Ferenc pápa meghirdette az irgalmasság évét. A katolikus egyházfő ezzel arra utal, hogy az egyháznak közösségnek és diakóniai erőnek is kell lennie. Hogyan gondolkodjunk az irgalmasság évéről?

Amikor beszélgetünk éppen a Bethesda Kórház alapításának 150 éves jubileumát ünnepeljük. A Bethesda szó a legtöbb exegéta (Szentírás-magyarázó) szerint azt jelenti, hogy az „irgalmasság háza". Az irgalmasság nem önmagáért való, hanem magába foglalja a szeretetet és a hűséget, sőt belső szabályozó erővel is bír. Az irgalmasság nem a felsőséges leereszkedést jelenti. Európában nagyon sokan még mindig nem értik: nem akkor vagyok irgalmas, hogy ha a fölöslegemből adok. Vannak az irgalmasságnak szép, belső szabályai, köztük az egyik legfontosabb, hogy az irgalmasság változtatni akar. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert ma az irgalmasságon többnyire ezt értjük: úgysem tudunk a dolgokon változtatni, a világ megy a maga acél- és vastörvényei szerint, a nagy fogaskerekek őrölnek, mi mégis itt vagyunk, keresztyének. A fájó sebeket megsimogatjuk, a fájó lelket megvigasztalgatjuk, egy kicsit odateszünk valamit, mintha egy háborúban lennénk, aminek a masinériája föltartóztathatatlan. De mi irgalmasan összegyűjtögetjük a sérülteket, a rokkantakat és egy kicsit megvigasztalgatjuk őket. A háború logikáján azonban nem tudunk változtatni. Úgy gondolom, hogy az irgalmasság elsőrendű célja az, hogy ne legyen háború, ne legyenek a világban méltánytalanságok és igazságtalanságok. Tanítsuk meg az embert arra, hogy ne szaladjon el, ne fusson el a másiktól, amikor bajban van. Ne hagyja cserben az ember a másikat! Ott van az irgalmas samaritánus példázata. Az első mozdulata ennek az embernek az önmaga legyőzése. Ott fekszik az út szélén egy ember összeverve, de ő nem samaritánus, hanem zsidó. Az első lépés, hogy átlépjen azon az egyébként teljesen jogos önvédelmi burkon, amelyet kötelesek vagyunk a magunk élete köré megvonni. Hiszen ha nincs meg ez a burok, akkor a házunkból átjáróház, az életünkből aluljáró lesz. Minden, ami szent, profánná válik. Maga Jézus mondja, hogy ne hányjuk oda a disznók elé a gyöngyeinket! Mégis van egy pillanat – erről szól a példázat vonatkozása –, amikor ezen át kell lépni, ki kell nyitni a kaput, ki kell lépni a saját identitásom – egyébként szükségszerű – elemei közül. Ez az irgalmasság első mozdulata.

Az első lépés, hogy irgalmassá, ilyen „minőségű emberré" válok?

Az első, hogy egyáltalán meg tudjam tenni mindazt – a bibliai történetnél maradva –, amihez egyénként nem kell irgalmasnak lenni. Lehajolni egy sebesülthöz, kimosni a sebeit, bekötözni, föltenni a csacsira, elvinni a vendégfogadóba, jóltartani, a költségeire adni, ez elemi emberi kötelesség. Ez a szolidaritás struktúrájába tartozik. Megvetjük és régen is megvetették azt az embert, aki ezt a honfitársával, családtagjával, barátjával, ismerősével nem tette meg. Az irgalmasság első lépése az, hogy átlép abba a szférába: baráttá, testvérré, honfitárssá, segítőtárssá teszi magát. Jó lenne ebben a történetben megértenünk, hogy az irgalmassággal óriási kockázatokat vállalunk. Ez nem jópolgári altruizmus, még kevésbé valami nyárspolgári „segítsünk már egy kicsit"-lelkület. Ez azt jelenti, hogy az ember átlép a saját önvédelmi határain. Kilép a saját életrendjéből, és belép egy másik világba, egy másik őrségbe, és onnantól kezdve minden evidensen megy.

Ezek kemény szavak manapság, „migráns időkben".

A migráció kérdését nem keverném ide, az egészen másról szól. Sajnálom, hogy migránshelyzet kiéleződésekor az összes bibliai történetet, példázatot a jövevényről, az árváról, a szegényről mind-mind idekeverték. Hallottam olyan magyarázatot is, hogy Pál apostolra azért néztek gyanakodva a hajótörését követően, mert bevándorlónak gondolták.

Ott bilincsben volt Pál...

Bűnözőnek tartották, hiszen fogoly volt, letartóztatott, de nem migráns. A migráció sokkal nehezebb és átfogóbb kérdés. Több vitám volt a nyáron barátokkal, ismerősökkel ezügyben. Történetesen, ha Magyarországra torlódik egymillió migráns, akkor már nem az irgalmasság kategóriájában gondolkodunk. Ez a világnak olyan története, amelyre sokkal inkább az ószövetségi prófétáknál találunk megrendítő szavakat, költői képeket: amikor megindul valami. Nehezet mondok: amikor Izrael kiszabadul Egyiptomból, és elérkezik az ígéret földjének határára, oda nem a mai értelemben vett migránsként mennek be. Foglalóként, honfoglalóként mennek be. Nem azt kérik számon Jerikón, amikor körbejárják, körbetrombitálják, és leomlanak a falak, hogy miért nem fogadtatok be bennünket, szegény, árva jövevényeket, hiszen jöttünk az egyiptomi rabszolgaságból. Amikor egy nép vagy népek elindulnak, az Ószövetség leírásai szerint, akkor Isten népének nem az a kérdése, hogy befogadjuk-e az Asszíriából vagy az Egyiptomból érkező milliókat, hanem az, hogy ottmaradunk-e a palánkon? Sorra tűntek el Izrael körül a kisnépek: Moáb, Edom és az összes többi. A próféták ezt a kérdést teszik fel Isten népének: megmaradunk-e? Ott vagyunk-e a palánkon? Vagy pedig az áradat elsöpör bennünket? Nem szabadna önmagunkat tizenkilencedik-huszadik századi szocialisztikus gondolkodásba ringatni, és azt mondani, hogy most Európa lesz a világ jótevője, majd most Európa megint megmutatja, milyen nagyvonalú, nagylelkű, befogadó tud lenni. Egy határig igen. Ami azonban most zajlik, az mind létszámában, mind mennyiségében, utánpótlásában nem ismer határokat. Ez teljesen más helyzet. Ebbe belekeverni az irgalmasságot számomra egészen különös. A kilencvenes években a délszláv háború idején Boszniából menekült családot fogadtunk be magunkhoz. Tudom, mit jelent az, amikor hosszú évekig a saját házunkba, a saját ágyunkba, a saját konyhánkba, fürdőszobánkba fogadunk be valakit, és ettől teljesen különbözik az, hogy megérkezik több százezer ember, aki itt akar élni azért, mert itt jobb élni, mint ott, ahonnan eljöttek. Természetesen, hiszen Európa több évtizeden keresztül kellette magát, hogy itt minden jó, itt minden szép. Az igazság az, hogy Európának munkaerőre van szüksége. Nagyon bonyolult és hosszú ez a történet. Pusztán az irgalmasság érvével nem lehet előállni. Remélem, hogy tudják a barátaim és ismerőseim, akik szelfizték magukat a Keleti pályaudvarnál, amikor vizet vittek a migránsoknak, hogy ezzel érdemet az Úr Jézusnál nem lehet szerezni.

Ez egészen biztos, de az, hogy a pápa az irgalmasságot választotta ennek az évnek a jelszavává, elmondja azt is, hogy a keresztyén világ mégiscsak gazdag világ. Egy nagyon gazdag és szűk kis csoport a keresztyénség, viszont óriási a népszaporulat más helyeken...

Tegyünk fel néhány kérdést: miért csak a gazdagoknak kell irgalmasnak lenni? Én nem olvasom, amikor Jézus a hegyi beszédben azt mondja: „Boldogok az irgalmasok", hogy ez a gazdagoknak szólna. Nem olvasom az apostolok tanácsaiban, amikor Pál apostol a korinthusi kikötői rabszolgáknak mondja azt, hogy gyakoroljátok az irgalmasságot, hogy ezt azért tegyék, mert ők lennének a római birodalom leggazdagabbjai, és kötelességük a gazdagságukból valamit adni. Ez félreértés. Ha jól értem, a pápa szavai bátorítások és buzdítások arra nézve, hogy ezeket a kockázatos lépéseket megtehetjük. A keresztyén ember megteheti, hogy átlép a másik világába: gazdag lévén lehetek szegénnyé, szegény lévén lehetek még szegényebbé, többet birtokolván átléphetek abba a világba, ahol kevesebb van. Nem azért, hogy oda letegyem azt, amim van, hanem hogy abban a helyzetben az erkölcsi, etikai törvényszerűségek szerint járjak el. Tehát számomra az irgalmasság az első lépés, és nem a végtermék.

Az egalitás érzése, az a vágy, hogy legyünk egyenlőek, egy óriási kísértése az embernek.

Amikor a szélsőségeket látja az ember, mindenki igazságosság és méltányosság után kiált. Ha arra gondolunk, hogy Magyarországon, vagy akár az elitnek tartott budai tizenkettedik kerületben micsoda különbségben élnek emberek, akkor megkérdezem, ez igazságos-e? Ugyanakkor a világ tele van szerencsétlen, borzasztó és rettenetes kísérletekkel, hogy dobjunk be mindent egy kalapba, aztán majd valami elv szerint egyenlőképpen szétosztjuk. Ebből lett egyszer egy Szovjet-Oroszország, ebből lett egy nemzeti szocialista Németország, lett belőle valamilyen szocializmus szerte a világon. Mondjuk ki végre: nem a vagyoni különbségekkel, hanem az emberrel van baj! Az emberrel, aki a sokról nem tud lemondani annak a javára, akinek kevesebbje van. Meg az emberrel, aki elüldögél a semmijében, és elvárja, hogy akinek sok van, az adjon neki. Bizonyos, hogy vannak, a világnak olyan tájai, ahol kényelmesen, jobban, szebben, boldogabban lehet élni. Nincsen mínusz tíz vagy plusz ötven fok, lepottyan a fáról a gyümölcs, gyönyörű szép a tengerpart, ott vannak a balalajkás lányok. Nem adatik meg mindenkinek. Micsoda igazságtalanság ez! Van, akinek négy hónapon keresztül kell havat lapátolni. A másik folytonosan a monszunesőtől reszket. Akkor ez igazságos? Ne értsük félre a példát! A világon való elhelyezkedésünk nem igazságos. Folytathatjuk a sort: van, aki vért verejtékezve túrja a földet, javakat termel, és itt az európai emberről beszélek. Milyen elv szerint köteles ő a javait megosztani azzal, aki nem dolgozik meg érte? Tehát rengeteg kérdés keveredik itt össze. Pusztán a mértanilag kiszámolandó, kisúlyozható, kiosztható egyenlőség soha nem működött a világban. És az, aki azt gondolta, hogy be lehet olyan világelvet vezetni, amely szerint működik az egyenlőség minden tekintetben, az tévútra vezette a világot. Inkább térjünk vissza az irgalmassághoz: az irgalmasság erejével tegyük meg azt a lépést ott, abban a világban, azoknak az embereknek, ahol a segítésre, a fölállításra szükség van, amit megtehetünk. Akkor kiderül, hogy nem is kell olyan nagyon messzire menni.

---

Bográdi Szabó István püspökkel, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnökével Fekete Ágnes református lelkipásztor, a Kossuth Rádió református félóra műsorának szerkesztője beszélgetett. A teljes beszélgetést január 6-án, szerdán délután fél 2-től hallhatják a Kossuth Rádióban.