„Mi hazajöttünk, ők maradnak” – idéztük nemrégiben egy Kárpátaljára látogató dunamelléki küldöttség tagját, aki arról beszélt, csupán egyetlen hétvége is elég volt ahhoz, hogy az anyaországi lelkészek belelássanak, mit jelenthet szolgatársaiknak egy háborús országban élni. Bár az utóbbi napokban egy esetleges békekötés feltételeiről tárgyalt az orosz és az amerikai elnök, nem tudni, valójában mi várható, és annak milyen következményei lesznek.

A szomszédos Ukrajna helyzete, sorsának alakulása ránk, magyarországi keresztyénekre is ránk terhelődik. Írtunk arról, hogy már a háború kitörése utáni első hetekben hogyan állt a menekülők mellé egy budapesti református család, vagy egy veszprémi házaspár miként fogadott be egy ismeretlen ukrán fiút saját gyermekeik mellé. Egyes gyülekezetek kárpátaljai szegénykonyhákat támogatnak, mások pedig a magyaroktatáshoz járulnak hozzá egy anyanyelv-pedagógus havonkénti támogatásával, hogy továbbra is végezni tudja a munkáját a helyi iskolában. A testvéri szolidaritásnak számos más módja létezik jelenleg is, melyekről bizonyára olvasóink is tudnának mesélni. Mindennek alapfeltétele kárpátaljai testvéreink valós helyzetének megismerése. Ezért is kérdeztük az ottani gyülekezeteket pásztoroló Zán Fábián Sándor püspököt, hogy helyzetképet adjunk a harmadik éve húzódó háború hatásairól.

Nyomás alatt
A háború első napjaiból sokunknak emlékezetébe égtek a civil épületeket ért találatok vagy a katonai mozgósítás szívszorító képei, ahogy férjektől, fiaktól és édesapáktól vesznek búcsút családtagjaik. Elrettentő felvételek láttak napvilágot kényszersorozásokról. Ezek mindennaposak Kárpátalján még ma is, ahol – csakúgy, mint az ország többi részén – a rendőrség a közutakon sűrűn ellenőrzi, hogy a megállított hadköteles életkorban lévő férfiaknak valóban van-e érvényes igazolásuk, ami felmenti őket ebbéli kötelezettségük alól. Védettséget az jelent számukra, ha a családban három 18 év alatti gyermeket nevelnek, ha főiskolai tanulmányokat folytatnak, ha fogyatékkal élő gyermeket nevelnek vagy betöltötték a hatvanadik életévüket – sorolja a püspök. A szükséges iratokat beszerezni azonban nem könnyű a háborús országban, és nem is feltétlenül elégséges: nagyobb hitellel bír a hatóságok szemében, ha az irat még a háború kitörése előtt keletkezett. Besorozni csak 25 éven felülieket lehet, ám ha egy tizennyolc éven felüli fiatal férfi nem rendelkezik tanulmányi jogviszonnyal, előbb-utóbb valószínűleg önkéntes szolgálatot fog teljesíteni a hátországban. A tanulmányokat is csak akkor veszik figyelembe, ha aktív a jogviszony, márpedig holt idő a vizsgaidőszak vége és a következő szorgalmi időszak kezdete között is keletkezhet. Ha valakit az utcáról soroznak be, akkor sem viszik egyenest a frontvonalra, de ha volt már katona a háborút megelőzően, akkor akár kéthetes kiképzés után ez is bekövetkezhet.

Sok lelkész van katonai körözés alatt, pedig elvileg a lelkipásztoroknak mentesség járna. Nem vonulnak ki ugyan fegyveresek a lakcímükre, de a közúti igazoltatások alkalmával megeshet, hogy egy szórványgyülekezet istentiszteletére tartó lelkészt bevisznek a legközelebbi hadkiegészítő parancsnokságra. A kárpátaljai lelkipásztorok ennek ellenére kitartanak. „Egyetlen többgyermekes lelkipásztor testvérünk ment el tavaly, akinek a családi helyzete ezt egészségügyi nehézségek miatt indokolta. A lelkészi kar tudta, hogy ez volt a legjobb döntés a részéről, és senki nem mondta, hogy ha neki szabad, akkor nekünk is. Nem könnyű döntés maradni. Igaz, az elmúlt év második felétől már nem is nagyon volt más lehetősége a lelkészeknek, mert akkortól fogva már nem hagyhatták el az országot. Én is kijevi külön engedéllyel tehetem meg időlegesen, ebben szerepel a határátkelés napja és pontos helye is. Jelentenem kell azt is, amikor visszatérek” – számol be a püspök.

Az elmúlt három évben sok férfi kapott behívót, sokan el is menekültek a besorozás elől. „Egy ilyen kis közösségnek, mint a miénk, száz ember hiánya is sok” – jegyzi meg Zán Fábián Sándor. Információi szerint a halálos áldozatok száma a kárpátaljai magyar közösségben ötven és száz közé tehető. Pontos kimutatás azonban nincs. „A miénken kívül a két történelmi egyház, a római katolikusok és a görögkatolikusok is temetnek. A halálos áldozatok pontos száma hadititoknak minősül, de vannak köztük reformátusok is.”

Válságban a családok
Sok asszony a hátországban maradt a gyerekekkel. „Vannak férjek és édesapák, akik hétvégente egy-egy határmenti településen tudnak találkozni a családjukkal. Sok édesanya pénteken már az iskola előtt várja a gyermekét, hogy autóval egyenesen menjenek ki a határra, ahol órákat kell várniuk. Az, hogy tudják-e tartani a kapcsolatot a családfővel, az anyagi lehetőségeiken is múlik. Emiatt nagyon változó helyzetben vannak az otthon maradó asszonyok, gyerekek. Van, akinek a házassága nem bírja ezt a szétszakítottságot. Sajnos nagyon sok család szétesett az elmúlt három évben. Nekem is vannak olyan ismerőseim, akik már a háború kitörése utáni második karácsonykor nem kellett, hogy menjenek a férjükhöz, az édesapjukhoz. Óriási veszteség, trauma a gyerekek, a feleségek számára, hogy a férj talált valaki mást. Sok ilyen eset van, ez lelkigondozói kihívás.”

Ha a kötelék megmaradt, még akkor sem biztos, hogy a férjek tudják anyagilag támogatni a feleségüket és a gyermekeiket, ez is nehéz helyzetet jelent. Sokan alapvető szükségleteikben is hiányt szenvednek. „Minden emberi érzést tiszteletben kell tartani. Mi úgy igyekeztünk segíteni például a tanévkezdéskor, hogy a lelkészek segítségével összeírtuk azokat a gyerekeket, akiknek jól jönne egy tanszercsomag. 108 gyülekezetben 1169 csomagot adtunk oda azoknak a gyerekeknek, akik ezt különböző okokból jó néven vették” – idézi fel a püspök.

Demográfiai válság
Ukrajna példátlan demográfiai válságot él meg – teszi hozzá. „A háború második évében, 2023-ban a Kárpátalján élő magyarok, ruszinok, románok, ukránok körében együttvéve tízezerrel kevesebb gyermek született, mint korábban. Ha csak a mi gyülekezetünket mondom – én Mezőváriban élek –, itt volt egy bázisiskolánk, ahol érettségizhettek a gyerekek. Amikor idekerültem, több mint ötszáz gyermek járt ide, a számuk mára ötödére csökkent. Nyolcadiktól már nincs konfirmandusunk, és tíz-tizenegyedik osztály sem indult már. A második világháború óta először fordul elő, hogy egy bázisiskola már nem középiskola, csak általános iskola. A Kárpát-medencei óvodaprogram segítségével pár éve be tudtunk fejezni egy óvodaépítést, és most üresek a csoportszobák, mindössze 21 gyerek jár ide. Ide jutottunk. A településen is nagyon sok az üres ház, sok idős ember lakik egyedül. A háború kitörése óta tavaly novemberben kereszteltem először egy kisbabát, Menyhárt Pétert. Van olyan magyar református gyülekezetünk, ahol már egyáltalán nincsenek gyerekek. Ukrajna mint ország és mint nemzet csak isteni csoda révén fog tudni talpra állni. Óriásiak a veszteségek. A háború előtt több millió ember dolgozott Spanyolországban, Németországban, Hollandiában, Lengyelországban. Varsóban már akkor minden második gyermek ukrán volt. A jelenlegi statisztikák szerint lehet, hogy nem vagyunk húszmillióan az országban.”

Bezártságérzés
A határzár minden családot érint és meg is rémít Zán Fábián Sándor szerint. „Itt élünk a magyar–ukrán határtól ötszáz méterre és az a szögesdrótkerítés, amelyet a háború kezdete óta erősítenek, nem azt mutatja, hogy mi egy európai nyitással szabad átjárhatóságot fogunk kapni. Úgy érzem, hogy ez a bezártság nem hamar múlik el.”

Csak az isteni gondviselésnek köszönhető, hogy a harmadik világháború még nem robbant ki – állítja a püspök. „Remélem, hogy inkább a háború befejezése felé vettük az irányt és nem annak a kiterjedése felé. Bár a közelmúltban is láttunk nagyon csúnya képeket. Nem lehet ezt megszokni. Minden reggel megnézzük a híreket, van, hogy éjszaka is. Nem vagyunk nyugodtak. Ennek ellenére reménykedem abban, hogy véget ér a pusztítás. Két nagy fiunk nincs itthon  – most az ő szobájukból telefonálok –, a kilencéves kisfiunk van velünk. Abban bízom, hogy a Mindenható Isten nem hagyja, hogy az emberek életének és az Ő teremtett világának politikai hatalmak viszálykodása vessen véget. Így is óriási a pusztítás, ami a lakosságot, a környezetet, az infrastruktúrát tönkreteszi, nemzedékeket traumatizál. Ez a háború a keresztyén világ szégyene. Azonos felekezetű és rokon nyelvű emberek háborúznak egymással. Ez óriási vallási krízis is.”

A gyerekek félnek
Nemcsak a felnőttek, de a háborús országban élő gyerekek is félnek. „A szülők egy része teljesen igyekszik elszeparálni őket a történésektől, nem néznek tévét, de a gyerekek a háborút így is, úgy is szóba hozzák egymás között is. A feleségemmel igyekszünk a kisfiunkkal úgy kommunikálni, ha valamit szükséges, hogy ne keltsünk benne plusz félelmet. A légiriadót azonban nem lehet elhallgattatni. A mi parókiánk mellett van a községháza, a gyerekszoba mindig beleremegett, ha megszólalt. Hála Istennek, elromlott, és nem jöttek megjavítani. A hatóságok is érzik, hogy így nem lehet élni, tanítani, dolgozni. Nem hiszem, hogy bármit változtatna a helyzetünkön, ha szólna, legfeljebb stresszelne bennünket. Mi így is halljuk a szomszéd település szirénahangját. 2022-ben volt egy óvóhelykialakítási hullám, amiről azóta kicsit el is feledkeztünk, de ott van a gondolataimban, hogy a parókia pincéjében rendbe kell tenni azt a néhány helyiséget. Úgy vannak elkészítve, hogy szükség esetén akár a szomszédok is ide tudjanak jönni.”

Hit és szolgálat
Vajon meg tud-e maradni az emberek hite ilyen körülmények között? – adódik a kérdés. A kárpátaljai püspök szerint az elvándorlás ellenére a gyülekezetbe járók lélekszáma megközelíti a háború előttit. Két kicsiny gyülekezet, Aklihegy és Öregakli példáját említi, mindkét közösségben hétköznap este is annyian járnak templomba, mint vasárnap. „A hit megrendül az emberekben. Egy háborús helyzetben lévő országban a munkanélküliség, a kiszolgáltatottság félelemmel és kétségbeeséssel tölt el sokakat, a közösségbe és Isten elé is ez hozza őket, az oltalomkeresés. Ez nem minden esetben párosul a Megváltóba vetett hittel, de az emberek látják, hogy akik templomba járnak, összefognak, biztatják egymást, és ha valaki bajba kerül, akkor segítik is. A mostani idő olyan korszak, amikor az evangélium hirdetésének a lehetősége megadatott, ezért jó, ha mi, lelkipásztorok nem a nagypolitikával foglalkozunk, nem a háborúról beszélünk a szószékeken, hanem az Isten megbékéltető szeretetéről.”

A szolgálat éve
2025 a szolgálat éve a Kárpátaljai Református Egyházban. Összefogásra van most szükség Zán Fábián Sándor szerint. „A mi egyházunk hat gyülekezet kivételével falun él, és a falusi gyülekezetek átláthatóbb, erősebb közösségek, mint a városiak, az emberek ismerik egymást” – számolt be. Vetőmaggal, a betegek felé való odafordulással segítenek vagy épp önkéntes tűzoltóság fenntartásával, melynek ő maga is tagja. A gyülekezeti fenntartású ingyenkonyhák révén rendszeresen találkoznak az idősekkel, akiknek személyesen házhoz viszik az ételt. „Az emberi kapcsolatok nagyon beszűkültek a koronavírus-járvány miatt és a háború miatt fellépő emberhiány miatt is. Ezért nagyon fontos ez a támogatás számukra – azon túl, hogy az élelmiszer is nagyon drága. Egy harminc-negyvenezer forintból gazdálkodó nyugdíjas nem tudja fizetni az élelmet és a rezsit is. A fiatalok belesétáltak a kölcsöncsapdába akár Magyarországon, akár Németországban – nem sokat tudnak segíteni a szülőkön, nagyszülőkön. Az ingyenkonyhák sok helyen önkéntesekkel működnek: összejönnek az asszonyok, akik egyébként egyedül vannak a gyerekeikkel, így ők is közösségben lehetnek. Van, ahol fizetett alkalmazottként állnak a gyülekezet szolgálatában, így méltósággal talpon tudnak maradni ők is.”

A kommunizmus áldozatainak emléknapja előtt Zán Fábián Sándor püspök elmondta, őt is olyan lelkész keresztelte, aki több mint nyolc évet töltött a sztálini lágerekben. Az ő példájából is erőt merít – vallotta meg. „Vajon lennénk-e mi, mostani lelkészek, ha ők feladják? Túlélték a rabság idejét és megtapasztalták a szabadulást is. Szeretnénk a nyomdokaikban járni.”

Nyitókép: reformatus.hu