Amikor utoljára találkoztunk, a kórház elkülönített helyiségében kellett a szkafanderből visszaöltözködnöm többszörös fertőtlenítéssel. Közben az ügyeletes orvos megjegyezte:

De ugyan, mégis, miképpen lehetne elmondani Nagy Péter életét? 
Felvidékről kitelepített lelkészcsaládban született és nevelkedett, nagy életdráma után jelentkezett teológiára, diákként  a kitűnők közül is kiemelkedett, ösztöndíjról hazaérkezve nem állt kötélnek, hogy szocializmust építsen a titkosszolgákkal, ezért bajuszt akasztott az egyházkormányzattal is, hát Komlón lett lelkész a pesti srác, ahol átszervezte a szórványgondozást, semmibe hulló életeket mentett, fogyatékosoknak szervezett kereső foglalkozást, vezette a lelkészek szabad tanulmányi körét, a THÉMA egyesületet, részt vett a pécsi kollégium alapításában, aztán Budafokon szervezett iskolát, alapított középiskolát, és felvirágoztatta a gyülekezetet. Nagy gyorsan ennyit tudtam ott a kórházban elmondani, mintegy cserébe az orvos ígéretéért, hogy küzdeni fognak az életéért. Azt kellett volna mondanom: a barátunk. S talán többet mondtam volna.

Nagy Péter, persze, híres ember is volt, meg szent ember is. De egész pontosan így kell mondani, többes számban: a barátunk. A híresek többnyire magányosak, a szentek leginkább egyedül járják útjukat. Jól bírta mindkettőt. A hírnevét arra használta, hogy mások számára elintézzen megoldhatatlan ügyeket, és ebben nem súlyozott: hogy egy szabaduló drogos menedékhez jusson, nála ugyanannyit nyomott a latban, mint minisztert emlékeztetni arra, hogy iskolát kell építeni a reformátusoknak. Ha valaki arról akar példálózni, hogy mit jelent szentnek lenni a szentségtelen 21. században, nem kell spekulálnia, jó minta rá Nagy Péter gyakorlatias keresztyénsége. De nem hitt az anonim keresztyénségben, és egyáltalán nem volt bizalma semmiféle divatos spekulációhoz, még ha a spekulálókat nagy szeretettel megtűrte is. Elvárt, akár évtizedekig is, hogy kinek-kinek benőjön a feje lágya.  

Vagyis, és leginkább a barátunk volt, a Példabeszédek értelmében olyan barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél (Péld 18,24). Nélküle egymás barátai is bajosan lehettünk volna. Mert ahogy a konyhájában mindig volt az asztalnál egy teríték a későn érkező számára, úgy egész életének belső tágasságában is jutott hely mindenkinek, annak is, akinek mi, a barátai  sosem készítettünk volna. És éppen ezért miatta aligha eshetett bárki hamis önkép csapdájába, mert az igaz barát nem hízelkedik (Péld 29,5).
A gyermekek tudták ezt a legjobban, a rokonságában is és a gyülekezeteiben is. Sokan faggatták, mi a titka, hogy gyermeknyelven úgy tud prédikálni, hogy azt az egyetemi tanárok is megértik. Csak ennyit válaszolt rá: hát éppen az! Vagyis az, hogy Krisztust feltétlen szerethetjük.

A keresztyén szabadság tiszta létmódja szerint élt. Imaházat, parókiát, templomot, iskolát épített. Közösségek felvirágoztatója, felvigyázója, isteni igével kormányzója volt. És nekünk leginkább a barátunk.  Mellette mindig volt helyünk. Most, a gyászban ezt így kell mondanom: mellette lett volna a helyünk mindig!

Elment, biztos hittel, leginkább remélve, hogy az Igazmondó Isten mennyei hajlékában örökös helyen várja Megváltója.

Bogárdi Szabó István