de a múzeumban régi csontok rakosgatása közben egzisztenciálisan és metaforikusan is döntő fordulat állt be az életemben. Megértettem, hogy lehet érdekes tanulmányokat írni a vaskori zempléni temetőkről, ősi csontokat füröszteni, vagy régen elhunytakat tenni egyik helyről a másikra, leltározni, lajstromozni, de nekem mégiscsak az élethez kellene hogy közöm legyen. Felismertem, hogy az élőkkel van dolgom, nem a holtakkal. Gimnázium után bejelentettem otthon, hogy mégis lelkész leszek. A szüleim látszólag mindent elkövettek, hogy lebeszéljenek, édesapám még lelkészi ajánlást sem adott a felvételimhez, így a vallástanárom ajánlásával jöttem a teológiára. Bár úgy sejtem, hogy a háttérben a felnőttek egymás között mindent megbeszéltek.

Említette, hogy szereti a történelmet. Van olyan korszak, ami szimpatikus önnek, szívesen élne, vagy akár csak szétnézne ott?

Éppen rosszkor kérdezi ezt, mert tudnék ugyan szép korokat megnevezni, de mostanában egy hosszú lelkigondozói beszélgetés-sorozat kapcsán gondoltam végig, hogy nem tud az ember más korban élni, mint amiben megszületett és felnőtt. Jók az időutazós játékok, szeretem is a középkori kardozós filmeket, de aztán eszembe jut, hogy a karddal le is döfték az embert, a pestisjárványok sokakat elpusztítottak, nagy volt a gyerekhalandóság. Az is lehet, hogy a Római Birodalom boldogabb szegletében is eléldegélne az ember, de betörtek a barbárok, jöttek az igazságtalanságok.

Igazságtalanság most is van.

Igen, de éppen ezért gondolom, hogy a bajokat, nyomorúságokat itt és most kell megoldanunk. A jövőbe sem tudunk elmenni, hogy ott oldjuk meg, amit itt kell...

Elnézést, hogy közbevágok, de megoldani akar, pedig csak azt kértem, hogy játsszon el a gondolattal.

Igen, de mondtam, hogy olyan lélektani helyzetben vagyok, amikor valakit segítenem kell abban, hogy itt és most éljen, és ne álmodozzon arról, mi lett volna, ha ezer évvel ezelőtt születik, vagy ha hibernálná magát és ötszáz év múlva ébredne fel. Gondjai mindig vannak az embernek, nem menekülhet el önmaga elől. De jól van, ha már játék, akkor egy középkori kisvárosban szívesen élnék.

Mivel foglalkozna ott? Tudós lenne, mint most?

Dehogy! A középkori tudósok hatalmas koponyák voltak, én nem érhetnék fel hozzájuk. Akkoriban esetleg egy magisztrátusi fogalmazóságig jutottam volna. De az is lehet, hogy lovakat tartanék, gazdálkodnék.

Szereti a kétkezi munkát?

Igen, bár egyre kevesebbet végzek. Azért ha valahol a gyülekezetben javítás vagy bontás van, mindig bosszantom egy kicsit az iparosokat, kipróbálom a szerszámaikat, fölrakok egy téglát, megnyalom a maltert.

Mivel foglalkozik szívesen?

Gimnazista koromban nyaranként otthon ácsokkal dolgoztam. Minden érdekel, ami fából van, és amit fúrni-faragni, vágni, összeilleszteni kell. Mindig lenyűgöz a tetőszerkezetek ácsmunkája. Régebben, amikor kicsik voltak a gyerekeim, őket is rendszeresen bevontam az otthoni barkácsolásba. Szeretem az építkezést: téglára tégla, fához fa, és rá a cserép.

Az élete is így van felépítve?

Ha a püspökségre gondol, az nem tartozott az életstratégiáim közé. Számomra mindig a lelkészség volt a plafon. A lelkészség veleje az, amit egy gyülekezeti lelkipásztor csinál. Ösztöndíjas voltam, doktoráltam, disszertációt írtam, egyházmegyei megbízatásaim voltak, püspök lettem. Önmagamat nem jelöltem volna ezekre a szolgálatokra, ezért egyrészt ezekben végtelenül szabad vagyok, másrészt azonban nyomasztó is a feladat, mert tartozom egy közösségnek. A lelkészség az életem közepe. Vasárnap reggelente mindig kétségbeesem, hogy még nem állt össze az igehirdetés. Igaz, hogy leírtam, de eldobom és elkezdem újra írni. Azon izgulok, hogy milyen éneket válasszak, eljönnek- e a gyülekezeti tagok, ott lesz-e mindenki a templomban.

Előfordul, hogy lámpalázas?

Most is az vagyok. Ámbár nemrég a magyartanárommal találkoztam Sárbogárdon, aki meglegyintgetett az istentisztelet után és azt mondta: „hát neked mindig akkora svádád volt". Beszélni, szövegelni mindig tudtam, és nagyon szeretek vitatkozni. Néha könyörgök is a kollégáknak, hogy vitatkozzunk már, felejtsék el, hogy püspök vagyok!

Több előfeltételezésem is van, hogy miért szeret vitatkozni...

Mondjon egyet!

Mondok kettőt. Így akar kicsalogatni gondolatokat másokból. A másik: mivel tudja, hogy nagyon jól tud érvelni, így akar legyőzni másokat. Vagyis „mondjon valamit és én mondok egy okosabbat".

Lehet, hogy igaza van mindkét felvetéssel, de mi lenne, ha mondanék egy harmadikat? Szeretek beszélni és beszélgetni. A beszélgetéshez a vitatkozás is hozzá tartozik. Gondolja el, heten voltunk testvérek és odahaza mindig nagy volt a kelepelés. A családi találkozókon hol a feleségem, hol a sógornőm panaszkodott, hogy ha összeülnek a Szabó-fiúk, három perc múltán kezdődik is a vita. Tehát nem vagyok ebben egyedül, de nemcsak a testvéreim vitatkozósak, hanem édesapám is ilyen volt. Persze jó, ha lehet a vitában győzni, vagy kihozni a másikból, hogy valójában ki ő, de soha nem cél a másik szavakkal való átdöfése.

Szívesen meghallgat másokat, vagy nehezére esik hallgatni?

Nehezet kérdezett. Tudok hallgatni és meghallgatni. Mint püspöktől ezt a lelkészkollegák nem sokat tapasztalták, ezt elismerem.

Őket miért nem hallgatja meg?

Meghallgatom őket is, de gyakran igen hosszúra nyúlnak a négyszemközti beszélgetések, mert amit precízen negyedóra alatt meg lehetne beszélni, az gyakran egy órára nyúlik. Ebből a lelkésznek tizenöt perc jut, és én mondom a többit. Elég gyorsan felfogom a problémát, félszavakból, gesztusokból is értek. Ha túl sokat beszélek, csak azt szeretném, ha úgy vennék, hogy a beszédemmel utat akarok vágni a megoldásig. Néha pedig félelmemben beszélek sokat.

Félelmében? Mond ilyen helyzetet?

Amikor látom, hogy a kést nem kenyérszelésre használják, hanem gyilkolásra, tüzet gyújtanak, de nem főznek rajta, hanem a másikat akarják megsütni. Megrémít, ha egyháztagokon megátalkodottságot látok, mert nem értem, hogyha valaki a Szentlélek kegyelméből átélte Isten megváltoztató erejét, miért homorít vissza, mint a makacs kisgyermek, aki nem akar felöltözni. Időnként persze én is megfeszítem magam, ilyenkor aztán önmagamon is megrémülök.

Amikor nehéz döntéseket hoz, gyorsan és határozottan dönt, vagy alszik rá egyet?

A gyors döntéseknek megihatja az ember a levét. A fizika törvényei szerint ahol nagy a nyomás, ott nagyobb a gyorsulás is, így működik a mozdony is. Nagy nyomás alatt fölgyorsulhat a döntéshozás mechanikája, de így könnyebben becsúszhat egy-egy rossz döntés. Szívesebben alszom egyet a dolgokra. Vannak azonban helyzetek, amikor azonnal kell dönteni, és aztán imádkozni, hogy Uram segíts! A döntéseink értelmességét mindig a konzekvenciákban látjuk meg. Nem lehet előre lemodellezni dolgokat az emberi kapcsolatrendszerekben. Lelkészként, egyházvezetőként döntéseket kell hozni emberek kapcsán: helyeselni, támogatni, buzdítani, hőbörgőt lecsillapítani, gyászolót megvigasztalni, tanácstalant útba igazítani – igent mondani és nemet mondani.

Hogyan érinti, ha bizonyos döntései miatt haragszanak önre, vagy támadják?

A hat évvel ezelőtti püspökválasztáson érzékenyen érintett, amikor néhány lelkésztársam kemény dolgokat rótt fel nekem, és ennek a stílusát és a módját igazságtalannak tartottam. Elpanaszoltam mindezt egy tekintélyes, tiszteletreméltó lelkipásztornak, aki azt mondta erre: „Hát akkor te jó püspök vagy!" Megrökönyödve néztem rá, ő pedig azzal indokolt, persze, hogy haragszanak rám, ha valamit nem engedek meg, vagy ha élve a püspöki kötelességemmel megfegyelmezem a rendetlenkedőket. Muszáj vezetni, ez hozzátartozik az egyház jó rendjéhez. A püspök tisztnek az egyik természete, hogy néha haragszanak az emberre.

Ha bajban van vagy szomorú, kihez fordulhat?

A feleségemhez. Ő otthon van és mindig közel.

És mit mond ilyenkor?

Meghallgat. Tud hallgatni. Néha pedig egy pillanat alatt kitágítja az összeszűkült szolgálati világot, és azt mondja, hogy beszéljünk inkább az unokáról.

Hogyha már gondolatban a családjával van, beszéljünk az unokáról. Játszik, épít vele?

Ahhoz még kicsi, bár van óriás legója. Velem szokott építtetni és ezt nagyon élvezem. Különböző figurákat készítek neki, lelkesen magyarázok, ő pedig néz nagy szemekkel. Másfél éves az unokám, most ismerkedünk a világgal. Kézen fog engem, körbevezet, rámutat a dolgokra, és kérdez: „Ez?" Nekem pedig válaszolnom kell. Rövidesen majd eljutunk a folyamatos beszélgetéshez, és már most nagyon készülök, hogy mi mindent fogok neki megtanítani, elmondani a világról. Addig pedig csinálom, amit minden normális nagyapa tesz, fürdetem, etetem, itatom.

Megváltoztatta a nagyapaság?

Igen, de még nem dolgoztam fel az érzést. Unokával élni egyfajta boldog révületet jelent. A gyerekszületés a forradalmak forradalma, az unoka pedig a pecsét arra, hogy mégiscsak normális ez a világ. Az emberekhez való viszonyom is megváltozott mióta nagyapa lettem. Nyugodtabb vagyok.

Mit fog az unokájának mesélni?

A három gyerekemnek mindig költöttem mesét, titkos mesefigurákkal végtelenített történeteket meséltem esténként. A lányom már mondta is, hogy újítsam fel a rozsomákok és a babhuszár meséjét, de már nem emlékszem ezekre a hirtelen költött történetekre. Az unokám egyébként könyves gyerek, szeret egy nagy könyvrakat kellős közepén ülni és pakolni. Lehet, hogy ha olvasni fog, már nem is kellenek neki az én meséim.

Vagy az is lehet, hogy az ön következő könyve nem prédikációs kötet, hanem egy meséskönyv lesz.

Nem, a meseírás nagyon nehéz feladat. Talán ezért is van olyan sok rossz mese. A népmesék és a klasszikus meseírók azonban nagyon rendben vannak.

Úgy tudom, hogy verset is ír.

Az titok.

Akkor most is utalnék az édesanyja könyvére, amelyben azt írja, hogy „Pisti a mély érzéseit a racionalitása mögé bújtatja, de majd ha egyszer előkerülnek a versei...

Majd egyszer előkerülnek, igen. Az egy kis külön világ.

 

Riporter: Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás, családi archívum

A Bogárdi Szabó Istvánnal készült interjú a Magyarországi Református Egyház püspökeivel készített interjúsorozat második része. Sorozatunk célja, hogy bemutassuk a református egyházvezetőket civilben is.
 

Illúziók nélkül - Steinbach József

Érdekli, hogyan gondolkodnak mások a világról, tiltott műveket olvas, jól memorizál, képtelen puskázni, de képes az „asztalra csapni”, rengeteget dolgozik és a bakancslistájára már nem férnek fel új dolgok. Azt mondja, hogy régóta nincsenek illúziói: az egyházban is bármi megtörténhet. Steinbach József dunántúli református püspökkel beszélgettünk.