Püspök úr, mit szólna ahhoz, ha valaki most jönne és – mint annak idején Luther Márton Wittenbergben – kiszegezné a püspöki hivatal kapujára a tételeit?

Ezt a kérdést csak naiv történelemszemléletünk miatt tehetjük fel, mert azt gondoljuk, hogy 1517-ben Wittenbergben azon a ködös őszi estén egy szerzetes nagy papírral, kalapáccsal és szögekkel megjelent, hogy kiszegezze téziseit, amelyek aztán valami isteni csoda folytán szétrobbantak a világban. A képzeteinkkel ellentétben a középkor vitatkozó világ volt, és amikor Luther kitűzte téziseit, Európa legjobbjai már mind az egyház megújítását követelték.

Luther foglalt össze egy egyébként évtizedek óta zajló vitát?

Olyan döntő elemet tett hozzá ahhoz, amit korábban már sokan igényeltek, a legjellegzetesebb módon Erasmus. Luther kitartása és ragaszkodása az igazsághoz – nos, ez vezetett el igazán oda, hogy már nem lehetett föltartóztatni a reformáció folyamatát. Még az első kérdésére válaszolva: igencsak meglepődnék, ha valaki ki akarna szegezni 95 tételt a kapunkra egy olyan világban, ahol nagyon keveset vitatkozunk arról, mi legyen az egyház útja.

De a reformáció nemcsak a vallás, hanem a társadalmi-gazdasági élet változását is magával hozta. Hatásait pedig a mai napig is érezzük.

Ezt ma már így látjuk. Max Weber azt mondta, hogy a reformátoroknak kizárólagosan a lelki élet megújítása volt a céljuk, eszük ágában sem volt azokat a folyamatokat pártolni vagy erősíteni, melyeket később Európa mutatott.

A mai református egyházban mi az, amit újra kellene gondolni, megreformálni?

Ettől a kérdéstől mindig megijedek. Luther nem úgy írta meg 95 tételét, hogy mit kellene újrafogalmazni az egyházban, hiszen ezt a kérdést nem lehet házi feladatként föladni. Mindig mindent mélyen, alapvetően át kell gondolni. Isten azt a feladatot rója ránk, hogy ami megfelel az Ige mértékének, azt meg kell erősíteni, ami pedig nem, azt meg kell változatni.

Ez így túl általánosnak hangzik. Mondana néhány konkrétumot?

Az örömnek és reménységnek a népe vagyunk, mégis sok fáradtságot érzékelek az egyházban. Fáradtságunk oka, hogy észre sem vesszük, de menedzseljünk önmagunkat, és azt csináljuk mi magunk is, ami ellen prédikálunk. Nem hagyunk szabadságot Isten erejének és igazságának, mindent be akarunk biztosítani, mindent lekönyvelünk, adminisztrálunk, miközben a keresztyén élet öröme elsikkad.

Hogyan lehet ezen változtatni?

Ma az egyházat kettéosztottuk: van egy érzékenyen védett szentséges világunk, és emellett számos dolgot úgy intézünk, ahogyan a világban is teszik, de ez nem biztos, hogy jó. Újra meg újra az isteni világra kell orientálódni, vagy ahogy Kálvin mondta: mindig mindent Istennel kell kezdeni.

Szokták mondani, hogy gazdaságilag azok a legfejlettebb országok, ahol mély gyökeret eresztett a protestantizmus. Mi az, amit a mai protestánsok adnak a világnak?

Bonyolultat kérdezett, és a kérdésbe foglalt állítást nem is fogadom el ebben a formájában. Bár azt látjuk, hogy a protestáns gyökerű országok a legfejlettebbek, leggazdagabbak, legerősebbek, mégis hozzá kell tenni, hogy nem volt ez mindig így, és ha hozzáolvassuk a 17. és 18. század történetét, be kell látni, nem biztos, hogy arról álmodoztak a reformátorok, ami később a protestáns többségű országokban végbement. A protestantizmus mindig az eredetet, a forrást kérdezi, és oda akar visszavezetni, ezt adhatjuk ma is.

Mi lehet a reformáció ma is érvényes üzenete?

Isten van. Isten Szentháromság. Isten a Szentháromság második személyében, Krisztusban véglegesen kinyilatkoztatta magát. Isten Krisztus áldozatáért öröktől megbékélt az emberrel. Isten fölszabadította az embert az istenkeresés reménytelensége alól, mert ő maga lépett be az emberi világba.

Ez nem kétezer éves üzenet? Ez a protestantizmus üzenete?

Jó, hogy felteszi ezt a kérdést, mert nem igazán tudok a protestantizmusnak saját üzenetet találni, bár, tudom, voltak igyekezetek arra, hogy megtaláljuk, mi a jellegzetesen protestáns. A reformátorok semmi mást nem akartak, mint az eredeti üzenetet újra és újra elmondani. A reformáció nem új kinyilatkoztatás.

A protestantizmus mely értékeit tartja ma is hangsúlyosnak?

A 16. században a protestantizmus adta anyanyelven az emberek kezébe a Bibliát, bevezette az anyanyelvű istentiszteletet, határozott különbséget tett a lényeges és a közömbös dolgok között, helyreállította a munka és ünnep ritmusát, igyekezett az emberi életet az isteni törvények szerint berendezni, és föloldozta az embert a világ varázsa alól, mert a természetet Isten jónak, megismerhetőnek teremtette.

Mit érzünk ebből még ma is?

Paul Tillich 20. századi teológus szerint az úgynevezett protestáns korszaknak vége. Úgy vélte, hogy a világ keresztyénségében számos dolog megvalósult abból, amit a 16. századi protestantizmus hirdetett: a római katolikusok is olvasnak anyanyelven Bibliát, így hirdetik az igét, remek katekizmusaik vannak és odafigyelnek a társadalomra. A protestáns korszak Tillich szerint ugyan véget ért, de szerintem még el sem kezdődött igazán.

Mit tapasztal, hogy a mindennapos életben, egy lakás berendezésében, egy divattervező gondolkodásában vagy akár az iskolában hogyan jelenik meg a protestantizmus?

Inkább a keresztyénség protestáns arculatáról beszélnék, de csak szélsőségeket tudok mondani. Biztos, hogy az IKEA-stílusnak, a skandináv belsőépítészetnek van köze a protestáns hagyományokhoz, ezt mutatják a leegyszerűsített, funkcionalista, pragmatikus elrendezések. Fontos jellemző a pompától való tartózkodás. Kevésbé vagyunk hajlamosak a luxusra, mint más keresztyének, ennek mély teológiai gyökerei vannak. Az ikeás letegezésnek viszont semmi köze a protestáns hagyományokhoz.

Mit ért azon, hogy kevésbé vagyunk hajlamosak a luxusra? Nem szeretünk szép autókkal járni vagy márkás ruhákat viselni?

Mi köze a szépnek a luxushoz?! Luxuson a fényűzést értjük. A luxus ugyan sikerülhet időnként szépre, de a szép egyik tulajdonsága, hogy megosztható, ez pedig éppen ellentéte a luxusnak. A luxus arról szól, hogy ami nekem van, az csak az enyém és te nem kaphatsz belőle. A jó, az igaz, a szép egyetemes, és az ezekre törekvő emberek kevésbé luxushajlamosak. Nem akarják a szerzési versenyben fölülmúlni a másikat, hiszen a keresztyén üzenet lényege, hogy kegyelemből élünk, megajándékozottak vagyunk.

Most mégis sok minden szól arról, hogyan valósítsuk meg önmagunkat és szerezzük meg, amit csak lehet. Hogyan lehet elszakadni az individualista ember gondolkodásmódjától, és a közösségért cselekvő emberré válni?

Nem lehet erre egyszerű jó tanácsot adni. Nagy civilizációs ritmusok vannak. Az ember kétféle módon küzdhet meg a saját létszorongásával: vagy teljes mértékben beleoldódik egy közösségbe, családba, törzsbe, nemzetbe, klánba, osztályba, szektába, egy eszmét megjelenítő totális rendszerbe, vagy éppen ellenkezőleg, egyedüli individuumként tételezi önmagát. Ezek hosszú szakaszok az emberiség történetében. A 20. század döntő módon a kollektivizmusoknak, a totalitárius struktúráknak a világa volt még a lágyabb formáiban is. Úgy tűnik, a 21. század már egy rendkívüli visszahatás erre. A mai ember hihetetlenül ideges, ha felemlegetjük neki, hogy van családja, nemzete, közössége. A mai ember szlogenje az, amit a reklámban látunk: „mert megérdemlem".

Szóval, hogyan lehet ezen áttörni?

Például a gyülekezeti élet tudatos, módszeres, türelmes átszervezésével. A gyülekezetnek mint közösségnek vagy bibliai nyelven szólva mint családnak az újrafelfedezésével, hiszen az ige körül tanulhat meg az ember igazán másokért élni. Ám a keresztyénség közösségi erejét nem lehet azonnal köztársadalmi haszonra váltani. Az sikerülhet, hogy az ember megtanulja, mit jelent közösségben élni.

Említette a „mert megérdemlem" reklámszlogent. Jár egyáltalán valami az embernek? Van olyan, hogy megérdemlünk valamit?

Ez kétségtelenül sikeres, ám végtelenül rafinált szlogen. Előhívja az emberből azt, amit a reformáció idején is alaposan leírtak a teológusok, ez a bűn gyökere, a rossz vágy. A létürességben élő ember ki akarja tölteni az űrt, csak az a baj, hogy ezt az ürességet a feneketlen és kielégíthetetlen vágy teremti. Ha pedig odateszem mellé a hübriszt (gőgöt), nyomban össze is ölelkezik a kettő. Nem érdemeinkből, hanem kegyelemből élünk, és ha ezt megértjük, akkor láthatjuk be, hogy a „megérdemlem" szlogennek milyen feneketlen és borzasztó mélységei vannak.

Akkor most mi folyik, reformáció vagy deformáció?

Már megegyeztünk az előbb, hogy Tillich szerint vége a protestáns kornak.

De ön szerint el sem kezdődött...

Rendkívül kevés nyomot tudok találni a mai civilizációban, ami a reformáció valódi törekvéseire emlékeztet. A reformáció igyekezett mindent a maga helyére tenni: az anyagi világot, a munkát, a szentséget, az embert. Ami ma zajlik, az teljes habituális elfordulás a keresztyénségtől.

Miért szakadt meg a rendre törekvés folyamata?

A 16. század vallásos kor volt, mégpedig mélyen vallásos. Az emberek kétségbeesetten keresték az istenit. Luther ősélménye az volt, hogyan találja meg az irgalmas Istent. A 19-20. században az európai ember elfordult a vallásos dimenzióból és révült önfeladásba kezdett. Tudatosan igyekszik fölszámolni a gyökereit, sokszor éppen vallásellenes valláspótlékokkal (mert még a vallásellenességnek is van vallási dimenziója). Az okokat az ember szívében kell keresni. Ma Európa mély istenellenességben él, és ennek csak másodlagos vagy harmadlagos következménye a keresztyénellenesség.

508 millióan élnek Európában, a statisztikák szerint 4 százalékuk muszlim, és 70 százalék keresztyénnek vallja magát.

Ez nem mellékes, mert jelez valamit a kulturális emlékezet erejéből. Ez a maradék tradíciók segítségével való önazonosítás. Európa a középkorban teonóm (istentörvényű) társadalom volt és minden eresztékében magán hordozza ezt a mai napig is. Csakhogy a vallás nem érzület, hanem élettevékenység. Sokan megdöbbennek nálunk, amikor a Keleti pályaudvarról elballagnak a migránsok a II. János Pál pápa térre, kelet felé fordulnak, és elvégzik iszlám rendtartás szerinti napi imádságukat. Számomra éppen ez az értetlenség mutatja, hogy minden, ami vallás- vagy istenvonatkozású, azt az európai ember idegenül veszi, ellenségeskedik vele. Ezt jelzi az a naiv vélekedés is, hogy ezt a megzabolázhatatlan valamit, amit vallásnak nevezünk, valami jóléti társadalom felépítésével meg lehet zabolázni. Aztán megérkeznek a vallásukat gyakorló muszlim atyafiak és Európa sokkos állapotba kerül. Miért, mit gondoltunk? Hogy az egész világ tátott szájjal bámulja Európát, hogy hogyan kell élni? Micsoda önteltség ez az európai ember részéről!

Valami mégiscsak vonzó, ha százezrek jönnek?

Igen. Jók az utak, a csapból ivóvíz folyik, van letelepedési segély, jól kiépített a nyugdíjrendszer, a bankban kamatozik a pénz, az utcák tele vannak drága autókkal. Ezért jönnek, de nem azért, mert szeretnek minket.

Milyen lehet Európa jövője? Kialakulnak egymás mellett a párhuzamos társadalmak vagy más történik majd?

Párhuzamos társadalmak csak nagy, átfogó társadalmi kereteken belül tudnak létrejönni. A Római Birodalomban sok párhuzamos társadalom élt egymás mellett, de úgy, hogy a birodalom főtörvényei voltak mindenütt érvényesek, illetve a katonaság meg a kereskedelem kötött össze és választott is szét mindent. Azt el tudom képzelni, hogy egy-egy nagyobb városban etnikai, kulturális enklávék jönnek létre (ilyenek már vannak is), de azt már nehezen, hogy London valamelyik utcáján ne sétálhasson végig egy fehér angol fiatalember, mert ott éppen a saría törvénye (az iszlám erkölcsi és vallási vezérelve, ami kiterjed az élet valamennyi területére) uralkodik. Azt sem tudom elképzelni, hogy olyan multikulturális társadalom jöjjön létre, amelyben az egyik társadalmi csoport hétfőn, a másik pénteken, a harmadik vasárnap tartja a munkaszüneti napot (pontosabban: szent ünnepnapját). És azt sem, hogy fordítva, minden vallási és kulturális különbséget a privát szférába szorítunk vissza. Aki ebben reménykedik, éppen önmagát adja fel, s nem a másikat becsüli. Csak kis szerkezetekben tartom elképzelhetőnek az egymás mellett élést, de nemzeti vagy uniós szinten nem.

Talán rossz példa, de Izraelben a szombat (shabbat) beköszöntével ha egy nem vallásos ember autóval behajt egy ultraortodox lakóövezetbe, akkor elűzik őt onnan, tehát tiszteletben kell tartania a szekuláris embernek is a vallási szokásokat.

Ez éppen azért jó példa, mert Izraelben a vallásos és a szekuláris zsidókat is egy nyelv, egy ország általános törvényi rendje tartja össze. Az már az egyes csoportok vagy közösségek feladata, hogy megtanuljanak együtt élni a keretek között. De mi történik akkor – és talán a kérdése is ezt célozhatja –, hogyha olyan csoportok jelennek meg, akik az alapvető szempontokat kérdőjelezik meg, például azt, amit mi keresztyén civilizációnak nevezünk. Mi van, ha lábrakap az a felfogás, amely szerint az emberiség egyik része már muszlim, a másik része még nem muszlim. Az ötszázmilliós Európa hiába akar úgy tenni, mintha mindez érdektelen lenne, a valóság nem ezt mutatja. S Európa engem inkább egy szenilis öregember attitűdjére emlékeztet, aki már nem akar semmit, csak azt, hogy hagyják őt szenderegni az őszi napsütésben.

Vagyis Európa ez a szenilis vénember?

Igen. Nem gyönyörű nő, ahogyan a dalban énekelték, hanem szenilis öregember, aki mindenre rálegyint.

Fekete Zsuzsa 
Fotó: Füle Tamás